Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám
A parkban sokan voltak. Hatalmas koronájú fa alatt, amely oly intenzíven árasztja szét illatát, mint a gyógyszertárak és drogua-üzletek, hátradűlő támlájú padon ketten ülnek. Az egyiknek olyan ócska, színehagyott kötésű könyv a kezében, aminőt csak szegény diákok kezében látni; különös ember. Nagyon kicsiny, alig ér a társa melléig, és nagy hosszú fején olyan durva-fekete a haj, aminek láttára rögtön göndörszőrű birkákra gondol az ember. Világosbarna a bőre színe és az arcán táncoló napsugarak egészen sárgáknak látszanak. Egy kicsit félénken ül; combjait összeszorítja és lábait, bokákban egymásra rakva, behúzza a pad alá. Úgy néz szét, mintha idegen helyre keveredett volna; csudálatos ingerrel hat rá minden és félelemmel tölti el minden; lekapja elkalandozó szemét és félőn nézi barátja fehér bőrét, mintha az valami kiváltságos, nagyon magasan fölötte álló ember lenne. Az megérzi a hódolatot s míg arcán keresztülfut az elégültség mosolya, sok leereszkedéssel a hangjában, szól:
- Mi az a kezében?
Úgy néz rá, mintha gyötrelmektől, csak sejtésekben élő félelmektől szabadítaná meg a megszólításával és az alázatos hálája a mozdulatában is megnyilvánult, amint szótlanul, rá sem nézve, odaadja neki a könyvet. Az lapozni kezd; találomra elolvas egy mondatot s amikor nem érti meg az első olvasásra, kíváncsian a címére fordít. Mintha ilyesmit várt volna: a megbizonyosodás elégültsége fut végig vonásain, amint tagolva, inkább magának, elolvassa a címet: Spinoza. Tractatus teologico politicus. Valami respektus látszik szemében, amint visszaadja a kis, az igénytelen embernek. Beszélni szeretne hozzá, de érzi, egyetlen pillanat elrabolta eddigi fölényét és hallgat emiatt. Olyan csöndességet éreznek maguk között, amely valami rideg kamara hűvösségére emlékeztet és eltávolodnak egymástól. Durvának, öntetszelgőnek találják a szavakat, amelyeket hazudott érzéseik kimondására kombinálnak és lenyelik, bár minden egyes szó olyan keserűséget okozóan csúszik vissza a torkukon, mintha mérget nyelnének. Megborzong a kicsiny és a másikon is elfojthatatlan érzések hullámoznak törtvonalú reflexrángásokban. Másfelé néznek. Az alacsony csak most látja, hogy nap süt és kinyújtja kézét a lombkorona fekete fátyolából, kinyújtja a napsütésre, hogy kezén is lássa a sugarak sárga táncolását. Garfield szobrára téved a tekintete, de riasztja a bronzelnök sötétlő arca, amely, mintha haragosan nézne rá, a betolakodottra és ezért a szobor körül félkörökben egymást hajszoló gyermekeken méláz. Bonne siet eléjük; meglátni a tartásán, a mozdulatán, amint ellenző gyanánt szemei fölé emeli a kezét hogy a gondjaira bízott gyermekek miatt aggódik. Két kékruhás, karikázó, lányka tűnik föl a szobron túl s a bonne haragos hívó mozdulatokat küldve feléjük, visszaül kinyitott könyve mellé. Egy távolabbi padon egy-szerű ruhás, nagyon kövér, öreg asszony három úri külsejű gyermekkel veszekedik. Baby, Baby, kiáltja folytonosan s az egyik kicsiny kezét dühösen, indulatosan megpaskolja. Nyilván az unokái, gondolja. Másik ősz hajú asszony vonul el előttük. Amint vezeti az apró gyermeket s amint emeli még mindig elegánsan simuló ruháját, két gondolat száll az agyába: Ez biztosan nem verekszik. Ez finom asszony és valamikor nagyon szép lehetett. A finomság, az előkelőség olyan hatással volt rá, hogy amíg a másik öregasszonyról megvetéssel kapja le a szemét, ezt bámulással, tisztelettel követi, amíg el nem tűnik ritmikusan mozgó alakja a hűvös homályba vesző úton. Nem tudja mi szórakoztatja ezeken a dolgokon, de amint egy pillanatra maga elé nézett, olyan érzése volt, mintha hízelgő szavak, vagy friss forrásvíz özöne csókolgatná a testét. Lassú perdüléssel falevél hull a kezére; fölnéz, azután magasan tartva a fejét, messze maga elé, előre. Túl a zöld, szabálytalan falba omló lombkoronákon palota ormát látja. Korintusi oszlopfejek kanyarganak nagy vonalú cirádákban és hosszan nyúló háromszögben fut össze a tető. A horganytetőn megcsillámlik a fényló tárgyak imádója, a napsugár és úgy tetszik neki, ez a gyönyörű környezet, ezek a hatalmas, őserejű fák, a lélekszédítően gyengéd és kápráztatóan színes virágok; ez az ezer szín, ez a pompa, kérkedő, tomboló gazdagsága a szépségnek, mind. mind csak azért van itt, hogy méltó keretül szolgáljon annak a palotának, annak a görög egyszerűségnek. Most megvillan előtte és magában mormolja: azért oly egyszerűek a görög épületek, mert olyan csudaszépek Thessália tájai; a görögök érezték, képtelenek versenyezni az imádott természet művészetével, s annak nagy szépségét akarták kidomborítani a maguk munkái primitívségével. El akarta mondani ezt a gondolatát, de erősebb volt benne a vágy, megtudni mi az a palota. Odamutat:
- Miféle ház az?
Az olyan bambán néz rá, mintha azt kérdezték volna tőle, mi az asztal s lenézésében már egy kevés szánakozással is mondja:
- Az a múzeum.
- Nézzük meg.
