Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám

Mindszenti István: Bálban

A könnyü, gyors zene meglassult, s mélyre mélyedt.
A párok fürge tánca, mint egy komor szalag,
Oly érthetetlenűl ölelt körébe téged -
S te eltörpűlve álltál a csillárok alatt.
Nyűtt férfihomlokod nekifeszült a fénynek -
Sötétség volt mögötte: sok zagyva gondolat.
S mig kábultan kerested a szomszédos falat,
Szemed ködös golyója nagy messzeségbe fénylett.

Úgy álltál egyedül. Gyermek, ki messziről jött,
Ki tömkelegbe tévedt, s nem tudja a nevét -
A lábak surranása körötted szerteszét,
És a ruhák szele vad félelemmel töltött.
Egy ismerős tekintet két bágyadó szemöldök
Alól idegenül, s bántón szédült feléd.
Óh lesz e, hogy e perc nyomott, fakó helyét
Fényesre csiszolod majd, vagy lelkedről letörlöd?

És akkor kedvesen káprázott föl előtted
A nyomorult öregség, mikor nem háborit
Gyorsütemű zene - s ha jönnek álmaid
Egy békés mozdulattal háritod vissza őket.
És únt játékszerekként elszórod, mert kinőtted
Az ékszeres szavak bilincsét, mely szorit,
A régi bánatot, a furcsát, távolit,
A régi vágyakat s a régi-régi nőket.

...S egy asszony jönne majd? Egy asszony mit tehetne?
Ápolna: szélütött és béna beteget.
Egy asszony... tágranyílt, nagy, villogó szemek
Néznének gúnyosan a te üres szemedbe.
Ha kötődni akarna s tréfára lenne kedve
Kacéran nézne rád és orvosság helyett
A száját nyujtaná: egy hűvös serleget -
...S nevető gonosz arcát elrejtené öledbe.