Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától-szombatig

Bán Ferenc: Szerdától-szombatig
III.

Reggel nagyon fáradtan ébredt; úgy érezte, mintha a tagjain egész éjjel súlyos kallók zuhogtak volna s amikor karját vagy a lábát megfeszítette, szúrásokat érzett. A feje azonban tiszta volt s öltözködés közben elfelejtett nótákat dúdolgatott. A hangulata azonban a mélázás felé hajtotta; míg a cipője begombolásával vesződik, az ujjai egyszerre megállanak és maga elé néz anélkül, hogy egyetlen pillantása lenne a környezet számára. Alaktalan gondolatokon tépelődik és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy feje a tenyerébe ereszkedett. Keserű ízt érez a szájában és amint bámul maga elé, olyan szomorúra válik az arca, mintha a teljesüléskor csalódott volna egy régen várt vágyában. Nem tudta, hogy bűnt követett el az elmúlt éjjel, mégis undorodással gondolt önmagára. Bágyadt volt a tekintete és keze néhány vonalnyira megremegett, mihelyt messzi eltartotta magától. Borzongás fut végig a testén és egyszerre kisimulnak a vonásai. A tekintete bátrabb lesz s míg növekszik szemei fénye, mozdulataiban is több a határozottság. Testéből lassan eltűnik az álom, egyidejűleg pusztul a fáradtság is, amelyet a rendesnél kurtább alvás és a szerelmes izgalom okozott fiatal szervezetében. Most már észlel és eszmél: az éjszaka történtek kóvályognak a fejében. A szerető szerepét játszott párnára gondol s mint valami kényszerűség úgy nehezedik rá a gondolat, hogy forduljon hátra és nézze meg, de nagy nehezen legyőzi ezt és buzgón nekilát a cipője begombolásának. Nehezen megy ma. Míg lehajlik a cipője felé és a kis nikkel szerszámot keresztülhúzogatja a gomblyukakon, hellyel-közzel kiüt tagjain a veríték és megint nagy fáradtságot érez. Különösen a hátában. Amikor elkészült, olyant sóhajtva, mint aki tortúrából szabadul, kiegyenesedik és hosszú, álmos ásítás közben, az egyik karját, könyökben meghajítva, föl a magasba nyújtja, míg a másikkal átfogja a mellét. Egy pillanatra úgy érzi, erő szállott az ereibe; könnyű annyira, hogy esetleg repülni tudna, de a lustaság rögtön a hatalmába keríti Úgy nyújtózik el az asztal mellett, két könyökével a széknek támaszkodón, mintha súlyok húznák lefelé, a padló felé.

Korán ébredt; a konyhából ugyan hallott valami bizonytalan neszt, mintha vízben pacskolnának, de mert sehogysem tudta megállapítani a zaj okát, azzal áltatta magát, hogy képzelődik. A nesz egy pillanatra fölrázta őt a kábultságából, de csak azért, hogy annál mélyebben süllyedjen abba vissza. Kábult, kavargó volt a feje és egész szervezetében ideges remegést észlel. Szívére nyomja a kezét és aggódva vizsgálja, vajon rendesen ver-e. Néha rohamosan dobog, másszor pedig másodpercekre eláll a verése. Megrémül ezektől a tünetektől és most már átkozza és könnyelműségnek mondja a tegnap átélteket. Még soha nem vizsgálta a szervezetét s most egynéhány jelenségből szervei megtámadottságára következtetett. Kínzó vágy fogja el az eldobott állapot után. Szeretné kitörölni életéből a tegnapi éjszakát, a tegnapi napot; nagy vágyódás fogja el, hogy újra ártatlan és újra egészséges lehessen. Egyre keményebb szavakkal korholja magát, amint folyton vizsgálva szervezetét, egyre több olyan tünetet fedezett föl, amit azelőtt soha sem tapasztalt. Szervezetének minden nyilvánulása a betegséggel kapcsolódott össze agyában. Hallott már egyet s mást az ifjúkori kicsapongások következményeiről s a félfüllel hallott, megemésztetlen szavakat most újra elismételgette. Amik nem illettek egészen az ő állapotára, azokat addig módosítgatta, változtatgatta, vagy pedig a szervezetén tapasztaltat addig idomítgatta, míg azok tökéletes harmóniába jutva, összefutottak egyetlen képzetbe: betegség. Addig ismételgette magában ezt az önkínzást, hogy végre is fölébredtek a kétségei. A betegséggel meggyanúsított test lerázta magáról a petyhüdtséget, azt a kimerültséget, ami az előző éjszaka tobzódása után rendesen meglepi az embert és amíg Kázmér javában benn járt a magában fölfedezett nyavalyák analizálásában, ereibe egyszerre visszatért az élet. Az egyre erőtlenedő kimerültség utolsó jelenségeként Kázmér arra gondolt, hogy levelet ír egy barátjának, küldené el neki az orvosi könyvet, a Retaut.