A barátja kijelentette. hogy nem megy; látta már százszor és nagyon untatja. Őt is le akarta beszélni, de sikertelenül. A kicsiny csak egy pillanatra ingott meg, amikor arra gondolt, hogy a maga akaratának érvényesítésével tulajdonképpen a barátja vágyait rombolja, de amint látja az arcán, hogy egy cseppet sem bánkódik emiatt, megmaradt elhatározásánál. Megindultak és útközben igen keveset beszéltek. Bár tudta, hogy ő a senki, a jelentéktelen eszkimó nem lehet olyan hatással, hogy fájdalmat okozzon a távozása, mégis megnémította a kínzó érzés: mennyire önző ő. Amint beljebb jutnak a faóriások közé, eltűnik a fehér homlokzat, amely eddig integetőn emelkedett a fatetők fölé s olyan impressziója támad, elvétették az utat. A nyugodt, biztos, egykedvű haladás azonban megnyugtatta. Mellettük robog a civilizáció minden csudája: fényes fogatok, óriás erőt sejtető automobilok, finom ruhás sétálók; és a faárnyak között hol elvész, hol előtűnik a rohanó villamosok sora. Csilingelés. autókürtök bőgése, a futó kerekek zaja, a járó-kelők duruzsolásba olvadó beszélgetése mind az erős, a hatalmas civilizáció csudálását keltette föl benne. Gyönyörtől csillogó szemekkel megy és hálás mindenkinek, aki Elsétál, vagy elrobog mellette, mert mindenki részét hozza az isteni, az egyedül szép civilizációnak. Soha még nem érezte magát ennyire boldognak és soha nem látott még ilyen barátságosan mosolygó arcú embereket. Erősnek, szépnek tűnik föl körötte minden és mindenre rányomta bélyegét a művelődés. Mintha ezek a fák is öntudatosabbak lennének a hazájabeli zuzmótelepeknél, mintha ezekbe a gyönyörű lovakba is koncentrálódott volna valami a szédületes művelődésből, annyira különbek a buta, az esetlen rénszarvasoknál. És a távolban föltünedező házak és ezek a tisztára söpört, szabályos utak. Annyira megrészegedett a civilizáció imádásában, hogy még a levegőt is külömbnek találja annál, ami ott lebeg Grönland jeges hómezői fölött. Föltűnik az út mentén a hatalmas nyolcszögű hirdetési oszlop; tele színes ívekkel, diadalmas hirdetői a sok-sok színháznak, a ragyogó koncerttermeknek, tudományos felolvasásnak; New-York egész szellemi életének. Annyira extázisba jött, hogy nem is látta a kereskedők hirdetéseit, azt a vad tülekedést, amely az árnyomó konkurenciában itt is kifejezésre jut; a galád, gaz tülekedés számára nem volt szeme, ő csak a tudományt, a művészetet, a szépséget látta, mert csak ezek találtak rokonérzésekre a lelkében. Nem tudja már türtőztetni magát és áradó szavakkal dicsőíti a civilizációt. Szentnek, csudaszépnek, az emberiség igazi megváltójának mondja. Az finomítja, neveli őket, az mutatja undorítón barbárnak, durvának az elmaradottságot és az végeztet velük emberfölötti dolgokat. Barátja a civilizációban született, aki olyan természetesnek tartotta azt, minthogy kesztyűt húz az ember a tél hídege ellen, cáfolni igyekezett őt. Elmondja neki mennyi düh, elkeseredés van ilyen nagy városban, mily gazok, mily önzők a benne élők és milyen marakodást rögtönöznek, ha a kenyér helyébe kalácsot kell kaparintani, de okoskodásával nem tudott győzni az érzéseken. Újra meg újra elkezdték a vitát és amikor konok tagadást kapott minden argumentumára, dühösen csak ennyit felelt:
- Hiszen világos dolog ez, ezen nem is lehet vitatkozni.
Az ingerültsége annyira megrettentette az eszkimót, hogy az egyszerre csak szidni, korholni kezdte magát, amiért vitatkozásba elegyedett A megbánás tükröződik a szemében és amikor az meglátja őszinte szánakozását, egyszeriben elmúlik az indulatossága, amely mindig elfogja az embert, ha kézzel fogható igazságokat kell nagy erőlködéssel védelmezni. Szótlanul haladnak és a csöndet az eszkimó töri meg.
- Hát nem jön be?
- Elvezetem odáig, de nem megyek be. Nagyon unalmas.
Elméláz egy pillanatra a válaszon, de azután újra kezdi:
- És milyen villamossal mehetek innen az egyetemre?
- Mit akar az egyetemen, most?
- Nem az egyetemre akarok, csak arra. Csak onnan találok haza. A kérdő, csudálkozó pillantásra azután fölenged a lelke. Mint a hosszú ideig magánosságra szorított ember, olyan bőbeszédűséggel szólt az életéről. Elmondotta, hogy húsz évvel ezelőtt került ide az apjával, akinek vagyona miatt menekülnie kellett a hazájából. Itt éltek tizenkét esztendőn keresztül és akkor sokat jártak a városban, de azután magára maradt.
- Hogyan?
- Az apám beteg lett; bevitték egy kórházba. Amikor egyszer bemegyek, azzal fogadnak, meghalt az apám. Azóta nem láttam; a sírját sem tudom, hol van. Hiába kérdezősködtem, hiába könyörögtem, hiába mentem a csendőrségre, senki sem tudott róla semmit és évekig hiába vizsgáltam át a temető fejfáit, egyik síron sem találtam az ő nevét.
- Borzasztó!
- És akkor nagyon elkeseredtem. Kis gyermek voltam; alig tizenhárom esztendős. Lassan lemondtam arról, hogy viszontlássam az apámat és csak tanultam éjjel-nappal. Ma jöttem ki először magával a városba; addig csak az egyetemre jártam, ha kimentem az én kis szobámból.
Megrendülve hallgatta; folyton csak az jár a fejében, hogy ellopták az apját. Úgy sejti, csak a tudomány rabolhatta el az öreg eszkimó holttestét, mert ugyan kinek másnak lenne szüksége rá. Érzi, könnyű szerrel bebizonyíthatná, hogy milyen undok a civilizáció, ha ezt a gyanúját elmondja, de amint belenézett a szemébe, rögtön meglátta, milyen tragikus pusztítást vinne végbe így a naiv lélekben s letett a szándékáról. Most nagyon megsajnálta. Már előttük áll a múzeumépület és látja az óriási hirdetőtáblát: Természettudományok osztálya. Megborzong, mintha ez a körülmény utólag támadt, be sem vallott elhatározást űzne ki belőle. Körülményesen elmondja neki, mint juthat innen az egyetemre s azután elbúcsúznak.
