Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Ignotus: Két színdarab

Ignotus: Két színdarab
I. Egy test s egy lélek. Írta: Kóbor Tamás. Magyar Színház

More geometrico... Kóbor Tamásnak egyik legelső cikke, melyet idestova húsz esztendeje, hogy feltűnt, Spinozáról szólt. A csöndes bölcset írta meg benne, amint köszörüli, köszörüli a kenyéradó pápaszem-üveget - s közben egybelát eget, földet, emberi lelket, s az egészen átlát, mint az üvegen. Afféle imaginárius portrét festett róla, aminőnek műfaját azóta Walter Pater megfogalmazásában fogadta el a világ. A személyét kereste a nagy személytelennek, ki úgy tett, mintha elmerülne s feloldódnék a világegyetemben, holott ő is, mint mindenki, önönmagát áltanosította szét világegyetemmé. A spinozai effektust, a vér lüktetését kereste az erényes értelem geometrikus gondolatmenetének alján. Mert ez a geometrikus módszer is csak köntös, melyen belül mezítelen emberi állat lakik.

Mindez önkéntelen bukkan föl az emlékezetben, mialatt a színpadon az emberek mintha átüvegesednének, a szavak mintha testüket veszítenék, s egy megdöbbentő dialektika láthatatlan geometriával rezeg föl a levegőbe. Akikről itt szó van, minden bizonnyal emberek. Amik itt történnek, minden bizonnyal emberi dolgok. Amik itt összecsapnak, minden bizonnyal piros vérből szakadt eleven igazságok. Csak: gondolatmenetté szublimálódtak vagy absztrahálódtak. Egy különös költő beszél itt, kinek az értelem érzésébe ment át s a logika indulati formájává lett. S ki a drámai fejlesztést a Spinoza geometrikus kifejtő módján - azazhogy nem, ez nem elég, Spinoza statikus és nem fejleszt - tehát a drámai fejlesztést a Hegel evolúciós dialektikájának formájában viszi színpadra. Marx írt volna így társadalmi drámát; egy elmélet-spirálist, melynek végén a vetélkedő ellentmondások egy méregüvegecske magasabb egységében oldódnak meg. A logika bosszúja ez a poétán. Mezítelen emberi állatokat akart a lámpák elé parancsolni. S mentül hevesebben vetkőzteti, őket, annál lefejthetetlenebbül köréjük csavarodik az értelem köntöse. Addig magyarázza alakjait, míg eltűnnek szem elől. S kellene egy másik Kóbór Tamás, ki a dialektikus gondolatmenet alján kimutassa az eleven emberi eseményt.

