Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Feleky Géza: Krónika

Feleky Géza: Krónika
Lessing-theater

Most hullottak össze utoljára a függönyszárnyak. A közönség indult kifelé. Mélyen, benn a földszinten, úgy a tizenötödik sorban újra megszólalt az előkelő író éles hangja. Ez őszinte, ez természetes, mondotta erélyesen, összefoglalóan, ez van annyira kultúra, ez van olyan stílus, mint a Comédie Française. A fiatalember, aki az előadás alatt az író mellett ült, nem egészen hitt az előtte haladó hangnak és ebben igaza is volt.

*

Brahm valóban úgy mondatja el és úgy mozogtatja most Hauptmannt és máskor Ibsent, ahogy Ibsent és Haupmannt csak lehet és kell a német színpadon megéleszteni. Már csak azért sem úgy, ahogy a Comédie Française csinálná, mert a Comédie Française még nem barátkozik sem a krisztiániai papos emberrel, sem a sziléziai tanítóval. Brahm tehát saját eszének és saját torkának hasonlóságára formálta meg színházát. És íme, színészei nem álarcosak, hanem emberek, nem a dialektika tételei csetlenek-botlanak fönn a színpadon vékony személyekként, hanem a jól megtermett, egész test, egész lélek Else Lehmann és a nagy, megható, drága Sauer mennek el egymás mellett, egymáshoz súrlódva, amint az élet koppantja össze és ugratja szét az embereket. Akár az utcáról könyökölne a közönség egy ablakhoz és nézné azt, ami benn, a szobában lejátszódik, úgy érdekesek, olyan elérzékenyítők, annyira melegítenek és örvendeztetnek a színpad változatos eseményei. Hangos szónak sem kell azért esnie, nincsenek éles sikoltások és fojtó ölelések, minden úgy történik most, ahogy megtörténhetett volna tegnap és megtörténhetne holnap. És nem Párisban ilyen a szoba. Nem Párisban ilyenek a könnyű, könnyelmű nők és az új érzések okos és bolond apostolai, hanem Berlin nyugatán, főleg úgy a Café des Westens környékén. Alkonyatkor pedig abban az órában, amikor leszállanak fentről a lilák, néha különös, öreg batárokat látni. Az Alt-Moabitnak és a Tiergarten-Viertelnek van egy-két csöndes elhagyott utcája, ahová még nem merészkedett be a tülkös automobil. Halkan gördülnek rajtuk az idejüket múlott járművek és puha vánkosaikba süppedten ott ülnek a Lessing-Theater öregei, az ismerős drámák ismerős előkelői, mérsékeltjei, bölcsei. Zola felépítette naturalista világát, anélkül, hogy csak egyszer is megnézte volna közelről Párist, a kokottot, a festőt, a vásárcsarnokot és a bányát, regényeinek mozgolódó személyeit és a nem mozdulókat. A Lessing-Theater igazgatója valószínűleg az utcán is látcsővel az orra fölött promenál és talán hamar táblázatába illeszt minden még nem látott, bejegyzetlen hangsúlyt és mozdulatot. De egész biztosan csak ismerőseit engedi a színpadra, akikkel együtt ül páholyában vagy együtt feketézik valamelyik kávéházban. Oda is állíthatja a kikiáltót a színház kapuja elé. Tessék belépni, beseregleni, helyet foglalni. Ami itt látható, az nem csalás és nem ámítás, hanem az élet, mindig az élet, sok, halk átmenetével, finom tónusaival és a gyakori félhomályokkal, az élet az a titokzatos és csak elvesző legvégén értelmes valami, amit hét nevén és a hét nyelven szokott emlegetni a szépfürtű Alfred Kerr, Quest la vita. C'est la vie. So ist das Leben.

Szép ez és érdekes. Semmi esetre sem értéktelen és jóval több, mint amire a néhány és többnyire kevés márkák köteleznék Brahmot. Csak éppen nem annyi és nem az, mint ahogy néha, ritkán Racinet játszák Párisban; mindenesetre egy szép kezdet vagy egy végigjárt zsákutca, egy derék tanulság. Becsületes egészben véve és tiszta, de lelkesedésre nincsen ok, vagy legfeljebb csak akkor, ha megszólal, dadogva egy beteg színész és megmutatja, hogy neki szabad volna odaállani egy fonnyadt, szomorú szájú, kis madártestű asszony mellé, aki néha feljön vendégül északra és inkább otthon van itt, ahol a köd párázik és későn kel a nap és hosszú az alkony, mint lenn, Olaszországban, a mosolygószemű ég alatt.

