Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Lengyel Menyhért: Egy csöndes hónap

Lengyel Menyhért: Egy csöndes hónap
- a naplómból -

Balatonföldvár, július 23.

Egész délelőtt írtam s ahogy a munka lázától egy kicsit bódultan felkeltem az asztaltól, egy pillanatra az a megnyugtató érzésem volt, hogy most végre ura vagyok a témámnak. (Meddig tart ez a nyugalom?) Új, elmélet: Sohasem szabad engedni, hogy a munka, mint valami misztikum lebegjen felettünk s nyomjon bennünket - ki legyünk neki szolgáltatva s csak szerencsés pillanatokban hatolhassunk bele, hanem megfordítva felette kell állani, uralkodni kell rajta, bánni kell vele tudni, amit ki akarok hozni, azt annyira át kell gondolni s meg kell formálni, hogy egészen biztos legyek a dolgomban s ne legyek játéka a véletlen ötleteknek s szerencsés perceknek. Különben borzasztó gyötrelem és kínlódás az egész.

A tóparthoz érek. Gyönyörű tiszta idő. Fürödni - fürödni! -

A víz egy külön és nagyszerű birodalom. Ahogy belevetem magamat, a következő pillanatban már egészen másnak látom a világot. Az élet - íme - alapjában véve igen egyszerű és vidám. Milyen hangos és kacagó élet van a vízben - s az a két egészén fiatal lány ott, amint a fejlődő mellecskéikhez hozzátapad a vizes úszóruha...

Az egészség és a kacagás a legfőbb dolog a világon. A szomorúságot és a gondot talán a ruhával veszi fel az ember magára - a ruha maga: kötöttség, íme itt a vízben kibúvik az ember belőle s ez a nagy lágy tó halkan lemos rólunk minden szomorúságot.

Utálom a melankóliát, amely mint egy piszok, penész rárakodik az ember lelkére, fojtogatja - undok és ocsmány. Mint egy hínár, egy miazmás zöld tó, amelyben utálatos varangyok kutykurékolnak. Egy tehetetlenség és irtózat -, nem emberhez való dolog. Úgy lepi be a múltamat, az ifjúságomat a szomorúság, mint a tó vízét a zöld békanyál. Nem szabad engedni, hogy ezentúl is elborítson, belepjen - ki kell belőle dugni a fejet s eleven nevető szemekkel nézni már egyszer szét ezen a világon...

A minap Huszár, a vidám és kedves színész, azt mondta, hogy a vízben ki lehet nyitni az embernek a szemét. Én eddig mindig erősen behunyt szemmel buktam le - most megpróbáltam nyitott szemekkel víz alatt maradni. Lehet. Kitűnő. Furcsa, hogy ilyen egyszerű dolgokra csak harminc éves korában jön rá az ember.

Délután egészen levetkőzve a szobámban az ágyon heverésztem. James amerikai szociológus cikkét olvastam az ember energiáiról. "A legtöbben közülünk úgy érezzük, hogy rendszerint valami felhőféle alatt élünk, mely ránk nehezedik s távoltart bennünket a tisztánlátás, a biztos. ítélet és szilárdság ama fokától, melyre képesek volnánk. Összehasonlítva avval, aminek lennünk kellene, csak félig vagyunk ébren. A mi tüzeink el vannak fojtva, a mi impulzusaink meg vannak fékezve. Csak egy kis részét használjuk fel szellemi és fizikai energiáinknak". Mennyire igaza van! S abban is, hogy a mi kifáradási határunk rendkívül alacsony s ez a megszokásos nevrose.

Elhatározom, hogy naponként legalább négy oldalt fogok írni.

Most is lám, fel kellene kelni -, odaülni az asztalhoz - ott a sok ív tiszta fehér papiros - kék tinta s jó toll - írni kellene. Megtegyem? Nem - még jó sokáig heverészek, aztán felöltözöm s noha állandóan csábít a munka gondolata, kimegyek a szobából - a vasútra - Siófokra. Miért? Kétségkívül egy ürügy a munka alól való kibúvásra. Siófokon roppant melegség, rémítő embercsorda, ahogy este visszajövök, ujjongani szeretnék az örömtől, hogy itt milyen magány és csönd van. Engem egyszerre vonz és taszít a nagy tömeg ember - néha szeretek köztük lenni, még inkább szeretnék egészen közéjük tartozni, sok emberrel megismerkedni, beszélni, de amint azon a ponton vagyok, hogy megtegyem, megint visszahúzódok. Jobb egyedül, fáradt vagyok, lefekszem. Estére beborult az ég, egész éjszaka tombolt a vihar.