S érdemes volna kimutatnia. Mély megragadású esemény; a léleknek egy pinceregénye. S Kóbor Tamás, kinek van néhány ilyen könyve, melyet az újabb magyar irodalomnak még megírásra váró becsületes története eposzi fajsúlyúnak fog megállapítani, regényben melegebben tudta volna megírni. Úgy látszik: csak beszélni nem lehet úgy, mint az ő beszédét átvett színpadi emberei; elbeszélni igen. Az ő kíméletlen ékesszólásában feltárva, az ő érzékletes hangulatainak világításában emberi keblek és történetek nyílnának meg a közönség előtt. Nem ők maguk értenék meg magukat, mint ebben a darabban, hanem az olvasó értené meg igazukat. S feltárulna a nagy szerelmi tragédia, sőt kettő is: a férjé, kinek látnia kell, mint sodródik házasságtörésbe imádott felesége, amért ő e testében megunt élettársát már csak imádni bírja, de kívánni nem -, s a férfié, kinek látnia kell, hogy egy lyány iránt gerjedt kívánsága mint gyújt e fiatal emberi teremtésben olyan tüzet, mely eléget maga mögött és maga előtt minden hidat. A hím, mint végzet: ez a Kóbor Tamás drámatémája. Végzetdráma, melynek a végén stílusos, hogy az asszony, ki előbb csak azt látja, hogy az urának mindenki más kell, csak ő nem, s mikor a férjének választania kell közte, az imádott hitves s egy csitri lyány közt, akit magába bolondított, mégis a lyány iránt érez több kötelességet: ezért bosszúból odadobja magát egy lesben álló udvarlójának - majd aztán másnap reggel észreveszi, hogy a férje hűtlenségei csak komiszságok voltak, de az ő hűtlensége szerencsétlenség: a végén mondom stílusos, hogy az asszony mérget iszik. Logika szerint ez befejezés és ilyen befejezés kell. Az élet azonban nem ily logikus, s az életszagú daraboknak nem ilyen a valószínűségük. Porto-Richenek van egy darabja, Amoureuse, melynek témája távol rokona a Kóborénak egyik felével. Egy férj van benne megírva, ki már nem bírja a felesége ragaszkodását, s ennek egy különösen tűrhetetlen eseténél, mikor a szerelmes asszony egy fontos kongresszusra nem hagyja elutazni, dühösen rohan el hazulról. Az előszobában (a darab vígjátéknak van írva) útját állja a ház barátja, ki, természetesen, az asszonyba is szerelmes, s nem győzi a férjét feddeni, hogy hogy bánhat így azzal a drága, nemes, elragadó teremtéssel! Hát ha olyan drága és elragadó, szól magánkívül a férj, ott van, menj be hozzá és mindjárt megmondom, mit csinálj vele! Sajnos, nem kell kétszer mondania, s az utolsó felvonás, akárcsak a Kóbor darabjában, már a jóvátehetetlen mozzanat után játszik. De nem tragikusan. Szemben ülnek egymással férj és feleség, és nem tudnak egymásnak mit mondani. Tulajdonképp hogy bírod majd? kérdi végül az asszony. Azt csak az jó isten tudja, felel bizonytalanul a férfi. Bizonytalanul - az élet bizonytalansága sokkal kézzelfoghatóbb s ezzel színszerűbb, mint a logika bizonyossága.

De viszont: mentül inkább elhalványodnak a Kóbor darabjának figurái, annál jobban kiteljesedik a költőé. A néző elgondolkozva megy haza - megismerkedett egy igen-igen gőgös emberrel, ki mikor engedményeket tesz a színháznak, ezt úgy cselekszi meg, mint Koriolánus, mikor voksokat kell kunyorálnia a plebstől. Ennyire foghegyről még nem igen keresték a közönség kedvét. Magából a meséből nem sok marad meg a hallgató emlékezetében. De megmarad idegeiben a tisztelet egy magasabbrendű értelem s egy kemény egyéniség iránt, mely a kíméletlenséget önmagán kezdi. Van a darabnak egy cinikus raisonneur-figurája, az asszony lesben álló orvos-udvarlója, (kit Sebestyén igen értelmesen ad) s ki, mint az ilyen figura rendesen, a darabban mintegy nunciusa a költőnek, akibe legtöbbet hasít át a maga énjéből. Több lúgban már nem lehet Mefisztót megfüröszteni, mint ő ezt az embert. Nem jó volna az a vallomás lenni, amit ez a Szent Ágoston önmagáról ír.

A darab lyányfigurájába, mely különösen biztos fukarsággal van alig egypár silhouette-vonásban a színpadra vetítve, feltűnő stílust visz bele Gombaszögi Frida asszony. A vállával tud figyelni, s ezzel a mozdulatával s nagy szemével s ahogy bokába futó szoknyája alól szögbe áll a lába: tisztára az egyiptomi fali képek stilizált királyleánya. Ott van, mikor a színpadon van. Még azért nyers színészanyag, sokban merev, mint aminőnek az ifjú Wolter Saroltát írják le -, de pompás anyag, csak az a Laube vagy Reinhardt kellene, ki a mesterségbe beletörje, s olyan lehetőségeket váltson ki belőle, melyek ma még elgondolhatatlanok.