Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: A sebzett madár
Capus premiere a Kammerspiele-ben

Gyakorló drámaírók részére mégis csak Capus a legjobb iskola. Nézzétek mire tanít. Mire valók a túlságos erőfeszítések? Vígjáték- és bohózat-írók, az isten szerelmére, miért csiklandozzátok a közönség hónaalját, hogy görcsös nevetéseket váltsatok ki belőle, miért töritek a fejeteket lehetetlen ötleteken, merész vicceken -, miért csináltok salto mortalékat, amelyeknél mindig reszketni kell, hogy nem töritek-e ki a nyakatokat. S ti javíthatatlan drámaírók, akik taglóval mentek neki a jámbor emberiségnek s hétszeres csapással akarjátok őket elkábítani, az izgalmak lassú tüzén megpirítani -, "noch nicht dagewesen" alakokkal és helyzetekkel kimarni a sikert -, óh ti agyafúrt bolondok, térjetek észre s ne akarjátok folyton önmagatokat felüllicitálni. Már végképp elvesztettétek a szemmértéketeket? Egy-egy premičre mégsem a waterlooi ütközet s ne okozzon nektek fejfájást, ha a második felvonás végének, (ahol kis ravaszok, a "siker eldől") nincs meg a hatásos jelenete. Merjetek itt-ott gyengék lenni - merjetek végre, szerencsétlen komédiások, egészen egyszerűek lenni, mert bizony mondom, sohasem azon múlik a siker, hogy miféle kávéházi viccet sikerült belecsempészni a bohózatba, vagy miféle drámai bunkócsapásokat mértek a felvonásvégeken a közönség fejére - hanem azon, hogy az egész darab után mifajta zengés marad vissza azoknak a szívében, akik a darabodat végig nézték.

Íme, itt van a "Sebzett madár" -, mint iskolai példa. Egy árva vicc nincsen benne és egy hatásos jelenetet nem találtok, ha még lámpással keresitek sem - a perdöntő második felvonás oly dilettáns és naiv, hogy a nagy szünetben, ami ezután az egészen gyenge felvonás után következett, mindenki azt konstatálta, hogy ez a darab el van veszve - s mégis, mégis a végén le voltunk győzve, meg voltunk hatva, fiatalok és üdék voltunk, mintha langyos fürdőből keltünk volna ki. Az életnek egy nagy tétjét nyertük meg: kitűnő esténk volt s egy soká rezgő emlék fog visszamaradni bennünk egy kedves íróról s egy szép színdarabról, amelyben halkan muzsikáltak a szerelemről.

Pedig nem is olyan ártatlan dolgokat beszéltek. A kis Yvonne-ról szót a történet, akit elhagyott a vőlegénye s ezt a csapást jön tudtára adni a szegény lánynak Salviere úr és a felesége: Salviere úr már túl van a negyvenen, előkelő politikus és regényíró, nagyon megsajnálja a kis lányt -, aki nagy szegénységben él az anyjával és az öccsével - érdeklődni kezd iránta és íme itt egy szerelem kezdődik. A lány tehetséges, színésznő lesz belőle, kedvese lesz Salvierenek és lám, véres konfliktusok moraja zúg, egyrészt a lányka és a hozzátartozói, másrészt Salviere és a felesége között. - lehetőségek vannak itt, melyekre például Bataille egy tigris ugrásával vetette rá magát, mert a történet itt is ugyanaz, mint a balga szűzben: - mint harcol az idősebb asszony a férjéért, a fiatal lánnyal szemben. De mennyivel finomabb, igazabb és művészibb a mód, ahogy Capus ezt a témát kezeli. Semmi vadállati lihegés - bátran élére állítja a helyzeteket, szembehozza egymással az embereket és nagy egyszerűséggel és nagy igazsággal bontja ki a helyzeteket s simítja el a konfliktusokat. Rendkívül szeretetreméltó s igen emberi. S mi minden fekszik az alakjai mögött. Ez a kedves kis Yvonne maga sem tudja, mennyire nem olyan ártatlan, mint aminek magát feltünteti, a vérében már ott van a nagy lobogás, mely előbb egy kalandba, utóbb egy viharos és szép színésznői pályafutásba fogja belesodorni. Ha majd negyven éves lesz, egy dicsőséggel teljes színésznői pálya s egy szerelmi hódításokkal ékes női karrier delén, melankolikusan fog az egész történetre visszagondolni s meghatottan fogja mondani: ez volt az első kalandom, oh szép ifjúság.

A Kammerspiele-ben nagyszerűen játsszák ezt a darabot. Halk és egyszerű a tónusa, Reinhardt még jobban letompította a hangot, mint maga az író, de tudta a módját, hogy az alakok mégis élesen rajzolódjanak elénk. Eibenschütz kisasszony játssza Yvonne-t, olyan sikerrel, amilyenben a Tavaszi ébredés óta nem volt része. Nem emlékszem rá, hogy német színpadon egy francia darabot ily valóban franciásan, könnyedén és elegánsan láttam volna valaha előadni. Íme, a hangos Reinhardt, aki az Oedipus cirkuszi előadásánál ezer ember vadállati ordításával remegteti meg a nézőt, ezt is érti. Ő a leghangosabb és a leghalkabb, majd mindig olyan, amilyennek lennie kell.

(Berlin)