Zola akkor sem lett volna nagy író, ha nem a háztetőről néz körül Párison, a városon, amelyet meg kell majd írnia és meg kell majd hódítania, de ezért Brahm, ha még oly furatestű emberke is, úgy egyszer-kétszer felkapaszkodhatott volna arra a háztetőre. Az egyre változó, mindig cserélkedő párok illegését csak lenn lehet pontosan és élesen látni. A lennjáróké a kis formás lábak, a gömbölyű mellecskék és a karcsú, simulékony fehér ujjak. De a zenét a tánchoz valahol a magasban játszák és csak az hallja a különös melódiákat, a hegedűvonó bús elnyekkenését, aki maga is eljutott, felfáradt a magasba. A stílus néha csak a földszint számára van meg, de a földszintről nem lehet stílust csinálni.

Brahmból még lehet stílus, vagy éppen Brahm ellenére lesz meg a német színjátszás stílusa, de Brahm nem stílus, mert az egyest, az egyszervalót, a többé elő nem fordulót külön adja, egyszeriségében és egyszeriségéért, a stílusban pedig semmi sem új és semmi sem múlik el, hanem minden jön valahonnan és megy valahová. A stílus az összefüggések kiéreztetése, a hullámverések ritmusának a törvényesítése, a stílus a törvény. A felületre hajított kő nyomán száz növekvő hullámgyűrű szüremkedik és csak a kezdet szabad, választható, a kifejlést, a beteljesülést már meghatározza, magára következteti az első mozdulat.

A stílus alakíthatja az életet, a Brahménál is életebb életet és alakíthat valamit, ami nagyon messze van az élettől, ami amott van az élet túlsó oldalán. Az életközelség nőhet és fogyhat, az élettel való telttettség azért nem változik, hiszen a stílus mindig azt veszi ki az életből, ami az életet teszi és megmarasztja a mindenkori tempót is. Ha pedig valaki tudja, hogy mit mond és miért mond valamit, akkor mindegy, hogy posztópapucs van-e a lábán, vagy koturnus.

A francia játszásmód már vénecske, csodapalástja fantasztikus rongyokká foszlott, reszkető hang rikácsolja a régi dallamot és egy kedves lejtésbe néha belesípol az elakadó lélegzet. A Notre Dame egyik régi krónikása leírja, hogy gyűlik vasárnaponként templomba a nagy és a kicsiny, az öreg és fiatal. Együtt van az egész város a hatalmas falak között, az egyes ember eltűnik a tömegben, az egész tömeg csak egy valami a templomban és sokkal kevesebb az óriási oszlopoknál és a boltos mennyezetnél. Kezdődik a mise, felbúg az orgona, a szájak mind a zsoltárra nyílnak. Mintha nem is az emberek énekelnének, hanem a nagy tér fölöttük szólalt volna meg. Egyszerre beárad a napfény sok színben, kigyúlnak a falak, csupa ablak minden, súlyát veszíti, nem tapad többé a földhöz. Az óriás hajó kibontja szárnyát és felível a magasba utasaival a mennyei Jeruzsálem felé. A Notre Dame még ott fogadja most is a Szajnát, ahol akkor várta, még sokáig fog gubbasztani szokott helyén, de nem repül többé. A francia színjátszó stílus is alig alkalmazkodik már a mai világba, de ahogy az öreg templom körülsugározza magát hajdani életével, úgy él és annyira élet még az a másik régi emlék is. Ki lehet vinni Moličre színházából régi, nagy kőamfiteatrumokba, ahol igazi hegyek és nedves mezők a színfalak és a bukó nap vöröse az alkony és ott is megmarad magának, növekszik, múlik, felóriásodik és sehol sem szakadnak el a régi csomók.

Brahm színpadjának és a francia hagyománynak ez a merev szembesítése természetesen csak az elvek játéka. Esteli időtöltésre a LessingTheater biztosan alkalmas annyiszor, ahányszor a Comédie Française. Csakhogy a színháznak van egy nagy feladata is, egy társadalmi funkciója: időnként nyilvánulásra kell hoznia a tömeglelket. Ezért jelentősebb ma talán a színház, mint amilyen a múltban valaha volt. Egymásután feszülnek le az összetartozás kapcsai és kétszeresre becsesedik minden, ami megmutatja, hogy a nyájban élés nem marad következmények nélkül, hanem egy törékeny, magasabb egység részeivé teszi az egyeseket. A Comédie Française ma ugyan már nagyon tökéletlenül működik, de legalább nagy jel, óv, emlékeztet és számontartatja az emberekkel a nagy századok hagyatékát. A német világbirodalomból, az új Berlinből nagyon meredek út vezet az ósdi Weimarba. Alig is iparkodnak rajta, ha néhányan és az emberek igazában, csak együtt tartozhatnának a múlthoz. De a németeknek nincs közük egymáshoz, még csak az egy Berlinnek sincsen egységes habitusa.

