Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Paál László képei

Jó volna tudni, mit gondolnak, mit éreznek azok a derék és nagyon tiszteletreméltó férfiak, előkelő állami tisztviselők, akik kényszerűségből megnyitnak minden kiállítást, a Paál Lászlóét épp úgy, mint valamely reményteljes ifjú festő-fotográfusét. Jut-e eszükbe valami, miközben sablonos mosollyal, sablonos szavakat mormolnak, valami a mérhetetlen igazságtalanságból, mely nem Paál Lászlót éri -, mert hiszen ő alaposan és régen túl van e kicsi földi dolgokon - hanem éri azokat, akik ma élve s ma valamivel előtte járva kortársaiknak, háborítatlanul festhetik a képeket, melyek révén majdan bevonulnak a műtörténelembe. Háborítatlanul: hivatalos elismeréstől, vásárlástól nem zavartatva. S, mint Paál László, háborítatlanul vonulhatnak be, ha nem a nyomorúságba, hát a bolondok házába. Jut-e eszükbe? Nyilván nem. Megnyitják a kiállítást: ez egy elintézett akta; az egyik méltóságos úr buzgón és szorgalmasan végzi, a másik fásult unalommal s hogy a fiatalon megzavarodott, fiatalon meghalt, évtizedekig elfelejtve maradt Paál László, harminc esztendő multán hivatalosan is fémjelzett művész, abban ne bizakodjék semmiféle eleven talentum. A halottnak minden mindegy: a későn érkezett felfedezésben az a szomorú, hogy a nagyszerű, az olvasókönyvbe való példán okulni nem szokás és ma épp úgy, mint tegnap, a tehetséget csak halála után néhány évtizeddel kezdik általánosságban megbocsátani a művésznek.

Ez a szomorú tanulsága az új Paál László kiállításnak. Rendezője, Lázár Béla néhány új bizonyítékkal erősítette meg a Paál Lászlóról már kialakult ítéletet. Az ítélet, a hely, amelyet ez a művész a múlt század úttörői közt elfoglalt, nem változott. Tájképfestő: valószínűleg semmi egyébnek nem érezte magát s tiltakozott volna az ellen, ha lírikusnak nevezik, amint mi szívesen megtesszük, mert alig tudunk előtte állani, anélkül, hogy csendes vidámságot -, néha - borongást, szomorú sejtelmeket, sötét gondolatokat ne szuggerálnánk önmagunknak. Paál László korában kevés művész volt oly szigorúan festő, annyira irodalmi célok, mese, megsejtetett dráma nélküli. S mégis kevésben találunk annyi szuggesztív erőt. Puszta természet-stúdiumok, nyilvánvalóan igaz, jói meglátott, hűen visszaadott tájkivágások, de ködös, borongós, őszi párás sorozatuk titokzatos erővel fordítja figyelmünket egy ködbe, sötétségbe fúlt életre. Ma is itt kísért ennek az életnek a tragikuma. Munkácsy, a jó barát, naggyá, ünnepeltté lesz, mert az exkluzív festői témákat félre tudja tenni divatos tablók kedvéért Paál László nem tudott két arculatot mutatni. Testének korai pusztulása véletlen. De hogy művész-pályájának jelentősége csak három évtized múltán tudott kibontakozni: ez kérlelhetetlen s ma is, változatlanul fenyegető magyar sors.