Míg papír, írószerszám után keresgél, eszébe jut, hogy tegnap este, lefekvés előtt valamivel kapcsolatosan gondolt már az írásra. Agya szinte belezsibbadt, annyira erőlködött, de még sem jutott eszébe, mi volt az. Amint kavarogtak fejében a testetlen gondolatok, egyszerre kiválnak az éjszakai szerelmeskedés jelenetei. A könyvek... forognak előtte, főként a nagy fólió-könyvet látja igen élesen s abban is azt a lapot, amelyen a gyönyörű combú, egyedül álló nőalak volt. Amint elrészletezi a képet maga előtt, hirtelen arra eszmél, hogy nagyon gyönyörűséges dolgok ezek. Úgy érzi, hogy le kell ezt írnia, meg kell örökítenie és valósággal fölujjong, amint a képekből kialakított mesét kibővíthette egy-egy finomabb nüansszal. Egészen elmerült a tervezgetésbe, de közben egy pillanatra sem hagyta nyugodtan a tudat, hogy nem a képekre gondolt tegnap este. Lustán, kedvetlenül fog hozzá, hogy visszaidézze emlékezetébe az igazit. Szórakozottan pillant a Rousseau-könyvre s ugyanabban a pillanatban megelevenedik előtte két szó: Önzés, Önfenntartás. Rögtön ráeszmél a Meandervölgyi emberre. Képzelete kimerült a gyönyörű testű nő inkarnálásában és lehet, hogy ezért, de az őserdei jelenetet egyáltalán nem találta szépnek, azon meg valósággal elcsudálkozott. hogy e jelenet elképzeléséért kiváló, nagy embernek tartotta magát. Értéktelennek tűnt föl már előtte, az egész erdei harc, de mégis úgy határozott, hogy azonnal nekiül és leírja. Már a papíros után nyúl, amikor megállítja Ilona egy nagyon hangos kiáltása:

- Juli! Juli!

A név hallásakor arcába szaladt a vér és kiugrott az előszobába, hogy minél előbb láthassa a lányt. Juli lomposan -, haja borzas, fésületlen - igyekszik a nagy szoba irányában, már a kilincsen a keze, amikor valaki megérinti a vállát. Megfordul és Kázmérral áll szemközt.

- Mit parancsol az ifjúr!

A szolgáló alázatosságát mondotta el, de a hangjában elbujtatva ott csengett a szerető szava is, a szeretőé, aki nagyon, nagyon szeretné egyenlőnek tudni magát azzal, aki a bírására törekedik. Ez az érzése kifejezésre is jutott a testtartásában és a szemeiben, amelyek bátran kereszteződnek a Kázmér pillantásaival. Kázméron a hideg futott végig a megszólításra s oly halkan, mintha a szavaira adott válasz megerősítése lenne az ötletszerűleg támadt aggodalmának, mondja:

- Mit mondasz Juli?

A leány szemeiben fölcsillan az öröm; egyetlen pillanat alatt a levegőbe mállik az a sok kétség és gyötrődés, amit az elmúlt éjszaka sugdosott a fülébe: balgaságnak tűnt föl előtte az epedő hang hallatán, hogy a tegnap esti jelenetet csak az ifjú úr szórakozásának tekintette, de ez önelégültsége csak a szemeiben csillogott: a karja félénken a nagy hálószoba kilincsére nehezedik: nyomja lefelé, nyíljon ki és nyisson utat neki, hogy meneküljön a megbizonyosodástól, mely úgy lehet csalódást hoz. A tartózkodása Kázmért is visszarettenti; egyszeriben úgy tűnik föl előtte, távolodik tőle a leány és a messzeségből gúnyosan mosolygó arccal nézi őt. Egyetlen szempillantás alatt lobogón rohanó vágyak lepik meg s míg erősödnek benne a szerelmes vágyak, folyton szépül a leány; mintha nem is akarná, izzósebesen szalad ki a száján:

- Nem szeretsz?

- De szeretlek!

