Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Ceruzával két vendégről

Ignotus: Székely Aladár

Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület. A fotográfus legfeljebb beleárthatja magát a gépek dolgába, festői vagy jellemző vagy mi egymás beállítással, aztán, ha a lemez megvan, retouche-sai. Ezzel azonban nem egyéniséget visz beléjük, hanem valamilyenre nyalja a képet, s kifejlődik így - amire egy vitatkozásunkban Márkus László figyelmeztetett - az egyéniségtelen koca-művészkedésnek, a giccsnek, egy borzalmas új változata. Ez elöl menekülés és pedig egyéniségbe való menekülés csak egy van: a lefotografálandónak egyéniségébe való, abba, ahogy ez az egyéniség kifelé látási képül megjelenik legkülönbféle részleteinek mozaikköveiben - vagyis: a realista, a - ha úgy tetszik -, naturalista fotográfia; igen jó lencse, de előtte semmi erőltetett beállítás, utána semmi retouche. Ez a Székely Aladár gondolatmenete, s igen jó, igen művészi, igen frappáns arcfényképekben váltja valóra. Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók - ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát - de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet s ezzel - amennyire fotográfiánál erről szó lehet - a művészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé. S ezt meg kell írni, mint ahogy nem szabad magára hagyni semmi becsületességet és semmi művészetet.