Fölbolyong a széles lépcsőkön s mindig a többi ember lépései után igazodik, mert szégyenli már, hogy huszonnégy éves létére ennyire járatlan. Az első teremben őskori állatok megkövesült maradványait látja s most fölvillannak rég letűnt idők: amikor még kis diák volt és természetrajzot tanult. Nagy gyönyörűségére van, amikor az egyes tárgyakról eszébe jut akkori gondolatköre. Mindig jobban elmerül múltja élvezésébe; diákküzdelmei, az apró keserűségek jutnak eszébe, amelyet kis termetén, különös fején gúnyolódó pajtásai okoztak. Egy hang rezzenti föl: - Nini egy eszkimó?!
Piciny, talán nyolcesztendős gyermek nézett rá s a csudálkozása, annyi ártatlan gyönyörérzéssel vegyült, hogy nem tudott haragudni rá, bár sértette, hogy úgy csudálja, mint valami múzeumi tárgyat. Az egyetemen már nem tűnt föl senkinek, már megszokták és ezért azt képzelte, ő teljesen hasonló lett a fehér emberekhez. Mint valami keserű kiábrándulás, úgy hatott rá a gyermek csudálkozása; ez élesztette vissza benne a fajiságát, most jött rá, hogy ő még mindig nem tartozik teljesen a civilizációba, hogy ő még mindig érdekességszámba megy. Szomorúnak látja a jövőjét, úgy véli, hiába az ő nagy szorgalommal beszedett tudománya, hiába válik ki szellemének ragyogásával, mindig eljön egy mosolygó apróság és a bámulásával tudomására adja: te még mindig nem tartozol közénk. Elszomorodik és idegennek érzi magát ebben a városban; elhagyottnak, akihez senkinek sincs egy meleg, őszinte szava. Most eszmél csak rá, hogy a szeretet, a becéző szó hiánya volt az, ami olyan üresnek mutatta az életét és most gyönyörű szépnek találja Grönland tájait. Nagy vágy erősödik benne; menni, rohanni oda a testvérei, a rokonai közé. Ölelni az édes iramszarvasokat, beülni egy kajakba és kievezni vele a végtelen tengerre. Hosszú hajú, tüzes szemű leányoktól látja magát körülvéve, amint izmos, az övénél is izmosabb csapásokkal hajtják előre karcsú umiákjaikat. Mindent nagyon izmosnak lát hazájában s valami szorongó félénkség fogja el, amint végigballag a szekrénysorok között. Emberek mennek mellette és ügyet sem vetnek rá. Hát mégsem? tör ki belőle az öröm. Egyszerre szétfoszlik az a varázs, amely bájolóvá tette az előbb szülőföldjét s mindent primitívnek lát. Az öreg misszionárius lép elébe, aki váltig biztatgatta a tanulásra. Ezóta ő is meghalt már! E sóhajával úgy érezte, elszakadt a végső kötelék is, amely őt Grönlandhoz vonja és csendbe némult az a hívó szó, amit előbbi ellágyulását fölhasználva, a jéghegyek, a napsütötte hómezők, az árnytalan kunyhók és a zöldellő tengervíz küldtek a távolból. Megborzong, mintha kellemetlen gondolatok bántanák és úgy érzi, nagyon messze esett a hazájától. Eszkimó férfiakat, nőket, gyermekeket lát sűrű csoportokban és nógatja a halvány vágy, fogná be az orrát, annyira intenzíven érzi a bűzös, halzsíros kipárolgást. Eszébe jutnak az alacsony, levegőtlen, sötét kunyhók, a padlóra ragadt ételhulladék, ami beszennyezi a testét és a durva, tagolatlan beszéd. Milyen buta a nyelvük és ropogtatni kezdi; Igloäcks. Olyan utálattal mondta ki, mintha varangyos béka szorult volna fogai közé.
Bolyong előre az üvegablakos utcákon, amelyek mögött: ott szorong a földkerekség és ámulattal bámulja a nagy zsúfoltságot. Megint megélemedik benne a kultúra imádása. Térdre szeretne borulni, hogy kifejezhesse meghatottságát, amint egyetlen szekrényben meglátja az öt világrész és tizenkilenc évszázad tipikusságait. Már nem is látja a tárgyakat, érzékeit teljesen lefoglalják tolongó gondolatai, amelyek fölött megközelíthetetlen fönségben ott trónol a legszebb fogalom: civilizáció. Egyszerre meggyökeresedik a lába. Barnacsontú skelett vigyorog feléje és a lábainál ott a papírszelet: Eszkimó férfi!
Zavarodottan, kábultan kapkod levegő után s amint lehajlik, hogy jobban megnézze az írást, forrón a fejébe tódul a vér - úgy érzi, mintha valaki nyomná őt a padló felé, mintha nagyon súlyos és tüzes lenne az a kéz. Reszket, amíg föláll és meredten néz a csontvázra. Mintha hirtelen őrület szállná meg, olyan lázasan tapogatja ruhája alatt a testét. Szorongatja a csontjait; mi az, ami olyan különös rajtam, mi az, amiért bámulnak. Belenéz a csontváz szemgödrébe és mintha a rokonszenv áradását érezné onnan. Önkénytelenül közelebb húzódik a szekrényhez; a csontváz húzza, az hívogatja s csak akkor eszmél föl, amikor homloka beütődik a hideg üvegbe. Összerázkódik és a kétségbeesés mozdulatával ejti le a karjait. Valaki elment mellette s megdöfte a könyökével. Nem érzett semmit s nem hallotta a bocsánatkérő mormogást sem. Az egész világ ott koncentrálódott számára a szemüregekben, azokat kutatta olyan kétségbeesett vágyakozással, mintha feleletet tudnának arra a kérdésére, amelyről maga sem tudta, hogy micsoda. Úgy rémlik egy pillanatra, mintha megzörrennének a csontok és előrelépnének. Eltakarja szemét a kezével, de hiába, a lépés már lefényképeződött az agyában. Olyan ismerős az a lépés, mintha a múltból lépne ki, az ő rég letűnt gyermekkorából. Egyszerre megelevenedik előtte az apja. Ott áll és szomorún, szemrehányó tekintettel nézi. Mintha víziók elől akarna menekülni, riadtan néz a csontvázra és megfagyott ereiben a vér, kimaradt a szívverése, kezét rácsapta elhalkult szívére és az agyában hirtelen égető gőzgomolyagok teremtek; ott látta a csontváz mögött elsuhanni apját. Nem tudja, hová tűnt egyetlen pillanat alatt; most sehol sincs, pedig az előbb még világosan látta. Panaszos nyögés szakad ki a melléből és ekkor egy impresszió lopózik nagy gyorsasággal a testébe. Mintha most eléje szállna évek hosszú gyötrődése. mintha hirtelen elevenné válna az az egykori sok-sok hiábavaló út: úgy látja a csontvázba lopózott vissza az apja. Valami bolond kérdés izgatja: Hová tűnt ott, hová s azután egyszerre erre is megkapja a választ. Rekedt hördülés kíséretében szakad ki belőle a szó: Apám.