Kitárja karjait és amint hozzáér Kázmér testéhez, elernyedt ujjai közül leesik a ruhadarab. Kázmér meg akarja csókolni, de ugyanabban a pillanatban lehajlik a leány, hogy csak a kontyát simogatta. Míg meghajlott derékkal ott motozott előtte a leány, a megfeszült szoknya láttán Kázmért őrült vágy lepte meg, hogy átölelje, átkarolja. Kezeivel. közelített feléje. reszkettek az ujjai s az ujjhegyekben olyan bizsergést érzett, mintha villamos áram szállana ki a leány viruló testéből. Már fölemelkedett s fülig pirosra vált az arca, amikor belülről megint kitolakodott a türelmetlen kiáltás:

- Juli! Juli! Juli!

Még mielőtt a kiáltást meghallották volna, karjaik egymás felé nyúltak, de Juli ijedtében akkorát nyomott a kilincsen, hogy az egyszeriben kinyílott. Az ajtócsikordulásra Kázmér ijedten kapta vissza kezét a leány derekáról s hátra ugrott az ajtósarok irányába.

Ott állt a leány a félig nyitott ajtóban s ügyefogyottan ütögette a beporosodott ruhadarabot. Zavara pirulásba erősödött, amikor Ilona ráripakodott, meglátva mint tüntetné el az ügyetlensége nyomait.

- Óh, te szerencsétlen, te isten szamara, már kora reggel ilyen bambán kezded.

Egy pillanatra elhallgatott s árnyalatnyira elváltozott hangjából ki lehetett találni, hogy oldalt fordulva a szobában levőkhöz beszél:

- Kiejti kezéből a ruhát, hát láttál már ilyet! No, ezt a leányt is büntetésül küldte nyakunkra az isten.

Valamivel halkabban mondta ezt, de annál erősebben zengett az ingerült hangja, amint az ajtó felé közeledve Julinak támadt.

- Hogy az isten szedné le az ügyetlen körmeidet; s ha már ledobtad, nem tudsz kefét fogni s úgy tisztítani. Persze, ti csak mindent úgy félig-meddig csináltok! S ha az ember megszidja őket, addig nyelvelnek, amíg kénytelen elhinni, hogy ők a világ legszorgalmasabb teremtései. Nyelvelni, azt tudnak!

Egyre erősödő hangjából bizonyosra vette Kázmér, hogy nagynénje kijön és észreveszi őt. Amíg korholta Julit, olyan kínokat érzett, mintha harapófogóval húzgálnák testéből az idegszálakat. Érezte, futnia, menekülnie kell, de képtelen volt egyetlen mozdulatra is. Bizonyosra vette, ha nénje megpillantja őt az ajtósarokban, rögtön rájön, hogy kőzte és Juli között szerelmes viszony van, tudta ezt és még sem mert elmozdulni, mint a hipnotizált úgy reszketett a sarokban. Kábultsága csak abban a pillanatban szakadt meg, amikor Ilona rálépett az ajtó küszöbre. Oldalt ugrott, de e mozdulatában annyira kifejeződött a rémület, a menekülési vágy, hogy úgy érezte, titkát kétségbevonhatatlanabb módon arannyal fizetett kém sem leplezhette volna le. A fal felé fordította fejét: fölvillanyozódva egy hirtelen támadt mentő gondolattól, nagy, kerek lyukat bámult, Annyi aggodalmaskodással nézte, mintha a néhány centiméternyi nyílás keresztül vonulna a fal vastagságán és olyan szélességűvé terülne, hogy azon a hazatérő kényelmességével sétálhat be a rablóbanda, lemészárolni az egész családot. Nem nézett volna hátra semmi kincsért s amikor a nagy izgalomban hihetetlenül érzékenységűre feszült idegei megsejttették vele, hogy nagynénje szólni készül hozzá, ujjait beledugta a nyílásba s ott motozott akkor is, amikor Ilona rákiáltott:

- Hát te is megbolondultál; szét akarod bontani a házat? Mi?

Kázmér az egészből csak annyit hallott: "hát te is". Vére elöntötte a fejét és míg végevárhatatlan lassúsággal megfordul, dadogó reszketéssel mondja:

- Én, én, nem!

Az utolsó szót nagyon elnyújtotta, mintha e szócska hosszú csengetésével, a levegőbe való végtelen beleömlesztésével lefegyverezhetné mindazt a gyanút, amit az előbbi jelenet Ilonában keltett. A válasza, amelyet egész komolysággal - Ilona értelmezésében - arra a gyanúsításra adott, mintha az ujjaival akarná szétbontani a falat, még Ilonát is nevetésre kényszerítette. Csak egy pillanatig kacagott s azután korholásra fordítja a beszédet:

- Mit ácsorogsz itt; menj a dolgodra.

- Nincs dolgom!

