Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Krúdy Gyula: Egy régi délibáb

Krúdy Gyula: Egy régi délibáb
III.

Hintóval mentünk Bugyiba. Nagybátyám egész úton magyarázta a különbségeket az akácok és a jegenyefák között, amelyek az utat szegélyezték. A tanulságos előadásból ma csupán annyira emlékezem, hogy az akácfa már csak azért is haszontalan fa, mert letörött az ága a cigány alatt, akit reá felakasztottak és a cigány elszaladt... Az járt a fejembe, hogy végre színről-színre látni fogom Czirmai urat.

Falusi úriház udvarán állott meg a hintó. Lompos komondorok és lomposabb falusi cselédek mászkáltak az udvaron, ahol hiába kapargált ennivaló után egy sovány kanpulyka. Amint leszállottunk a kocsiról, a pulyka nagybátyám csizmaszárához kapott, mintha ott sejtette volna a keresett ennivalót.

- Hess! - kiáltotta Csáki Pál.

Az udvar végén, ahol valamikor virágos kert lehetett, (amíg a kanpulyka meg nem ette a kertet) ócska, düledező filagória állott, ahol fehér abroszt lengetett a szél és valaki haragosan köhögött, amely köhögésben nyomban megismertem szomszédunkat, a Garibaldista Kopeczky urat.

- Erre, erre! - kiáltotta egy jókedvű bariton hang és a pavilon rozsdavert vadszöllő-indái közül egy piros pongyolás szivarozó hölgy lépett ki. Hatalmas, gránátos termetű asszonyság volt, az arca olyan színű, mint a dércsípett, őszi eső verte nyárfalevél: piros és sárga. Az ajka felett akkora bajusz, mint egy tizenhat esztendős fiú bajusza. És a haja rövidre nyírva és csigákba göndörítve. Semmi sem volt rajta szép, csak a mosolygása, amellyel nagybátyámat fogadta. Ez a mosoly jelentette, (mint az erdők mögött pirosló nyári nap jelenti az aranyos fellegeknek és a vérpiros felhőknek, hogy szép volt az elmúlt nap, szép volt a reggel és a dél), hogy szebb élet volt itt hajdanában. Csak a hangja volt különös, mély, búgó bariton, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki a szomszédból. (Szalók Pál dobosnak, a negyvennyolcas honvédnek volt ilyen hangja, és eleinte bizonyosra vettem, hogy az öreg beszél a filagória háta mögül.)

- Czirmai?... kérdezte nagy felindulással Csáki Pál.

Somogyi Eszti megmutatta villogó fogait:

- Ugyan kérem!... Hát megtartotta "a gróf" valaha az ígéretét... Vagy volt-e valaha a grófnak pontosan járó zsebórája?

Nagybátyám olyan szomorúan és gondterhelten bólintgatott fejével, mint a temetéseken szokta, midőn a pap az elhunyt érdemeit fölsorolja.

- Igaz, igaz... De nála el kell tekinteni ilyen apróságoktól.

- Ellenben az urak már együtt ülnek és a pagátot kergetik -, folytatta Eszter leányasszony és a kezében füstölgő vastag fekete szivart a fogai közé szorította.

- Ejnye, ejnye ez a Czirmai -, mormogta nagybátyám fejcsóválva, mintha még addig sohsem késett volna el Czirmai úr. Észrevettem, hogy félszemmel engem figyel és amint a tekintetünk találkozik, heveskedve kezdi csóválni a fejét Czirmai miatt. Így közeledtünk a kertilakhoz, amelyben Kopeczky szomszéd két másik lisztes fejű férfiúval a kártyákat csapdosta az asztalhoz. Kopeczky szokás szerint megtapogatta a fejemet bütykös ujjaival.

- Keményedik... Határozottan keményedik. Csak így tovább, öcskös.

Aztán többé nem törődtek velem. Csáki Pál egy darabig nagyon habozott, hogy a zsineget a lábamra kösse, de nyilván az ünnepélyes hangulat hatása alatt visszadugta kabátja zsebébe a zsineget.

A háziasszony együtt kártyázott a férfiakkal. Egy darabig néztem gömbölyű, erős kezét, amellyel glédában tartotta a kártyafigurákat, néztem a hatalmas füstmacskákat, amelyeket az asztal közepére fújt, hogy onnan gyorsan visszaszívja. Ezen produkciók alkalmával a szemben ülő Mitrovay úr gyorsan mozgatta kiálló ádámcsutkáját, mintha az ki akart volna ugrani puha gallérjából. Savószínű arca és kapa után ültetett bajusza volt és sokszor kiáltott fel meglepetéssel a kártyajáték folyamán, habár egész biztosan tudom, hogy már semmi sem lephette volna meg a világon.

Orbán úr természetesen a cilinderkalapban ült, bár ezért az összes jelenlevők gyűlölettel néztek reá és nagybátyám maró gúnnyal kérdezte tőle:

- Ejnye, hol veszed a bajuszfestéket Mihály?...

- Tarokk, tarokk! - kiáltott közbe bariton hangján a háziasszony (vagy talán az öreg Szalók?) és Orbán Mihály lenyelte a gorombaságot, amelyet válaszolni akart.

Elosontam a filagóriától. Egy darabig még hallottam nagybátyámnak a föld középpontja felé szálló nevetését.