Az apám, az apám, akit hiába kerestem, mormogja és elfordítja az irtózatos látványtól, könnyekkel teli szemét. Sietőn cáfolja a támadó nyugtató érzéseket: miért nem találtam hát? miért tűnt el oly nyomtalanul? miért nem tudott senki, de senki számot adni róla? Megint a csontvázat nézi. Rárakja az izmokat, a húst, a ruhát; úgy akarja látni: ez az apja. De hiába, az utolsó pillanatban mindig elsiklik előle a kép és egyedül marad fullasztó érzéseivel. Nézegeti, vizsgálja. Belemerül a lábujjak bámulásába; percekig nézi meredtre tágult szemekkel, mintha megtudná mozdítani, mintha ismerős lépésre tudná kényszeríteni. Nézi a fejét; iparkodik visszalopni a szemgödrökbe a két jóságos nézésű szemet, nem megy. Csak a szemgödör mered rá, de úgy tetszik, nem vigyorog többé, szánakozva nézi már. Feszítette az izmait, erőltette a fantáziáját, minden hiába: a közt, ami a valóság és sejtései között tátong, nem tudja kitölteni fantáziája képeivel. Egészen elgyöngül s úgy érzi, leroskad, amint újra és újra visszafordul a csontváz felé. Mozdulatai közben mindig meglibben a fekete árny, de mindig eltűnik ugyanabban a pillanatban. Fölzokog és olyan bánatosan néz az üveg mögé, mintha a csontváz nem akarná elárulni a titkát. Nem tud megbizonyosodni, mert irtózik a megbizonyosodástól. Bár kereste a vágyaiban, a sóhajaiban, a maga ingerlésében, valójában irtózott tőle; egy parányi érzés takarta el előle a valóságot; egy parányi érzés, amelyről tudomása sem volt. A megszeretett környezet, az imádott civilizáció vezette félre. De már nem tart soká a harc. Benéz még egyszer és úgy tetszik neki, ismerős a homloka hajlása. Megriad és nézi tovább s most hirtelen bizonyossággá válik benne minden. - Az apám. Ő az! Az apám!
Nem bír magával. Nekirohan az üvegnek, hogy szétzúzza és karjai közé kapja a drága csontvázat, de visszarántja a kezét. "Nem bizonyos, nem bizonyos" mormolja s olyan lépésekkel, amelyek ólomsúlyúaknak tűnnek föl előtte, kitántorog. Maga sem tudja, hová megy, csak lebotlik a lépcsőkön. Mindig azt ismételgeti, nem bizonyos és csak megy előre. Amint régi szobrok, repedezett kőtáblák között vezet az útja s megérzi a hatalmas csarnok hűvösségét, ahová soha be nem juthat a nap, úgy érzi szomorú, elhagyott temetőben jár. Majd hirtelen változik a víziója és centiméternyi repedéseken gyermekfejeket lát kukucskálni s a szemekben ott a bámulás!
- Nini eszkimó.
Megrázkódik és fut előre. Aranyos tábla állítja meg. Igazgató! Meghökken, nem tudja, hogy jutott ide, de azt gondolja valami földöntúli erő irányította erre, mert itt vár rá a sóvárgott megbizonyosodás. Ott komprimálódik az és ott kínálgatja a megismerést a csillogó réztáblán. Ott áll az ajtó előtt és nem tudja elhatározásig ösztökélni habozó természetét. Reszketnek az ujjai, amint megnyomja a kilincset és olyan égetően fagyosnak találja a fogását, hogy ernyedten elereszti. A düh, a fölébredt fajiságának dühe, az apát a múzeumban viszontlátott fiú elkeseredése befelé löki, de a bizonytalanság nem engedi keresztül a küszöbön. Valaki közeledik mögötte, a lépések komor, ijesztő zajba verődve futkosnak végig a falakon s úgy érzi, mintha a közeledőt ellenséges szándék hozná feléje. Egy másodperc alatt háromszor is keresztülsuhan agyán, hogy bemegy és kikényszeríti belőlük az igazságot, de aztán menekülő, gyors lépésekkel megindul a kapu felé. A csarnok hajlásában visszanéz és látja, amint az ember benyit oda. A rémület megmerevíti a lábait, és rögtön kitalálta, hogy panaszkodni megy. Igen, igen - lihegi - ez bizonyosan látta, amint betörtem az üvegszekrényt és most jelentést tesz a pusztításról. Végig nem gondolta miért, de rögtön az a gondolat szökell agyába: És bizonyosan megtudják, hogy én voltam. Lerohan a lépcsőkön és mint halálos veszedelemből szabadultét olyan könnyen emeli tüdejét a menekülés tudata. Nagy izgalmában elfelejtette miért futott ki és olyan értelmetlenül vizsgálta a hatalmas oszlopok között tátongó bejárót, mintha azon túl megsejtett veszedelmek várnák. Amint elrobognak mellette a csilingelő villamosok, érzi, hogy valami köze van ezekhez, mint amikor előnkbe kerül egy barát, akinek adósai vagyunk egy régen tett ígérettel, de nem tud ráeszmélni, mi a kapcsolat. Az agyát zúgni érzi és olyan tompa, hogy a környező tárgyakat ködbeburkoltan távolesőknek gondolja és a mellette haladókról csupán az érzékei igyekeznek tudomására adni, hogy emberek azok. Látja a ruhát, látja az arcot, de mintha semmi közösség nem kötné össze ezekkel, mintha a járásuk, a beszédjük, a mozdulatuk mind-mind elütő lenne eddigi tapasztalattól. Bódultan tesz néhány lépést és csak akkor száll ki testéből a kábultság, amikor belevágódik egy szembejövőbe. Felpillant s amint félénken elfordítja a szemét a dühösen néző emberről, villanyoskocsit lát s a tábláján ez a felírás: Egyetem. Eszébe jut a barátja s rögtön rá megvilágosodik előtte: mi köze van a villamoshoz és tüdőfullasztó sebességgel fut, hogy fölkapaszkodhassék az induló kocsira. Hátrapillant, nem-e követik s amint a kocsi néhány lépéssel odább ismét megáll, a túlsó peronajtóba furakodik, hogy leugorhasson, ha nyomába érne az üldözője. Amikor újból megindulnak, nevetésre kényszeríti fölvillanó