Az apatikus válasz felbőszítette a nénit:

- Nincs dolgod; majd adok én dolgot! Menj a kertbe, nézz utána megöntözték-e már a virágokat és a veteményest. Lódulj: egy-kettő. Azután pedig, számolunk!

Az utolsó szavakra meghűlt Kázmér ereiben a vér s oly inogva, támolyogva ment ki, szinte azt sem tudva, merre halad, mintha halálos ítéletet mondottak volna a fejére. "Azután pedig számolunk"; nem is töprengett a szavak jelentőségén; bizonyosra vette: Ilona így akarja tudomására adni, hogy máris rájött az egynapos titokra. Életunt hangulatban vánszorgott le a kerti lépcsőn s míg lábát egyikről a másikra teszi, úgy tűnik föl előtte, mintha süllyedne súlya alatt. Nagyon elhagyta magát, annyira, hogy a karfára kulcsolt karja mindig hatalmasat rándult ha lejjebb lépett egy-egy lépcsőfokkal. Megtörten bolyong a kert ösvényein s az elkeseredettség teljesen erőt vesz rajta: a feje lelógott a mellére s szinte bukdácsolt, amint egyik lábát a másik elé tette. Gondolataiban Ilonát látta rohanni az apjához, hogy elmondja néki a nagy fölfedezést. Látta, mint dugják össze tanácskozón a fejüket: mi módon vethetnének véget a históriának, de az nem élesedett ki agyában, mit határozhatnak... annyira idegen volt rá minden cselekedet. Halálos ellenségei vonásait látta most előtűnni, megélemedni apja és Ilona vonásain és gyűlölettel gondolt mindkettőjükre. Néha fájdalmat okozón csengett fülébe Ilona szava: "Elkergetem azt a leányt, nem tűröm egy pillanatra sem a háznál", de ez a fenyegetés, mintha nem Julira, hanem valakire másra; egy cselédleányra vonatkozott volna, akihez neki nincsen semmi, de semmi köze. Csak az elhatározást nem látta, de a többit, azt, ami közbül történt, nagyon tisztán. Látta az apja ijedt ábrázatát, amint halványra válva hallgatja az Ilona vádaskodását. Összebújnak az asztal felett és nagy, komoly fejbólintások közben tárgyalják a gyalázatos botrányt. Most nekitüzesedik Ilona, szava szárnyalón cseng és apja erre gyors, ijedt mozdulattal kap a ruhája felé; Gyuszi ott ül mellettük és értelmetlenül, szorongással nézi a fölhevült felnőtteket. Egészen elmerült a gondolataiba s összerázkódva fordul hátra, amint maga mögött csikordulni hallja a kavicsot. Gyuszi áll előtte kis zöld kötényében és annyira derűs mosolygás a szemében, hogy a belenézőnek fölösleges volt fölpillantani az égre, meggyőződni vajon felhőtlen-e. Lábaival messzi maga elé rugdalja a kavicsokat és boldogan kacag föl, amikor egy nagyobbfajta öt-hat ugrás után belevágódik Kázmér bokájába. Gyors, tipegő lépésekkel, miközben a fejét bolondosan csóválta, odafut hozzá:

- Fáj Kazi?

Kázmér semmit sem felelt, de a kis fiút ezzel nem hozta ki a sodrából; lekuporodott bokái elé a földre és egészen odahajolva, bámulta a lábszárát. Kázmér megérezte öccse erős tekintetét.

- Mit akarsz Gyuszi?

- Húzd föl a nadrágod?

- Minek, te bolond?

- Látni akarom a kéket!!

- Menj a fenébe, menj!

Ingerült volt és ott hagyta az öccsét; azonban nem tudta lerázni, folyton a nyomában settenkedik és könyörtelenül ismétli: Látni akarom. Kázmér rámordul dühösen; felemeli kezét s olyan indulat fogja el, hogy meg is ütné, ha vissza nem rettenti a kis fiú ijedt ábrázata, de azért rászólt keményen:

- Ha utánam mersz jönni, leütöm a derekad!

