Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek

Hatvany Lajos: Könyvek
Ambrus Zoltán Speidelről

Szépen haptákba szeretnék állni, mert Ambrus Zoltán beszél hozzám és némán, nyugodtan, egy arcizmot se rándítva, végighallgatni, enyhén feddő szavait. De az irodalmi fegyelem törvényei ellen vétenék, ha ezt tenném, mindaddig amíg a Speidel-problémának más megoldását tudom, mint Ambrus Zoltán. S bár Ambrusnak férfiasan határozott, meleg hangján, mély meggyőző erővel mondott védelme arra indított, hogy vádpontjaimat revideáljam, még mindig úgy érzem, hogy első benyomásom nem csalt. Igaz, hogy cikkemben elhamarkodtam egy-egy szót, kissé siettem a végérvényes értékeléssel. Hálásan köszönöm Ambrusnak, kinek annyit köszönhetek, hogy most alkalmat nyújt hibáim jóvá tételére.

Ambrus azt írja, hogy Speidel a színházi kritikusok típusa: a színházi kritikus volt. S én mégis Speidel alakját mertem körvonalozni, mielőtt színházi kritikái megjelentek volna. Ezt nem jól tettem. Még akkor sem, ha Speidelnek Voltaire-ról, Lutherről, Spinozáról stb. szóló tanulmányait olvasva, nem lehetett önnönmagam előtt tovább titkolnom, hogy ezek a csinos, nagyon csinos, elmés tárcák, mélyen a fenségesen nagyszerű tárgyak alatt maradtak. Lehet, hogy ha majd a későbbi Speidel-kötetekben megkapom a színházi kritika várt és ígért mesterét, egyébről szóló cikkei is megtelnek az egész figurában elém álló Speidel jelentőségével. S amit ma kedves, játszi olvasmánynak érzek, egyszerre csak gondolatba ejt és perspektívákat tár ki. Igaz, hogy a nagy színikritikusok - teszem Lemaitre - egyéb tanulmányaikban épp oly nagyok, mint színikritikáikban s eddig nem tudtam ilyen különös lelki kettősségről, mégis mi jogom volt, eddigi tapasztalatok alapján Speidel külön esetére, idő előtt, könyveit be sem várva, következtetni? Ezért rászolgáltam Ambrus megrovására - ami természetesen nem azt jelenti, hogy a két kötetnyi tárcát, így ahogy előttem fekszenek, a megjelenendő kötetek igazolása nélkül, legalább a saját érzésem szerint igaztalan szigorral ítéltem volna meg.

Másrészt Ambrus nem téved, ha épp ezt a Speidel iránt táplált érzésemet idegenkedéssel mételyesnek mondja. Sohse kérkedtem vele, hogy tárgyilagos az ítéletem. Pártember vagyok, mint minden tisztességes kritikus Lessingtől Kerrig és átélem, átszenvedem a pártember minden nemes és nemtelen elfogultságát.

Idegenkedésem egyik okát Ambrus szép és világos rövidséggel így fedi föl: "Érthető, ha az idegenkedést, amelyet Speidel a fiatalsággal szemben tanúsított, a fiatalság idegenkedéssel viszonozza".

Igaz -, Speidel konzervativizmusát nem szeretem, bármennyire szeressem is az értékes hagyományokat őrző francia konzervatív kritikát vagy a mi keménynyakú Gyulai Pálunkét. Miért ez idegenkedés Speidel ellen, melyet Ambrus avval sem tud elfojtani, ha a színikritikák Ibsen és Hauptmann felé mutató bírálataira előre figyelmeztet? Csak nem vagyok oly feminin, hogy a tények logikája előtt meg nem hajolva, oktalan ellenszenvet tápláljak magamban.

Nem. Valóban nem. Engem nem annyira Speidel konzervativizmusa, mint inkább konzervativizmusának értéktelensége bánt, mely viszont Speidelnek, a világ nagy kérdéseivel szemben helyezetlenségére vezethető vissza. Mint mondám: nekem a centrális mondanivaló híja tűnt föl kínosan, melynek az egyes tárcák csupán ürügyei. Ahol ez megvan, ott a konzervatív bírálat épp oly termékeny, mint a jövő falait döngető. Ettől a központi mondanivalótól kapja nem csak a lírai kritika, hanem maga a líra is értékét. Különben nem egyéb, mint össze-vissza hangulatok formás kifejezése. Ilyen a Speidel feuilletonja. Neki a tárca öncél. A feuilleton pour feuilleton művészete, illetve műipara ez.

Ignotus bevezetést írt az egyik tavalyi könyve elé, melyben újságcikkei összegyűjtését menti. Szerintem az ő részéről felesleges a mentegetődzés. Szanaszét cikkeiben idealiter épp úgy megvan a 19-ik század magyar irodalmának és kultúrájának története, mint a legrendszeresebb munkában.

Egyes tárcái eleve fölszítták meg se írt könyvét, ahogy Taine-nak, az angol irodalomtörténet elé írt bevezetése magában feloldja sok kötetes munkája egész tartalmát. Így van ez Carlylenél és Emersonnál, kiket Ambrus Taine mellett idéz.

Mit ád ezekkel szemben Speidel? Egy finom műbarát lelke rezzenéseit, egy kitűnő stiliszta mondatait s Bécs életének néhány szórványos mozzanatát.