Az emberek jönnek Berlinbe északról és délről, keletről és nyugatról és olyanok maradnak ott is, amilyenek voltak északon és délen, keleten és nyugaton. A Berlin névnek egykor talán volt valami konkrét tartalma, ma egész bizonyosan csak egy államtudományi és közigazgatási fogalom, egy sereg összeszaladt, egybekavargó kis vidéki város megjelölésére. Az emberek egymás mellett laknak, szomszéd házakban és szomszéd utcákban, de nem vesznek tudomást arról, hogy mások is vannak őrajtuk kívül. Nem alkalmazkodnak, mert nincs is mihez alkalmazkodniuk. Egyiknek ez a szokása, a másiknak az és semmi sem teszi erősebbé az egyik megszokását a másikénál. Nem adhat egy birodalomnak színházat és művészetet az olyan város, ahol még a főétkezéseknek sincsen meg a pontos idejük. Én tizenkét órakor ebédelek, te pedig hatkor, ő ma hétkor vacsorázott és holnap éjfélkor fog vacsorázni. párisban az utcán meg lehet látni, hogy hány az óra. A berlini vendéglők konyhája valóságos örök tűzhely, még ebédelnek az egyik asztalnál, a másiknál pedig már rendelik a vacsorát.

Az összekapcsolás egyéb elemi formái is hiányoznak. Másutt mindenki mindennap ugyanazokat a régi templomokat és ugyanazokat a régi házakat látja, mindenkinek ugyanazokra a halmokra kell feljutnia, vannak kis görbe utcák és nagy, komoly körutak, folyópartok és piacok, talán egy sziget és néha egy öreg harangtorony vagy más valami, amit mindenkinek a szeme egyformán megszokott, amihez egy kicsit mindenki hozzátartozik: Berlin egészen karakter nélkül való, minden ház egyforma és minden ház különbözik is. A legvénebb berlini sem talál haza, ha egyszer egy idegen utcába téved és ha valakit úgy álmában lefektetnek a padra a berlini utcán, haláláig nem jön rá, hogy milyen városba került. Páris sem egész kicsi, de az idegen másnap hazatalál, hiszen erre van az a hegy és arra van ez a torony. Harmadnapra pedig már meg tudja különböztetni az egyes városnegyedeket és látja, hogy miért Páris a Quartier Latin is és az Opera környéke is. Azok az emberek, akik már látták a Notre-Dame tornyáról és mindig láthatják a nehézkes, öregedő halmokat és a szeszélyes határú völgyeket közbül, a Pantheon kupoláját a Mont de Paris fölött és a Montmartren fehérlő Sacre-Coeurt, akik naponként vagy gyakran elmennek a Szajna-part sok-sok egyforma szürke háza mellett és újra meglepődnek a vízből kibújó friss, zöldfejű fákon, azok nem lehetnek egészen különbözők és egymáshoz egész idegenek.

Az impresszionisták finom csodáihoz hasonlítva, Liebermann művei durvák, paraszt markolásúak. De ha az előkelőséget nem lehetne elválasztani a splendid isolation-tól, akkor Liebermann sokáig sokkal arisztokratább lett volna Manetnél. Hiszen előadási módja valóban nem népszerűbb a franciákénál, sőt eltanultságában merevebb és hidegebb. Aki először és magától megtalált valamit, az minden alkalmazásnál újra felfedezi kincsét és mindig újra meggyőz és magával ragad. Liebermann okos és következetes. Intelligenciára különb Maneték akármelyikénél, nagyszerűen és tudatosan alkalmazza a rendszert ott, ahol a franciák ösztönből dolgoztak és gyakran akadoztak, nincs benne semmi hiba, de gyönyörű tudományát nem használhatja. Mindig absztraktul hat, sohasem lépett még ki és sohasem is fog kilépni az elvontság határai közül, mert beszélni jól tud ugyan, de alapjában nincs mit mondania. Ötletei vannak, szellemes széljegyzetekkel gyakran meglep, de nincsen olyan tárgya, amely egyformán mindenkié lehetne. Választékos és rafinált, nem szabad akaratból, hanem kénytelenségből. A franciáknak egyszer legalább volt érzékük az akt iránt és abból máig is megmaradt valami, meg ott van Páris és minden párisinak van köze ahhoz, a sok telt zöldhöz is, ami Páris körül van, a Szajna-part kis faluihoz, a barbizoni erdőhöz. Ma már ugyan szinte túlságosan tudjuk, hogy nem a tartalom teszi a művészetet, de azért a művészet mégis csak akkor lehet hatékonnyá, életemelővé és az életemelkedésben magasabbra érővé, ha a tiszta eredmények valami olyan tárgyon mutatkoznak és fejlenek ki, amelyen mindenki hozzájuk férhet és kedve szerint ellenőrizhet, összehasonlíthat.