Ezzel elindult a kert másik részébe. Nem nézett hátra; tudta, most már nem meri követni, de félt, hogy ha meglátja az elszomorodott arcát, ő maga lesz, aki játszani hívja. A kis fiú arcán is ilyen remények tükröződtek s amíg el nem tűnt a szeme elöl, feszült figyelemmel leste a hívó szót, de amikor eltűnt Kázmér, anélkül, hogy tudomást vett volna az ő játékos, hancúrozó kedvéről, elkomolyodott. Egy pillanatig még az utat lesi, amelyen Kázmér eltűnt előle, de míg lehunyja pilláit, már könyekkel telt meg szeme. Eleinte csak csendesen sírdogált, de csakhamar annyira belejött, hogy jajveszéklő hangjával betöltötte az egész kertet. Annyira, hogy a messzire távozott Kázmér is meghallotta. Bosszússá tette a sírás, mert akadályozta a gondolkodásban. Az országútról egy parasztszekér nyikorgása hallatszott be és a tompán dübörgő nesz, amit a patkolatlan patájú lovak okoznak. Kihajol a kerítésen megnézni, ki az, de a fölvert nagy porfelhő miatt nem láthat semmit. Bámul, annyira szórakozottan, hogy azt sem tudja mi történik körülötte s hirtelen félénk nesz üti a fülét. A falu öreg koldusa áll előtte és meglátni rajta, hogy percek óta lesi már, mint adhatná tudtul, hogy jelen van. Kázmér elvörösödve nyúl a zsebébe, inkább csak azért, hogy a keresgélésével is nyomósabbá, elfogadhatóbbá tegye az öreg koldus előtt, ha elutasítja, de legnagyobb meglepetésére két kerek, krajcárfogású vasdarabot talál a zsebében. Megnézi; csakugyan két krajcár. Nem tudta, hogyan került a zsebeibe; egy pillanatig a Gyuszira gondolt: talán az volt, amikor a lábainál kuporgott, majd Julira - és nagyon elvörösödött e gondolatán - de így sem tudott kiigazodni. Gyorsan és riadtan menekült a hálálkodás elől. Most nagy gyönyörűséget talált az adásban és mint valami idegenre, úgy gondolt magára, amikor az iskolából jövet kacagott azokon a vajszívű pajtásain, akik ahelyett, hogy cukrot vennének, koldusnak adták a pénzüket. Először érezte az adás gyönyörűségeit és nagy vágy fogta el: bár sok pénze lenne, hogy odaadhatná mindet a tovatipegő koldusnak. Öntudata tiltakozott ugyan a bohó remény miatt, de keresgélni kezdett a zsebeiben. Komolyság nélkül való vágy alakjában élt benne az érzés, hogy ha mér két krajcárt talált, akad még több is. Az első zsebét sietve kutatta át, de a többit már alaposan, megfontoltan. Legutoljára azt hagyta, amelyben a két krajcárt lelte. Csalódás tükröződött az arcán és kedvetlenül, unottan vonszolva maga után a lábát, tovább haladt.

Két kiáltást hallott a ház felől:

- Kázmér, Gyuszi!

Nem sokkal utóbb olyan neszt, mint amikor rohanva fut két könnyű lábon mozgó test, de gondolataiba való elmélyedésében egészen megfeledkezett arról, hogy a hívás neki is szólott.

Lassan haladt előre, ösztönszerűleg is a ház felé közeledve. Egyre a koldus áll eléje, kérésre nyújtott kezekkel. Egy gonosznak, csúfnak tetsző gondolat elűzése köti le minden energiáját; az, hogy ő ezért a jótéteményért jutalmat vár. Maga sem tudta milyent. Úgy vélte még szerencsés napja lesz ma, amiért habozás nélkül ajándékozta el a vagyonát. Csúfnak, számítónak találta ezt a tolvajmód besurrant reményét és lenézte magát, amiért nem tud önzetlenül segíteni, hanem jutalomra vár. E pillanatban úgy találta, hogy a gazdagok mesterségesen tenyésztik a szegényeket, hogy azok szűkös segítésével önmaguk előtt is igazolhassák mindazt a sok bűnt, amit elkövetnek ezrek meg ezrek egzisztenciájának, boldogságának a maguk pénzsóvárgásába való belefullasztásával. Nem ismerte föl, hogy bizonyos vonatkozásban, mily nagy igazságot fejezett ki, de azért önelégülten dörzsölte kezét, s amint kiegészítette, kiszínezte a gondolatát, a gazdagok osztálya egyre ellenszenvesebbnek tűnt föl előtte. Míg ráemlékezett a koldusnak adott fillérekre, egy ösztönös érzés erősödött benne és betolakodott az agyába teljes, alapos elgondolást követelőn. Képzeletében megnyílt jövője kapuján reszkető koldust látott, amint egy fiatal, diákforma ember pénzt ad neki. Ő volt az öreg koldus. Nevetett, de a kacagást nagyon eltompította a belsejében élő reszketés, amely egyre azt súgta neki: így lesz, minden bizonnyal, így lesz. Nem tudta leküzdeni rémképét és ijedten tekintgetett jobbra-balra, hogy mibe kapaszkodhatnék, ami megmentené kínzó és ostoba gondolataitól.

