Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai
I.

Mély meghatottsággal írok bevezető sorokat e könyvhöz, amelyet egy szegény, tudatlan és egy bizonyos időben elesett leány írt. És nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy a "Nyugat" nekem osztotta ki e szerepet, mert az a "rossz" leány, akinek itt a legőszintébb hangját fogjuk hallani, egyike a legjobb és legerkölcsösebb lényeknek, akikkel az életben - elevenen vagy írásban - találkoztam.

Szkepszissel fogtam kezembe az Árva Juliska napjait, mert még mindég félek a nőtől, aki ír. Aki köztük a legkülönb, arról kisül, mint Elliot Györgyről kitűnt, hogy inkább férfi, mint nő. A valóban nőiesek, még ha tehetségesek is, belemerülnek, sőt egyenesen beleőrülnek a nemi kérdésbe és a nősténység vak és vad lázában, amikor kimerültek: szánalmas módon kapkodnak titkos atmoszférák után. Ide a művészet már nem követheti őket - ügyük a patológusra vár. Igaz, érdekesek ezek is, így is. Sőt azt se mondhatom, hogy egy-egy elbeszélő vagy lírikus nő munkájában kvalitást és gyönyörűséget nem találtam, de hogy egy írónő alakja előttem teljes delictre tegyen szert - ez csak reményem. Talán Marie Baskircsev, ha olyan fiatalon nem hal meg. Sand asszony, ha annyira nem asszony - a nő gyenge értelmében -, Seraó, ha nem újságcsináló, Ouida, ha nem egy félbolond globe-trotter: lettek volna igazán valamivé, izgató torzók, befejezetlen lények mind, és ami a fődolog, a férfiak dolgát folytatták jól vagy rosszul, több vagy kevesebb ügyességgel. A másik nem különösségének önálló jegye csak egy töredékükben van meg. Milyen mámoros lenne pedig a világ, ha egyszer jönne egy asszony, aki kibontsa előttünk az asszonyt a maga teljességében!

Ezekkel a gondolatokkal nézegettem a Juliska napjainak rossz helyesírással, gyerekesen írt első lapjait. Írói készséget már nem is kerestem bennük, hanem szépet a magam számára, és még abban reménykedtem, hogy helyzeteket találok itt, amelyeknek semmi köze az irodalomhoz, amelyekhez mesterségbeli nem nyúl soha. A tizedik lap felé már egyszerű és mohó olvasó lett belőlem, aki egyébként remekmunkának is csak a kötését nézem már, a csinálás módját, az anyagot, amiből készült. Fájdalmas gyönyörűséggel olvastam végig a könyvet, amely a legritkább emberi dokumentumokkal van teli, a léleknek olyan szűzi tájairól szól, ahol soha még senki se járt. Egy Pestre kerülő tiszavidéki parasztleányka belső és külső karrierje íratik le a lapokon, amelyek még nedvesek és illatosak a könnytől és ijedelmesen rossz illatúak a sártól, amely magukra nem száradt rá soha. Mégis félek, hogy lehetnek cinikus olvasók, akik méreggel vagy mosollyal vádolják e könyv kiadóját, mert egy olyan munkát ad kézre, amelynek vannak részei, durvák és közönségesek, mint maga az élet. De legfőképp azoktól tartok, akik azt gondolják, hogy a külföldi perditáknak szenzációja nélkül ez a könyv soha se látott volna napvilágot. Sietünk tehát megmondani, hogy a Juliska napjai nem annyira a közönség, mint inkább a beavatottak, a mi kedvünkért lát napvilágot, hogy mi gyönyörködjünk benne és tanuljunk belőle.

Reménykedem abban, hogy az olvasó közönségnek legjava, amely annyira elromlott vagy megjavult, mint mi, akik a mesterséget űzzük: velünk tud jönni most és annyi örömet találni, mint mi ez írásban, amely több, mint az irodalom, mert nem kész, nyers és friss, új és becsületes.