emlékezete: hisz nem is törtem be az üveget! Olyan sóhaj száll ki a tüdejéből, mintha súlyos terhet emelne le válláról valami segítő, baráti kéz s egy pillanatig megnyugvást érez. Fülszabadult képzelete most vissza mer kalandozni a múzeum termeibe. Amint megy, úgy érzi, fokozatosan szűkülnek, alacsonyodnak a falak; végül nyirkos, bűzös, vaksötét kamrában találja magát s a feketéllő sarokban csontvázat lát, lábainál a papiros: Eszkimó férfi. "Nini eszkimó", a bájos gyerekhang csendül bele a kamara rémségeibe s mintha a hang nyomán menekülne a sötétség és futnának föl, oldalt az egymást szerető falak. Mintha valóságban átélte volna mindezeket, olyan bágyadtság lepi el s amint kezét forró homlokára emeli, verítékcsöppek tapadnak a tenyere bőrére. Rém gyanánt, haragos, gyilkosan dühös pillantásokkal emelkedik eléje az apja s amint a szíve beleremeg ebbe a pillantásba, hihetetlenül gyors eszmetársítás révén görcsösen, segélytkeresően. belekapaszkodik Spinozájába. Nem tud megnyugvást találni s amint eltűnik mögöttük a múzeum, gyávának mondja magát, aki futva menekül a kötelesség elől. Most újra megszállja a gyűlölet és az elkeseredés, ami a csontváz megpillantásakor fogta el s hogy odaérnek az egyetem elé, durván szétlökdös az emberek között. Amikor az egyetem kapuja előtt áll, eszébe jut egy tanárja, aki mindig különös rokonszenvvel volt irányában. Be nem vallott érzéseknek engedőn megy a tanár szobája felé, de útközben kiszabadulnak az erőszakosan elnyomott gondolatai: mit akarsz itt? hogy lenne itt? de azért csak megy előre. Az ajtó zárva és a nagy csüggedtségébe, amely ellepte őt ekkor, színtelen erőtlenséggel vág bele a gondolat: tudtam, tudtam. Megfordul és lemegy; már készül, hogy kifordul a kapun, amikor rákiáltanak: Igliäjak! Ismerős, jólesőn ismerős volt a hang; utánozza a csengését és hasonlítgatja az emlékezetében élőkkel és soká nem fordul meg, mert fél, hogy csalódásba fúl a reménye, amely a váratlan. szerencse érzését keltette föl benne. Igliäjak! hangzik újból s most a megbizonyosodás örömének pirosságával fordul vissza:
- Tanár úr...
- Nos, mi az.
- Tanár urat kerestem.
- Úgy, és miért? Menjünk föl.
- Nem; csak itt.
Elmondta a gyanúját, hogy azt hiszi, apja csontvázát látta a múzeumban. Amikor kételkedő fejcsóválás volt a válasz, kétségbeesetten, mintha csak rablókezek ellen védekezne, elmondja, hogy apja tizenkét esztendővel ezelőtt halt meg és azóta sem tud a sírjára bukkanni. A tanár úgy megrendült, mintha erre az argumentumra nem tudna válaszolni s azután csak ernyedten felel:
- Nem; mégsem lehet... Nagyon különös... de mégsem lehet. Ilyesmit csak a hozzátartozók engedelmével tesznek meg, vagy pedig akkor, ha a halottnak nincs egyetlen rokona sem.
- O, én ott voltam és a kórházban tudták, hogy én a fia vagyok.
- Éppen azért nem lehet. De, fiam, ha úgy lenne is, azért nincs oka a kétségbeesésre. Nem mindegy-e, a koporsóban porlad, vagy hasznát a tudománynak. Maga olyan eszes, hogy meg kell ezt értenie.
Egy pillanatig hallgattak s amint a tanár látja, hogy utolsó szavat csak erősítették a gyanút, hozzáteszi:
- De az lehetetlen, az nem az ön apja. Délután együtt megyünk oda és végére járok a dolognak. Jó?
- Igen.
- Legyen itt félháromra.
Gyanakodó, bizalmatlan pillantásokkal méregeti, amint eltűnik a szobájában. Mit szólna ő, ha az apjával így bánnának? Így védekezett tanárja szavai ellen; ez a gondolat nem hagyja nyugton. Bánja, hogy nem mondta el neki; érezte, hogy ez olyan argumentum, amely elhallgattat minden érvelést. Áll még egy darabig s azután bizonytalan érzések indítják útnak a villamossínek mentén. Hátulról egy kéz nehezedik rá:
- Hová mész?
Visszafordul. Egy kollegája volt.
- A múzeumba.
Csak most világosodott meg előtte, hogy miért vette erre az útját és látta már az indokokat. Gyanakodott, nem hitt a tanárjában; bizonyosra vette, hogy az csak az igazság eltakarásáért akar segítségére lenni s úgy érezte, meg kell előznie őt, ha meg akarja tudni, vajon csakugyan az apja-e. Nem gondolt emiatt haraggal rá, de azért érzi, hogy ő cselekszik emberhez illően, amikor az áltató szándék meghiúsításán igyekszik. Együtt mentek egy darabon és Igliäjak szándéktalanul a tudomány jogaira terelte a beszélgetést. Amaz ortodoxul, nagy hevüléssel azt vitatta, hogy a tudománynak joga van mindenhez, mert a tudomány az emberekért van. Helyeselte a viviszekciót és még az ellen sem lett volna kifogása, ha a kínzó kísérleteket embereken végzik. A tudomány az egész emberiségért van és művelt embernek be kell látnia, hogy a tudománynak hozott áldozat az egész emberiségnek hozott áldozat. Folytonosan ellentmondott. Önkéntelenül törnek ki ajkain a szavak, amelyek a múzeumi látvány hatása alatt öntudatlanul meggyűlölt tudomány elleni kifakadások voltak és amelyek saját magára is idegenszerűen hatnak, mert az ellen fordulnak; amiért minden egyebet eldobott magától. És ezekkel az ellentmondásokkal végletekig ingerelte a társát, úgy hogy az ezt a kijelentést tette: nincs a világon olyan cselekedet, amihez ne lenne joga a tudománynak. Ha bámulják Napóleont, amiért százezreket mészároltatott le, úgy a tudományt sem szabad szidni, ha nemes célokra embervért követel.