Ambrus Zoltán meg van róla győződve, hogy a régi könyvek igazságaiban mindent legyőző erő rejlik. Ezt én is vallom. Föltéve, hogy a könyv, író könyve, akár újságba tévedt íróé. De az újságírásra termett feuilletonista könyve, ha még oly kitűnők is az egyes tárcák, bizony ephemer marad. Ezen nem segít semmi.

Mily kevéssé dolgozik bennem az "eleveneket és holtakat lecsepülő" fiatalos hév, azt Speidel-cikkem végén idézett, ínyem szerint való kritikusok: Lessing, Goethe, Schiller, Hebbel, Vischer, Sainte Beuve bizonyítják, kikhez most Taine-t, Pater-t, Macaulay-t, Lemaitre-t, France-ot, Gyulait, Ignotust sorolom, csak úgy találomra kapva ki egy-egy nevet, hogy az esszéista fogalmát, Speidel-től, a feuilletonistáétól különválasszam.

Cikkemben igyekeztem Speidel tárcáinak, megjelenésükkor, azon frissiben való ellenállhatatlanságát föltüntetni. Ambrus művészi lelkében még ma is rezonál a régi gyönyörűség. Nem is volna oly igazi művész, ha nem őrizné meg ily frissen az egykori benyomásait.

S e friss benyomásokat harmatos-üdén mentette bele Speidel apológiájába, melyet a leghálátlanabb feladat cáfolnom. Csúfság és ünnepbontás, még annak a megoldhatatlan kérdésnek fölvetése is, hogy mit érezne Ambrus, ha e cikkeket nem mint kortárs, egyenkint élvezte volna, hanem mint régi tárcákat, két kötetben ma látná először?

Örülni kell, hogy Ambrus így szerette Speidelt s hogy hálájából ily szépen felháborodó emlékmentés lőn. Akadémikus ellenvetéseimmel úgy érzem magam, mint az a bizonyos professzor, aki egyszer hallott egy énekest, amint így dúdolt hogy: vidibumbumbum. A professzor rárikácsolt, hogy: vidibambambam. S ez így ment folyton-folyvást, reggeleste: vidibumbumbum és rögtön rá vidibambambam, amíg mind a ketten kifáradtak, kidűltek és meghaltak, hogy a sírjukból minden éjjel kikeljenek és folytassák, ahol elhagyták: Vidibumbumbum, vidibambambam, ki-ki ahogy tudta.

Én tisztelettel hajlok meg Ambrus dallamos vidibumbumja előtt, de amíg csak Speidel következő kötetei meg nem győznek róla, hogy tévedtem, addig bizony rekedten, dadogva, szepegve, a magam módján, de bizony: Vidibambambam, csak azért is vidibambam...

*

Ambrus Zoltán ehhez a cikkhez a következő megjegyzéseket fűzi:

Nem vitatkozom tovább Speidelről, annál kevésbé, mert nem volt szándékom polémiát kezdeni. Ha mégis szóvátettem Hatvany tisztelt barátomnak Speidelről a Nyugatban közölt - s az enyémmel ellenkező - véleményét: ezt kötelességemnek tartottam a Nyugat olvasóival szemben, mert nem ajánlhattam volna a figyelmökbe Hevesinek Speidelről írt könyvét, ha Speidelről én is olyan kicsinyló véleménnyel vagyok, mint az, aki Speidel hagyatékának két első kötetét néhány héttel előbb a Nyugatban bírálta.

Miután más-más irodalmi mű megjelenése alkalmával kifejeztük különböző véleményünket, visszavonulok a vitatkozás elől, de ezzel nem ismerem el azt, hogy Speidelt olyan tipikus színházi kritikusnak mondtam volna, akit csak színházi kritikáinak megjelenése után lehet megítélni. Ellenkezőleg, azt mondtam, hogy Speidelt, mert színházi kritikái tették ismertté, ilyennek látták, pedig valójában nem színházi, hanem irodalmi kritikákat írt, sőt talán nem is annyira kritika volt az, amit e címen produkált, mint inkább líra, de akármi, mindenesetre irodalmi mű. És ha azt a hitemet fejeztem ki, hogy Hatvany t. barátomnak Speidelről kifejezett nézete még megváltozhatik, ezt a föltevést csak arra építettem, hogy Speidel összegyűjtött munkáinak eddig mindössze két kötete jelent meg, legnagyobb része még csak ezután fog megjelenni.

Nem ismerhetem el azt sem, hogy csak az lehet kiváló kritikus, aki pártember, és az, akinek "centrális mondanivalója van." (Különben is, nem azt a nézetet fejeztem ki, hogy Speidel kritikusnak volt kitűnő, hanem azt, hogy kitűnő író volt, nevezzük a munkáit kritikának vagy másnak.)

Ellenben teljesen egyetértek Hatvany tisztelt barátommal abban, hogy a véleményünket csak kifejeztük, de a bizonyítással én sem álltam elő. Csakhogy, azt hiszem, nekem, aki ez alkalommal nem magáról Speidelről, hanem csak a Hevesi Lajos kis könyvéről írtam, nem bírálatot, hanem megemlékezést - ez nem is lehetett feladatom.

Ambrus Zoltán