Vagy húsz lépésnyiről a lelkendező Gyuszit látja. Sapkáját lengetve hívja őt maga felé, de azért fut egyre, feléje.

- Kázmér! Kázmér!

Fulladozó volt a kis fiú hangja: egy pillanatra azt hitte, hogy megint a kavicsütött lábát akarja megnézni, de azután fölvillant agyában, hogy az előbb hívták őt is, Gyuszit is.

- Kázmér gyere. Gyere Kázmér!

A kis fiú egészen odaért melléje, megfogta a kezét és tíz ujjával körülölelte a csuklóját. A karjait egészen kifeszítette, úgy, hogy teste cipőjétől egészen a tejéig rézsutos vonalban hajlott el Kázmértól. Ilyen helyzetben rángatta Kázmért és egyre ismételgette a hívást. Nagyon megijesztette Kázmért ez a hívás és félénken, bizonytalan hangsúlyozással, mint, akinek szokatlan még, hogy szavai mögé ki nem mondott gondolatokat is rejtsen, kérdezte:

- Minek hívnak?

Még Gyuszit is meglepte a hang bizonytalansága s azért csak pillanatok múlva - miközben értelmetlenül vizsgálta a bátyját - mondja.

- Hát reggelizni kell! Gyere.

És nagyot rántott rajta. Önkéntelenül előre ment egy-két lépést, de azután arra gondolt, hogy a hívásnak bizonyára olyan oka van, aminek csak takarójául szolgál a reggelire való invitálás. Bizonyára megbeszélték már - gondolta - mit tegyenek Julival való szerelmes viszonya szétszaggatására és most csak a büntetés elszenvedéséért hívják. Tudta, hogy sorsát nem kerülheti el, tudta, hogy órákat nyerhet csupán s tudta, hogy ezzel a halogatással mindössze a maga kínjait tetőzi, keseríti a maga énjét, amely mindig olyankor szenvedett a legtöbbet, ha bizonytalanság elé került. Odahajolt Gyuszi fejére; nagyon hízelgő hangon, sőt annyira álnokul, hogy a hajaszálait is fölborzolta, ami mindig nagy gyönyörűségére volt a fiúnak, mondja:

- Hozd ki édes Gyuszikám. Neked adom a habot!

Gyuszi kételkedően néz rá, mint aki nagyon csekélynek tartja a szolgálatot arra, hogy ennyire fejedelmi módon honorálják:

- Igazán!?

- Igazán!

- Uj-ju, jujj, tört ki a kis fiúból a gyönyörűség és a sapkáját fölhajította a levegőbe. Most már nem elégedett meg a kis ujjal:

- De játszunk is!?

- Igen.

A következő pillanatban már elrobogott s míg a lábai alatt porzott a kavics, karjai úgy mozogtak, mint a lokomotív tolattyúja és száján is tódul a gőzzé sűrűsödött vízpára:

- Ss, sss, sss, sssss, sss -, ss -, ss -, - s,

A sziszegő "s"-ek előbb lassan, majd fokozatosan gyorsítva tódultak ki a száján, míg végül magányos, de igen hosszúra elnyújtott "s" következett.

Kis vártatva megint visszatér s már messziről hallatszik a sziszegése s látni amint karjait gyorsvonati mozdulatokban jártatja. Keze könyökben megtörve járt előre, hátra s amint Kázmér szemmeresztgetve nézi, ujjongásra késztetik az érzései, mert kiveszi, hogy a Gyuszi öklében fehérlő gömbölyűség az ő reggeliző csészéje. Lassan, amint Gyuszi sziszegése is egyre hallhatóbbá válik, azt is kiveszi, hogy a napfényben bizonytalanná oszlott, aranysárga kalácsdarab az, ami előbb kivehetetlenül barnállott a csésze tetején.

- Itt van és edd meg gyorsan. A habot megettem előre!