- És mit szólna, ha az apját látná a múzeumban; ott látná az apját, aki legkedvesebb magának a világon; ott a gyíkok, a puhányok, az ázalagok között?
- Ez ízetlenség!
Csak argumentumnak akarta fölhasználni, de amint szóra nyílottak az ajkai, megelevenedik előtte a múzeumi kép és indulatai léptek a vitatkozó helyébe. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy válaszra kényszerítse:
- Mit szólna hozzá? Azt is jogosnak tartaná?
Ránézett és a szemében fölvillanó fényből már tudta, hogy hazugság lesz, amit mond. Csak fölényesen mosolygott, mintha keresztüllátna a hazugsághálón, amellyel a kellemetlen igazság elől igyekszik elrejtőzni, csak mosolygott. mikor társa azt mondta:
- Azt is!
És e kijelentés hazug voltáról alkotott impressziója bizonyossággá fokozódott, amint barátja dühösen, kezet sem szorítva, otthagyta.
Magára maradt. Utána néz, míg egészen eltűnik s akkor megindul. Bódultan megy előre és észre sem veszi, amikor megáll egy kávéházablak előtt és bebámul azon. Belülről egy úr csudálkozik elmerültségén s ebben a csudálkozásban látja tükröződni, mennyire megfeledkezett magáról. Föleszmél, megrázkódik s az utcának a kávéházzal ellentétes oldalára fordítva a tekintetét, megindul. Néhány lépés után azonban ismét alaktalan gondolatokba süllyed s kínzó szomorúság terül el rajta. Apám, apám, lassan ez a szó erősödik a többi fölé és olyan nagy megindultság fogja el, hogy zsebkendőjét szemeihez emeli, mielőtt a könnyek kiszökhettek volna a pillái peremére. Mintha álmaiból ébredne és az álmára emlékezne, olyan bizonytalan benyomásai vannak az útról, amit maga mögött hagy és néha csaknem futásba forduló lépésekkel lohol egy-egy ember után, akiről az az impressziója: ez bizonyosan tudja, apám-e az. Gyávaság, megtörtség, megalázottság omlik el rajta s csak akkor eszmél egy-egy pillanatra erejére, amikor egy siető durva lökéssel sodorja el az útjából. Utána siet, indulatai lökdösik, adná vissza a taszítást, de amikor beéri, meglassítja a lépéseit. Elégedetlen emiatt magával s fölteszi, hogy a legközelebbi embernek, aki meglöki, vagy ha csak súrolja is a könyökével, bezúzza a mellét. Erősödő, egyre jobban hatalmasodó indulat fogja el, amíg megállapítja ezeket és szándékosan olyan módon irányozza a lépéseit, hogy beleütődjék a szembejövőkbe. Amikor perceken keresztül minden súrlódás nélkül halad keresztül az embertömegen, olyan impressziója támad, hogy fél tőle mindenki és menekül a közeléből mindenki. Gyönyörűséggel tölti el ez a megállapítás, de azzal a bizonytalan félelemmel vegyülőn, hogy néhány lépéssel odébb már beleütődik valakibe. Hirtelen fölkap egy villamosra,
Odaért a múzeum elé és már hatodszor sétál le meg föl az oszlopok tövében. Úgy tetszik neki, a hosszas ácsorgása miatt gyanakodik rá a rendőr, majd az a gondolat rémíti, hogy az esetleg anarchistát sejthet benne. Amikor a rendőr egy pillanatra csakugyan ráemeli a szemét, sietőn belép a kapun, bár még nem tudta megállapítani, milyen módon vehetné ki legbiztosabban az igazgatóból a titkot. Csak egyetlenegy módot lát, ha közönyösnek mutatkozik, ha semmi módon nem árulja el, hogy apja az voltaképpen, aki után érdeklődik. Gondolkodott, milyen néven jelentse be magát s merészen a nagyon angolos Brown Jamest választotta. Így jó lesz, gondolja, így bizonyosan nem jönnek rá: angol orvosnövendék vagyok és így bizonyosan nem vonakodnak elárulni a nevet. Ujjongó diadalmaskodását némileg letompítja a tudat, hogy szinte esküszerű kötelesség titokban tartani a skelettek egykori neveit, de amikor ráemlékezett, hiszen ő is megtudta, kié volt az a csontváz, amelyen első tanulmányait végezte, egészen megnyugodott. Félőn fordult abba a csarnokba, amelynek végében az igazgatóság van, félt attól, ott van az előbb látott ember, de szerencséjére üres, elhagyatott a márványkockás folyosó. Úgy véli, nagyon zajosan konganak lépései a visszhangos folyosón s egészen belezavarodik, amikor cipői egyre erősebben csapódnak a kockákhoz. Rémíti ez, mert tudta, hagy csak nyugodtsággal érhet sikert és hiába emelkedett lábujjhegyre, zavara, izgatottsága nőttön-nőtt. Mire a csillogó réztábla elé ér, egészen kétségbeesik, mert arra gondol, hogy a tanárja bizonyosan megelőzte őt és telefonon át intette óvatosságra az igazgatót. Valószínűnek, majd egészen bizonyosnak találja a föltevését és ez olyan csüggesztően hat rá, hogy vágyat érez felmenni a terembe, megnézni a csontvázat, hátha mégsem az apja. Csupa bizonytalanság környezi s ebbe úgy beleszédül a feje, hogy süllyedni érzi maga alatt a kövezetet, amint a kőkockára akarja helyezni a lábát. Határozatlan lépésekkel, amelyek mindegyikénél az ellentétes irányokba húzó vágyaival kellett küzdenie, elér az ajtóig s ekkor már egészen bizonyosra veszi, hogy idetelefonált a tanárja. Persze, hogy nem bízik bennem; hiszen én is kijátszottam. Megint úgy tűnik föl neki, hiábavaló az útja s keserűn, fájdalommal elfordul az ajtótól, amelyen túl pedig a megbizonyosodás várja. Egy hirtelen támadó ötlet azonban megragadtatja vele a kilincset és amint teljes határozottsággal benyit, meglátni diadalmas, elégült vonásokba húzódó arcán, hogy most minden kétség kiseprűződött a testéből. Amíg háttal van a szobának, hogy becsukja az ajtót, két nevet mormol: Brown James, Willmought.