Még Sauer is hiába van itt és egy kissé szinte fölösleges, pedig annyira csak ember és olyan nagy ember, hogy néha jó volna kezét megcsókolni. Rettenetes és nagyszerű események érhetik, a legdöbbentőbbek minden elképzelhetők közül és még sem kell mozdulnia és beszélhet tovább épp oly fáradtan, halkan, hebegve, mint azelőtt, annyira benne és vele élnek rögtöntől fogva az örömek és a bánatok. Valami úgy volt és valami, amit ő tesz, ezentúl úgy lesz. Nem változik el közben, nem sápad halálra, nem ujjong fel, hiszen körülötte és általa a dolgok és az események csak úgy történhetnek, ahogyan történnek. Mekkora még úgy is, betegen, romjaiban. De nem ömlik át róla ez az élet azokra, akik körülötte vannak ugyanazon a színpadon. A többiek nem ugyanabban a levegőben mozognak. Magános ez a nagyság, a szegény pompás beteg úgy hurcolja hajlott vállán, roskadozva, botló lépéssel művészetét, mint valami idegen, kifürkészhetetlen csodát.

Sauer talán az egyetlen Berlinben, aki ráér. Kívüle mindenki siet, rohan. Talán mégis van valami közös a berliniekben: az esztelen, gyors tempó, amelyet a Stadtbahn szabályoz. A hosszú, vágtató vonatok szoknak bele az emberekbe és a fantáziákba. Fut, szalad mindenki és nem veszi észre, hogy már régen maga mögött hagyta az egyetlen célt, amiért érdemes megmozdulni. Már egészen megéjjeledik és a mozdonyok nagy, sárga lámpái még mindig hasogatják hosszában a sötétséget. Talán jelentenek is valamit ezek az örök és folyton újra elfoszló fénycsíkok.

Egy nagy eltolódás, egy mindenhová ható csöndes forradalom rombolt itt, felforgatta a régi berendezkedést és helyet csinált az újnak. Ma kopár minden, de gyűlhetnek már a nedvek és nemsokára talán zöld sarjak fognak kiütközni a megtelevényesedett talajból. Okos, értő férfi Brahm, finom, energikus a keze és mégsem illeszkedhetnek ma számára koszorúba száz év múlva nyíló virágok.

*

A fiatalember már eljutott az egyik, nagy utcába és most szerette volna lerázni magáról elmélkedését. De nem sikerülhetett neki. Itt is menten elébe állott a város szelleme, épp csak alakjában megváltozottan. Erre és arra, jobbra és balra erélyesen ismerkedett a két nembeli ifjúság. A szembesietőkből pillanat alatt meleg párok kerültek össze. Az égen hosszú vonalban sugároztak az ívlámpák és kemény, éles fényükben hirtelen, gyöngédség nélkül való, virágtalan szerelmek karoltatták egymásba az embereket. Berlinben nincsenek közös emlékek. A fiúkat nem kíséri el évszámra az egyetlenül szép és finom arc, nem keresnek minden szoknya alatt egy bizonyos formájú kis lábat. A leányok elvesztették titokzatos, forró sejtelmeiket. Errefelé még két embernek sincs soha egy lelke, hogy lehetnének tehát sokan, mind egyek. Ami hátrább van és ami magasabban van a magános ember karja hosszánál, az elérhetetlen.

Otthon, a szobájában, már azt is különösnek érezte a fiatalember, hogy ugyanaz a három sárga krizantém ül napok óta asztalán, a vékonynyakú üvegkorsóban. Kivette a virágokat a vízből, megtörülte szárukat, azután felnyitotta a sárgagyertyás pianínót, a húrokra fektette őket és rájuk csukta az ébenfafedelet.