Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám

Ambrus Zoltán: A nagyváros a kisvárosnál
Két közlemény

A balassagyarmati ítéletet semmi se kommentálta jobban, mint az a rövid glossza, hogy: a szécsényi drámát most már a legjobb lesz egészen elfelejteni. Végre is, az esküdt-bíráskodás ellenségei ennek a szerencsétlen ügyvédnek a fölmentésénél jobb példákkal is érvelhetnek; az emberiesség nézőpontjából pedig alig lehet valami egyebet ajánlani, mint a tökéletes felejtést. Valamennyi érdekelt csak ezért imádkozhatik és valamennyien rászolgáltak már, hogy oly sok gyötrődés után békesség adassék nekik. És ha e helyütt még egyszer szó esik erről az ügyről, amelynek alapproblémáját ma még senki se tudná mindenkit kibékítően megoldani, csak azért történik, mert talán nem egészen fölösleges rámutatni, hogy mostanában, amikor olyan sokan szomjaznak új és új igazságok után, milyen friss erőben jelentkeznek a régi, nagyon régi, sőt a legvénebb igazságok.

Néhány órával a verdikt kihirdetése előtt a tárgyalás figyelmes hallgatói majdnem mindannyian bizonyosnak tartották, hogy a vádlottat el fogják ítélni. A bíróság előtt vergődő embert mindenki antipatikusnak találta; kitudódott róla, hogy neuraszténiás s ez hasonló esetekben nem kelt részvétet; aztán meg nem is viselkedett férfiasan: minduntalan zokogott s a síró férfinál nincs csúnyább látvány. Volt végül a vádlottnak még egy szépséghibája, amelyről ugyan a legkevesebbet beszéltek, de aki ismeri a vidéki társadalmat, az tisztában lehetett vele, hogy ez a szépséghiba nem csekély szerepet játszott az uralkodó hangulat kialakulásában... és az ilyen hangulatnak a nyűgét az esküdtek csak ritkán tudják lerázni magukról. Szóval a közvélemény azon a nézeten volt, hogy a vádlott örülhet, ha az esküdtek csak az erős felindulásban elkövetett emberölésben fogják bűnösnek mondani. És ekkor - amint ez az újságok megnyilatkozásából konstatálható - az elfogulatlan emberek "kompakt majoritás"-a sajnálta, szánta a vádlottat.

De a verdikt meglepetést hozott. Az esküdtek tekinteten kívül hagyták azt a bizonyos szépséghibát és ítélkezésükben, úgy látszik, a szánalom lett a döntő faktorrá. Ugyanaz a szánalom, amelyet néhány órával előbb csak a törpe kisebbség tagadott meg a vádlottól; ugyanaz a szánalom, amelynek a szuggesztiója egyik vagy másik habozó esküdtet talán egy kissé befolyásolta is... És ezzel a helyzet egyszerre megváltozott. A fölmentő ítélet általános resszenzust, néhol szinte felháborodást keltett; elégedetlen volt vele az elfogulatlan embereknek ugyanaz a "kompakt majoritás"-a is, amely néhány órával előbb még éppen úgy szánta a vádlottat, mint az esküdtek többsége.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy az ellenkező ítélet se elégítette volna ki a sokaságot. Ha elítélik a vádlottat, a részvét kerekedett volna felül, s a közvélemény éppen úgy felszisszent volna, mint most a felmentő ítélet után. Ezek a szegény esküdtek ugyanabban a nehéz helyzetben voltak, amelyet a molnárról, a fiáról meg a teherhordó szamárról szóló ősrégi mese emleget; arra voltak kárhoztatva, hogy sehogyan se elégíthetik ki az embereket. És az általános resszenzusban a tömegléleknek csak az a sajátsága nyilatkozott meg, amely a dolgok menetén ősidők óta mindig talál kifogásolni valót, amelynek sehogyan sincsen jól, amely mindig valami jobbra vágyik, jobbra tör, nem számolva azzal, hogy vannak megoldhatatlanul nehéz helyzetek, amelyekből a jobbra lépés is, a balra lépés is hiba, amelyekben a cselekvés nem lehet idealiter kielégítő és mégis kénytelenség. A tömegléleknek ugyanaz az örök sajátsága ez, amely minden elképzelhető megoldással elégedetlenül, a cselekvés minden fordulatánál a gyöngébbnek látszó félhez, a legyőzöttnek látszó ügyhöz fordul részvétével, nem törődve azzal, hogy míg emezek látszottak erősebbeknek, maga is pártoskodott ellenük. Az ember ellenzéknek született. És hogy micsoda őserő - talán valami abszolút igazságra vágyódás - van a tömegléleknek ebben a sajátságában, mondhatni: ebben a közérzésben, a "nagy gyermek"-ben végbemenő lelki folyamatok csodálatos fordulatai mutatják. Amilyen borzadályt keltő, rettegett és gyűlölt alak volt Vitális Imre a maga félelmetességében, épp olyan nagy részvét tárgya lett abban a pillanatban, amikor a csendőrök végeztek a benne lakó közveszedelemmel. És ezt a megveszett fenevadat többen siratták el, mint az emberiség legnagyobb jótevőit; fizikai ereje, ügyessége, bősz elszántsága meg az, hogy embernek született, elég volt rá, hogy holtában hőssé avassa a nagy gyermekek szemében.