Megzavarja a hatalmas szoba; olyan melegnek érzi a levegőjét, amely ájulással fenyegeti és szándékosságot látott abban is, hogy a hatalmas könyvekkel megrakott polcok olyan szűk utat hagynak a járásra. Remegve, testéhez szorítva minden tagját lép előre és alig meri szemeit ráemelni arra az embere, aki a szoba túlsó végében dolgozott.
- Mi tetszik?
Ijedtében mélyen meghajolt és kalapja majd kicsúszik a kezéből. Dadogón felel:
- Igazgató úrhoz van szerencsém?
Míg elmondja, még fojtóbbnak találja a levegőt; megkering előtte a szoba és a dolgozó ember is eltáncol, majd újból vissza egy félkörnyire. Vizsgálja az arcát; a tekintetéből, vonásaiból igyekszik kiolvasni, lehet-e valami reménye ennél és fürkészőn nézi, vajon nem árulná-e el valami a tanára árulkodását.
- Nem; én a titkár vagyok!
Szavai közben önkénytelenül egy oldalajtó felé hajlik a keze. Igliäjak önkénytelenül a kézmozgás irányában haladt s rögtön rájött, hogy csak a mögött van az igazgató. Ezt az embert most olyan szelíd, barátságos arcúnak látja, hogy sajnálni kezdi, amiért nem ez az igazgató és a nagy aggodalomtól szabadult lelke most kéjelegve szívja be magába az előbb oly fojtogató levegőt.
- Kihez van szerencsém?
- Igl... Brown James vagyok. Orvosnövendék.
Anélkül, hogy ügyet vetett volna a titkárra, aki szólásra nyitotta az
ajkait, mindjárt hozzá is teszi:
- Nem jelentett be Willmought tanár úr?...
- Nem.
- Nem telefonált?
- Nem.
- Pedig megígérte... bizonyosan megfeledkezett... olyan szórakozott.
Egyetlen szempillantás alatt visszanyerte az önuralmát és most már bizonyosra vette, hogy célhoz ér. Már azért is neheztelt, hogy a titkár nem mutatkozott be s odavetőleg szól neki, miközben a karjával az oldalajtó felé mutat.
- Az igazgató úrral akarok beszélni.
- Személyesen?! Én nem intézhetem el?
- Nem. Willmought tanár úr egyenesen hozzá utasított.
Még magasabbra ágaskodik az önérzete; hogy Willmought tanárt maga mögé állította, már meg sem fordul fejében, hogy a kérését esetleg nem teljesítenék és amikor meglátja a titkár arcán, hogy megsértődik és bizalmatlanságnak veszi, amiért nem közölte vele jöttének célját, biztos lépésekkel, fölszegett fejjel megindul. A titkár elébe ugrik:
- Majd én bejelentem. Szabad a nevét?
- Hisz már megmondtam... Brown James.
- És miért?
- Azt csak az igazgató úrnak!
A titkár arcán újra keresztül vonul a sértődöttség; az olyan ember bántódása, akinek hiúságát piszkálja, amiért kétségbe vonják a hatalmát, még szólni szeretne, de amikor meglátja Igloäck határozottságát, letesz a szándékáról és benyit. Szédülő fejjel pillant utána a keskeny nyíláson s amint újra visszatér, fölényességet lát a titkár arcán, amint betessékeli.
Magas, komor ember áll szemközt vele és hideg borzongás fut végig Igliäjak testén, amikor rápillant. Önkénytelenül a szerény titkár jut eszébe és múló sajnálkozás fut végig rajta.
- Willmought tanár úr, Willmought tanár úr küldött.
- Willmought!... Jó, igen.
Kezet fogott vele és leültette. Ez a nyájasság megint önbizalomra hangolta és most nagyon kitűnő ötletnek gondolja a tanárjára való hivatkozást. Amint leült a székre, mintha kicserélték volna, olyan biztonságban érezte magát és olyan nyugodt hangon fogott a mondókájába, mintha csakugyan egészen idegen ember érdeklődne.
- Azt szeretném megtudni, hogy mi a neve annak a múzeumi eszkimó-skelettnek.
- Azt sajnálom, de még Willmought tanár úrnak sem mondhatnám meg.
- Tudom, tudom, de hát kartársak nem veszik ezt olyan szigorúan. Magam is tudtam, kin végeztem első tanulmányaim.
- Persze, persze, de azért mégsem tehetem. Mi is az ön neve?
- Brown James vagyok.
- És...
- Orvosnövendék vagyok.
- Azt tudom, de hányadéves.
- Már megvan minden szigorlatom.
- Igen... igen.
Gondolataiba mélyedt s amíg Igliäjak fürkészőn kutat a vonásaiban, úgy véli, bizonyosan megmondja.
- És miért érdekli ez önt?
- Engem?!
Rémült, ijedt volt a hangja; arra nem is gondolt, hogy célja után is érdeklődjenek s amikor az igazgató erősebben vizsgálja az arcát, mágikus erőnék engedve lassan oldalt fordul és becövekelődik agyába a gondolat: most már bizonyosan rájött, hogy az apám. Reményvesztetten mered maga elé és anélkül, hogy tudna róla, fölemelkedett. Mázsás súllyal nyomja ez a kérdés és a pillanatok, amik rebbenő szárnycsapásokkal, röppennek fölizgult fantáziája képeiben, mintha magukkal vinnék lelke egy-egy darabját. Képtelen egyetlen gondolat termelésére, bár tudja, hogy ez a késedelmeskedés árulója lehet. Akaratereje hihetetlen megfeszítésével leküzdi szorongását és egy megsejtett ötlet ösztökélésére beszélni kezd:
- Hogy miért érdekel? Engem?... Azt látja igazgató úr a külsőmről is... én eszkimó eredetű vagyok... az anyám volt eszkimó. A skelett csontozatában valami hasonlatosságot láttam.
- De hiszen az férfi-csontváz!
- Tudom és azt is tudom, hogy körülbelül tizenkét esztendeje van itt.
- Honnan tudja?
- Tudom. Hát megmondja igazgató úr?
- Nem; most már éppen nem. Ajánlom magam.