Kázmér nagyon boldog volt, amiért kiküldték a reggelijét, mert ebből arra következtetett, hogy odabenn mégsem tudnak semmit. Vidámnak, mosolygónak látott maga körül mindent: az aranyszín sugarakban mélységes zöld színűre vált faleveleket s a bokrok tövétől élesen elváló csaknem feketeszínű árnyékot, amely megingott, hullámzón ringó mozdulással, valahányszor a könnyű dúdolással futkosó szél megrángatta az orgonaágakat. Elnézett maga körül: soha nem látott fehérséggel büszkélkedett a napsütötte házfal és amikor a lépcső magasságában pirosló szoknya libben, amikor párhuzamosan kinyúló karokat lát, amelyek biztos mozdulattal öntik a vizet csillogó bádogedényből a veteményesre, millió meg millió apró, picike szivárvány gömböcskét lát megcsillámlani. Ahol elterült a víz, ott barnul a föld és képzelete máris látja, mint pusztítja a szélesen, de vékonyan elterülő réteget a vízsóvár nap s az örökkön szomjas, a föld. Anakreon, az örök bohém jutott eszébe s mondogatta a gyönyörű versét, amelyben a babérkoszorús szomjasnak mondja a földet, a holdat, a napot, a tengert, csak azért, hogy csudálkozva nézhessen a mesterekre, akik szidják és korholják, amiért folyton csak iszik. Amint elgondolja a verset, ráeszmél, hogy különösen szép a befejező sora, de hiába erőlködik, emlékezete megtagadja a szolgálatot, amikor recitálni akarja.

Merengéséből Gyuszi nyűgösködő hangja rázza fel:

- Gyere már! Játszunk!

Mintha hegyes fapálcával szúrnák meg a fejét, úgy rezzent föl, de merengéséből csak akkor erősödött öntudatossá, amikor Gyuszi szájához értette a csészét, hogy a kalácson keresztül is megérezte a kávé illatát. Míg lepillantott a ház felé, látta eltűnni az ajtóban a pirosló szoknyát s nagyot dobbant a szíve, amikor ráeszmélt, hogy előbb Juli öntötte ki a vizet. Mosolygott és feje ingatásával a száját csókosra húzva, integetett az ajtó felé, mintha az eltűnő piros szoknya még kilátszó, utolsó csücske megértené a szerelmes üzenetet.

Nagyon boldog volt, olyan, hogy még akkor sem haragudott meg, amikor észrevette, hogy Gyuri a vasutazás következtében annyira fölzötyögtette a kávét, hogy átnedvesedett a kalács alsó része. Mindig irtózott a kávésodott kalácstól s ha ilyent adtak a kezébe, sokszor káromkodásban tört utat az ingerültsége, de most ez sem bosszantja. Egykedvűn darabokra szedi a kalácsot és Gyuszinak adja a kávétól nedves részt.

- De most vissza kell ám vinni.

- Mőöő, hát sohasem játszunk?

- De igen, csak siess.

Már fut is és hogy igyekezetét bátyja előtt minél jobban dokumentálja, kezével-lábával olyan kalimpáló mozdulatokat végez, mint aki halálos veszedelem elöl menekül lélekszakadva.

Míg odajárt, Kázmért újra gyötrődések lepik meg. Már szinte sajnálta, hogy Ilona mégsem tud semmit. Most nem érezte a leleplezés kínjait, azokat a gyötrő érzéseket, amelyeket a titkát féltékenyen őrző szerelmes ember érez, amikor az az aggodalma, hogy az ő szent ligetében ellenséges, gyűlölködő emberek járnak. Mikorra túlesett az izgalmakon, képzelete egyúttal eldöntötte, mit határozott Ilona és apja az ő szerelmi ügyében. Vágyott utána, hogy bizonyosságot hozzon a dologba; hajtották ösztönei: menjen és mondjon el mindent. Mondjon el mindent, mielőtt azok maguktól is rájönnének. Sajnálta már, hogy akkor, ma reggel nem tartotta karját a Juli derekára; ez a megoldás igen egyszerűnek tűnik föl előtte. Látja maga előtt, mint rémül el Ilona és mint fut be lelkendezve elújságolni apjának a nagy hírt és magát is látja forró, szerelmes ölelkezésben Julival: éppen abban a pillanatban szorítja magához véget nem érő ölelésben és éppen abban a pillanatban nyom ajkára lélekzetrabló csókot, amikor a fakóra vált arcú Ilona visszatér és húzza magával az apát, az öreg tanítót. Gyöngéknek, tehetetlen gyámoltalanoknak tudja őket, míg ő karjai között Júliával, maga a megélemedett farnesei Herkules. Forrón ömlik ereiben a vér, gondolatai rohamos száguldásába beleszédül az agya és még akkor is ábrándvilágában él, amikor megüti fülét Gyuszi diadalmas "Huj-huj" kiáltása, amellyel leront csaknem lerepül a lépcsőkön. Érzi, hogy tartásában, amint büszkén, délcegen ott áll, annyi a méltóság és annyi az inkarnálódott erő, hogy ezzel szemben tehetetlenek maradnak gőgös gyámkodói és kénytelen-kelletlen, de megnyugszanak az ő rettenhetetlen akaratában: tudomásul veszik, hogy Balta Kázmér és Kovács Julianna jegyesek. Mire idáig ért, annyira elmélyedt gondolataiban, hogy fájdalmas érzést okozott, amikor Gyuszinak kavicsokat ropogtató lépései ráemlékeztették, hogy álomvilágban él. Egyszerre, mint amikor az ember órák hosszat napsütötte fal mentén jár, s egy hirtelen szöggelésnél komor árnyba fúl az előbbi ragyogás, egyszerre maga ellen fordul. Keserű érzések tolongását érzi belsejében és minden átmenet nélkül a világ leggyávább emberének tudja magát. Kétségbeesetten gondolja el, hogy ma reggel volt az egyetlen alkalom, bevallani Julihoz való szerelmét és gyáva, erőtlen kutyának címezi magát, amiért nem használta ki ezt a pillanatot. Majd a maga mentegetésén igyekszik: hiszen el sem készültem e vallomásra, Juli nem tud a szándékomról, azután Ilona nagyon veszekedő kedvében volt és kétes, nem ront-e nekem tíz körmével és nem-e kerget ki seprőnyéllel az udvarra. Elgondolkodott, vajon lehetséges-e ez, lehet-e Ilonában ennyi bátorság és vajon ennyire gyerek-e ő még? Nem, nem, súgják az érzései és pirosság ömlik el az arcán, amiért olyanokat gondolt magáról, mintha korbáccsal eltántoríthatnák szándékától. A megalázó gondolat azonban nem hagyja nyugodni: Ilona alakja újra eléjetűnik: kezében a seprő! Az ütések most nemcsak neki szólnak. Juli irányába is sújt a haragos kéz, de ő minden ütést fölfog és mint egy kiüldözött, de meg nem alázott hadisten, kivonul szerelmesével. Az ütések most gyönyörrel töltik el és nem érez megaláztatást.