Az esküdt-bíráskodás ellenségei azt mondják: ha szakbíróság ítélt volna a szécsényi dráma ügyében is, ez bizonyára sokkal megnyugtatóbb és mindenkit kibékítő ítélettel tesz eleget az igazságot kereső érzésnek. Talán elfogadja azt a védekezést, hogy a vádlott premeditáció nélkül és erős felindulásban ölt, de mindenesetre elítéli a vádlottat egy pár évi szabadságvesztésre. Mert az mégsem járja, hogy valaki büntetlenül ölhessen.

Ami az esküdt-bíráskodást illeti, ennek a hívei azt felelhetnék a vádra, hogy, ha az esküdtbírák néha - mint ez alkalommal is - túlságosan kegyelmesen, néha megzavaróan, megdöbbentően, szinte elképesztően és nem egyszer nyilván tévesen ítélnek, ez nem magának a rendszernek a hibája, nem onnan van, mintha az esküdtbírák még nem volnának érettek a helyes ítélkezésre, hanem a módszernek a hibája, a megszabott eljárásé. Nem ők maguk a baj okai; a bajt az okozza, hogy nagyon mereven teszik fel nekik a kérdést, hogy a legbonyolultabb esetekben is csak az "igen" vagy "nem" szóval ítélhetnek, hogy a kisegítő kérdések a legtöbbször olyan jogi distinkciók körül tapogatóznak, amelyeket ők, a nem jogászok, nem igen tudnak értékelni és hogy akárhányszor a kérdések szövegezése is olyan dadogó vagy olyan szövevényes, hogy nem csoda, ha félreértik. De e helyütt az esküdt-bíráskodás kérdéséről nem lehet szó. Hogy a gyakorlatban hasznosabbnak bizonyult-e, mint károsnak? - és hogy egyáltalán szükséges-e? - nagyon vitatható kérdés, annak ellenére, hogy a bírót túlságosan köti a paragrafus és annak ellenére, hogy minden bűntető törvénykönyv természetszerűen hézagos. Ha különösen a mi bűntető törvénykönyvünk nem volna olyan kétségbeejtően rossz, talán azok se lettek volna hívei az esküdtbíráskodásnak, akik ma még ragaszkodnak hozzá.

De végképpen kikapcsolva azt, ami itt mellékes, azt lehet kérdezni, vajon, ha szakbíróság ítélt volna a szécsényi dráma ügyében és egy pár évi szabadságvesztésre ítéli a vádlottat, ez az ítélet mindenkit kibékített volna-e?... és nem találkoztak volna-e, tatán éppen annyian, ahányan most botránkoznak, akik ebben az esetben így vagy ilyenformán elégedetlenkednek: hogyan?... ha valaki hepciáskodik s beleköt egy másik emberbe, aki semmit se vétett neki, aztán párbajra kényszeríti s a párbajban megöli ezt a jámbort - ezért a legtöbbször csak hat vagy néha csak három hónapi fogság jár (talán ezt se kell kitölteni), azt pedig, akinek két nagy mentsége is van a szörnyű sértődöttségében és a nagy lelki sebesüléseket sokszor követő pillanatnyi vagy akár órákig tartó elmezavarodásban, ezt az embert esztendőkre ítélik el?!... miért?... mert amaz hidegen, nyugodtan, bizonyos formákat megtartva ölt s talán csak nagyobb ereje tudatában ragaszkodott azokhoz a külsőségekhez, amelyekről a törvény nem akar tudni, de amelyeket hallgatagon mégis honorál?!... hát igazság ez?!