- Á, á, á! - kiáltotta az ádámcsutka.

- Tarokk! - búgott Szalók dobos...

Mindenekelőtt megtekintettem a házat tehát...

Hűvös és nagy szobák nyíltak egymásba, amelyekben olyan régi bútorok voltak, amelyekre én nem is emlékeztem. A szekrények a mennyezetig értek és mindegyik akkora volt, mint egy parasztház. Alattomos, útbanálló öreg székekbe ütköztem és tömérdek porceláncsésze volt az asztalokra helyezve. Ám ezek a dolgok csakhamar elmúlottak látásom elől, midőn a falon függő képeket megpillantottam. Tömérdek kép volt a falakon, csupa férfiarckép, szakállas, bajuszos, régmúlt divat szerinti öltözetű urak arcképei, amelyek szép sorjában függtek egymás mellett a falon, egyik szobában éppúgy, mint a másikban. Voltak körszakállak, voltak nagy bajuszok; voltak, akik szűk és akkoriban divatos szürke nadrágjukat is megörökítették a képeken, mások furcsa és nagy kalapot tettek a fejükre. Egy úrból pláne csak egy pár sarkantyús csizma látszott és ebben az úrban rövid vizsgálódás után felismertem ns. Csáki Pált... Igaz, hogy akkor még szakálla volt, igaz, hogy bodorított haja volt, de a csizmák nem csalhatnak. Ilyen csizmája senkinek sem lehetett másnak Magyarországon, mint neki.

És mikor már Csáki Pált felismertem a régi fotográfiák között, könnyű volt megtalálni a többieket is. Nini, ez a keszegképű, kezében képeskönyvet tartó és nyársegyenességű fiatalember senki más, mint az ádámcsutkás Mitrovay úr. Hát ez a harcias, olasz köpenyeges levente vajon sokban különbözik-e a mai Kopeczky úrtól? Még Orbán Mihály is itt van valahol, csak keresni kell. Csakhamar meg is találtam egy asztalkán. Lóháton ült akkor, lóháton! Nagy huncutok voltak azok a régi fotográfusok! Mindenféle bolondos helyzetekbe belebiztatták az emberekét. Vajon miért ültették lóra Orbán Mihályt?

Amint egyik szobából a másikba vándorolok, a képek mindenhova elkísérnek. A nagybátyám már itt fehér nadrágban támaszkodik egy könyvvel megpakolt asztalkához és lovagló-vessző van a kezében. A haja már ritkul, Lavaliere-nyakkendője nagy csokorba van megkötve. Úgy látom, hogy a mellényén apró pitykék vannak és a balkezét a szívén tartogatja! Hej, Pál nagybácsi! Amott a lóról leszállott Orbán Mihály nézeget elmerengve egy kezében tartott fotográfiát. Bizonyosan az Eszti fotográfiáját. Tovább... Hat szoba volt a falusi lakban és a hat szobában csupa régi-régi férfi-fotográfia. Asszony, leány sehol. Csak egy helyen a ház úrnője, amint lóháton ül, a szalonasztalon.

Elfáradtam és elszundikáltam egy sarokban. Álmodtam vagy ébren voltam, már nem tudom teljes bizonyossággal.

Csáki Pál és a ház úrnője lépnek a szobába és ábrándozva lépegetnek végig a fotográfiák sora előtt.

- Lássa, Pál, magát mindenütt megőriztem -, mondja a ház úrnője -, itt vannak a felejthetetlen napok emléki, életem minden üdve és boldogsága e napsugár által írott képekben nyugszik. A maga képeiben, Pál...

- És Czirmai? - kérdezte olyan hangon Pál nagybátyám, mint midőn Kopeczkyt valamelyes tévedésen akarja rajtacsípni a lombardiai csataterek lerajzolásánál a szomszédunkban.

- És Czirmai?...

- Ó, Pál, ha a szívembe látna, ha tudná, hogy soha, de soha... Nagyrabecsültem, tiszteltem, de lássa most is, ma is, a kápolnaavatáskor a kínzó féltékenység távoltartotta őt házamtól. Magára féltékeny még ma is, Pál... Pedig... pedig... Ó, ti drága képek!

Nagybátyám kezet csókolt a ház úrnőjének.

...Azaz talán még sem a nagybátyám volt, aki a szobán keresztül haladt, míg én egy puha szőnyegen félálomba merülve félig láttam, félig álmodtam a dolgokat. Talán Mitrovay úr volt a háziasszony kísérője, vagy talán éppen Orbán úr. Mintha a Kopeczky szomszéd köhögését is hallottam volna valahol egy távoli szobában, pedig az ő köhögését ezer közül is megismerem...

- Igen, igen! - búgja a ház úrnőjének baritonja. - Az a bolond Czirmai még mindig féltékeny reád, kedves Pál. Hogy annyi idő alatt nem nőtt be a fejelágya. Akár csak a Mitrovayé...

- Ő is? - csodálkozik anyai nagybátyám.

- Ah, még ő csak az igazi bolond. Majdnem keresztüldöf a szemével, ha mással beszélek, vagy mást hallgatok... De hát istenem, ha ő soha sem szól egy szót sem.

Karonfogva tovább ballagnak, el a másik szobába, ahol Csáki Pál, mint fodorított hajú ifjú a falakról ismét köszönti az öreg, fehér fejű Csáki urat.