Amikor a kínzó gondolatai okozta kábulásából magához tér, arra gondol, milyen egyszerű megoldás lenne, tudtul adni Julihoz való szerelmét, ha ebéd után bevonulna vele a szobába és beültetné abba a karosszékbe, amelyben anyja halála óta nem ült még senki. Úgy érezte, ez lenne az egyedüli okos megoldás; szóban fukar egyéniségének ez felelne meg legjobban; nem kellene beszélnie és szánalmas dadogása révén nem kerekednének föléje azok. Állana határozottan, némán, de mégis beszédesen és úgy érzi, hogy (ebben azonban nem igen hitt) tagjai reszketését is képes lenne leplezni. Sajnálkozón gondolta mindezt, mint, aki eleve lehetetlennek véli reménye megvalósítását. Gyuszi már odaállt melléje és vagy tíz másodpercig nézi az elkomolyodott arcát; nem tudhatta, min tépelődik bátyja, de valami ösztönszerű sejtelem visszatartotta őt attól, hogy megzavarja, mert úgy sejtette, akkor az a súlyos büntetés éri, hogy Kázmér csupa bosszúból nem játszik vele. Kázmér megérezte maga mellett az öccsét, homályosan keresztül is suhant agyán a gondolat, hogy ez most mindjárt megzavarja és kiragadja álomvilágából, amelyet pedig egy ébredező gondolat segítségével éppen most igyekszik összehidalni a való élettel. Hogy csönd maradt körötte. hirtelen öröm járta keresztül a tagjait; a következő pillanatban olyan erősen élemedik meg benne a gondolat, hogy erőszakosan kell magát visszatartania annak hangosan való kimondásától: de miért ne tehetném meg? Miért is nem? Milyen bolond vagyok én! Nem látott semmi akadályt és elhatározta, ha tudomásukra akarja adni a titkát, egyszerűen eléjük lép Julival együtt, még pedig karonfogva. Elégedettség ömlött el rajta, a vére megmelegedetten ömlött ereiben és amíg egy pillanatra elméláz a végtelenségbe vesző szemhatáron, friss erővel lép agyába a gondolat: ez a megoldás olyan egyszerű és olyan frappáns, amilyen Kolumbusé volt a tojáshéj betörésével. Még szerette volna analizálni ezt a megállapítását, apróra megvizsgálni, hogy az ő egyéniségéhez mérten mennyire kolumbusi a megoldás, amellyel szerelmét tudomásul akarja adni, de szívesen engedett öccse húzogatásának, aki nyafogón ismételgette:

- Ne legyél svindler, gyere már játszani...

Folytatása következik.