Mert végre is nem lehet elfelejteni, hogy azt, akiről szó van, a legemberibb emberi indulat fosztotta meg az eszétől: egy nőhöz való állandó szeretet és az azon való lázas felháborodás, hogy amit ebben a nőben és a házasélete békéjében magára nézve a legbecsesebbnek tartott, attól minden arculcsapásnál sértőbb módon választották el. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mai társadalmi rend a házassággal törvényesített szerelmet jogokkal felruházottnak és a mai erkölcs a házasélet tisztaságához való ragaszkodást erkölcsös érzésnek tartja. Következésképpen bármely aberrációhoz vezet ez az érzés, a belőle fakadó cselekedeteket a mai társadalmi rendnek és a mai erkölcsnek másképpen kell megítélnie, más kategóriába kell soroznia, mint az erkölcstelen motívumokból eredd bűntetteket. Igaz ugyan, hogy sokan vannak, akik a házasság intézményét eltörölni valónak tartják s nem ismerik el, hogy a házasság vagy bármi jogot adhatna a férfinak egy nő kizárólagos "birtoklásához"; az is igaz, hogy ezek a reformerek csak következetesek, ha a házasélet tisztaságához való ragaszkodást és azt az érzést, amely a szécsényi dráma vádlottját az önkívületbe ragadta, nem ismerik el jogosnak, tehát mentő körülménynek sem; de nem is szólva arról, hogy a reformerek a kontemplált új társadalmi berendezkedés jobb voltának a bebizonyításával egyelőre még adósok maradtak, a törvény, amely a mai társadalmi rend és a mai erkölcs alapján ítél, nem helyezkedhetik ezeknek a reformereknek az álláspontjára. Az is tagadhatatlan végül, hogy a törvény, amely tiltja a párbajt és nem ismeri el a párbajhoz való jogot, a párbajban elkövetett emberölést, igen következetlenül, fölötte enyhén, aránytalanul enyhén bünteti. Ha tehát azok, akik a vádlotthoz hasonlóan gondolkoznak (és akik ma még többen vannak, mint az említett reformerek) nem találnák tökéletesen kibékítőnek, ha a vádlottat, aki szánnivaló indulatból és nyilván önkívületben ölt, esztendőkre ítélnék el, míg sokan, akik párbajban, de nyugodtan ölnek, rövid szabadságvesztéssel szabadulnak - szintén csak következetesek volnának és a szigorúbb ítélettel való elégedetlenségüket a tömeglélek ismeretes sajátsága egészen megértetné.

Aztán, lehet-e azt mondani, hogy a fölmentett vádlott büntetlenül ölt? Akármire ítélték volna el, ha sok évi szabadságvesztésre is, ekkor is ezt kellene mondani, hogy bűnhődésének legkeservesebb részét mér kiállotta. Még pedig nem is csak abban, hogy hónapokig állott a pellengéren és hogy a törvény előtt a legkínzóbb részletességgel kellett számolnia tettéért, hanem főképpen abban az inkvizitórius eljárásban, amelyet a törvénynél is szigorúbb nyilvánosságtól kellett elszenvednie. Megvádolták mindennel, amit a valóság, a gyanú és a fantázia csak rendelkezésre bocsáthatott, kihámozták múltjának minden "gyanús" adatát, felturkálták a párnáit, kutattak a szennyes fehérneműi után, a megszégyenítő vádak és gyanúsítások egész kloákáját vágták az arcába, olyan erkölcsi vesszőfutást kellett kiállania, aminőben néha a rablógyilkosnak sincsen része, ha ügye nem "érdekes". Hát ez nem bűnhődés? És, azonkívül, hogy feleségének a hűtlenségével már előbb elveszítette az otthonát, a bűne valósággal földönfutóvá tette, elveszítette azt a teret, ahol a gyermekeinek kenyeret keresett, száműzetésbe kellett mennie abból az életből, amelyet megszokott, elölről kell kezdenie az életet, új kenyérkereset után kell látnia, mert ott, ahol eddig élt, nem lehetett maradása, ott számára kő nem maradt kövön. Ez se bűnhődés? Bizony, egészen fölösleges arról a bűnhődésről is beszélni, amelyet minden intelligens ember, aki ölt, önmagában hordoz.

Ez a szerencsétlen ember még a fölmentésének sem örülhetett. Nincs benne sok köszönet és akármilyen nagy dolog egy-két évi szabadság is, alighanem jobban jár, ha egy-két évre elítélik. Ha az egész világot kielégíti azzal, hogy hosszas szabadságvesztéssel expiált a bűnéért, a fogságból jövet bizonyára általános részvétre talál. Így kínos emlékek kísérik és antipátia fogadja mindenütt, akárhová megy kenyeret keresni, pedig mégis csak élnie kell a gyermekeiért.

(befejező közlemény követezik.)