Igliäjak megállt szemben vele. Megfordult a szeme; hogy kivillogtak a fehérei, hallatlan indulatában összecsikordulnak a fogai és akarata alig volt képes visszatartani támadásra emelkedő karjait.
- Nem?
- Sajnálom. Nem.
Dobbantott a lábával. A határozott, kemény kijelentés megérttette vele, hogy itt hiábavaló minden próbálkozás s egy szemvillanásig fenyegetéssel, erőszakkal akarta kicsikarni a titkot. Úgy nézett az igazgatóra, mintha minden pillanatban képes lenne arra, hogy nekirontson és megfojtsa. Görcsfogta ujjai rángásba kaptak és tomboló indulatai sziszegő hangokban tódultak ki a száján. Már előrelép, és agya minden nyúlványát forrósággal telíti a tudat. hogy most, rögtön támadni fog, amikor hirtelenül jött reakció kifújt testéből minden lázongást. Ott lebeg szemei előtt: Hátha, mégis és újból kapacitálni próbál. Mindenre csak: Nem! Nem! volt a válasz és a konok, türelmetlen tagadás úgy hat rá, mintha vizet csepegtetnének süstörgő belsejébe. Ellágyul, érzései semmire sem ösztökélik, szemei előtt soha nem látott színekbe olvad össze a környezet és nagy csalódása vert kutyaként űzi el az ajtóból.
Míg keresztül halad az első szobán, megvertségében, megtöröttségében minden tárgy ijesztő nagyságúra nől, de csak vánszorogva halad előre, mert félőn élemedő reményei azt súgják a füleibe: jön, rögtön, utánad kiált és megmondja. Csak megy előre és minél közelebb ér a folyosóra nyíló ajtóhoz, annál inkább erősödik a reménye.
- Uram!
Idegenszerűnek tűnik föl előtte a hang; de reményei beleöltöztetik az igazgató hangjába és megélemedett frissességgel fordul vissza.
- Igazgató úr?
A titkár szólítja s amint tekintete rávetődik az arcára, amely azt látszik hirdetni: ugye tudtam, ugye megmondtam, olyan érzés keletkezik benne, hogy a titkártól megtudhatná. Nem tesz azonban kísérletet és búcsúzásra nyújtja a kezét.
- Mit végzett?
- Semmit.
- Nem mondta meg? Hát mit akart megtudni?
Igloäjak úgy érezte; az előbb nagyon durván bánt vele s rájött most, hogy nagyon udvariatlanul cselekedett. Barátságosnak, jóakarónak látja a pillantását és most újra átfut rajta a megalázottság, de színezve azzal a tudattal, hogy teljesen megérdemelte ezt.
- Semmi az egész...
- Mégis.
Valami reménységet csillogtat lelkébe ez az unszolás és gyorsan elhadarja:
- Az eszkimó-skelett nevét akartam megtudni. Én tudniillik orvos vagyok és ezért érdekel.
- Úgy?! Mondtam ugye, hogy tőle semmit sem tud.
Amíg elmondta e szavakat, kutatón, mintha egy eltökélése keresztülvihetéséért tenné, az oldalajtó felé pillant és amikor meglátja, hogy becsukták, néhány másodpercnyi habozás után egy szekrényhez megy. Amíg turkál benne, Igloäjakon olyan érzések futnak végig, mintha az ő dolgában fáradna a titkár és aggódva lesi minden mozdulatát. Kiránt egy könyvet, széttárja, hogy a por felhőbe verődve száll fölfelé. Igloäjak olyan izgalomban figyeli munkájában, hogy egész testében megrázkódik, amint a könyv széttárásakor ráesik az acélcsengőre. Egy pillanatra a titkár is megáll munkájában. Hallja, amint évszámokat mormol a fogai között s a fölvillanó szemén megérzi, hogy rátalált a kutatottra. Nagy csomó lapot fog át egyszerre az ujjaival; most nem mozdul és belehajol a nagy könyvbe. Feje mozgásán látni, hogy olvassa a sorokat, azután egyszerre megáll. Igloäjak szíve ekkor hatalmasat dobbant és izgalmas remegésben táncol minden idege. Előre akar lépni, de nem mer a zaj miatt, úgy tetszik neki, motozást hall az ajtó mögül; nógatni szeretné, siessen, mert a következő pillanatban már késő. Fájdalmat okozóan erőlködik a szeme és minden porszem szállongását meglátja. A titkár fölemelkedik és visszafordul. Ebben a pillanatban sárga színűre válik Igloäjak és azt hiszi, leroskad, képtelen lesz kivárni, amíg az szólásra nyitja a száját.
- Igloäjak Igelyd!
- Hogyan?
Előrehajlik a teste, vonásai eltorzulnak a végsőkig feszített figyelemben és füleit tölcsérként nyomja a füleire.
- Hogyan?
- Igloäjak Igelyd a neve.
Nem bír magával. Valami hatalmas, forró áramlat kilöki mozdulatlanságából és ott terem. A könyv fölé hajlik és a reményvesztettség elkeseredésével, szemeivel tépve, szaggatva a sűrűn teleírt, durva papirost, kutat, amint nem akad rá rögtönösen. Végre megpillantja. Igloöjak Igelyd. Biztos vonalakat lát; belepillant még egyszer, azután sóhajtva, megtörten elvánszorog. Mégis ő az!...: Magában mormolja s az érthetetlen szavakat másra magyarázza a tikár.
- Kérem, nincs miért!
- Nincs miért!
Ugyanabban a modulációban ismétli a szavakat, azután lekonyul a feje és kibotorkál. A folyosó hűvössége megborzongatja; de olyan jóleső ez a hűvösség, hogy fölszaggatja mellénye gombjait és kezével lesimítja verítékcsöppektől gyöngyöző mellét. Amint elhalad az antik torzók előtt, irtózatos elkeseredés szállja meg. Lábaival belerúg a málladozó szobrokba és véresre sebzi az ujját, olyan elkeseredéssel marcangolja egy római hadvezér arcát. Düh, elkeseredés fullasztja minden lépését és a fülébe belecseng egy távolból feléje küldött szó: Jkonoklaszta. Olyan édes csengésűnek hallja, olyan rokonszenvesnek a jelentőségét. Nagyon rokonszenvesnek. Ajkába harapott fogakkal megy s állati kiáltás tör ki belőle, amint megpillant egy vékony nyakra faragott gyerekfejet. Jkonoklaszta, mondja s addig csapkod ökleivel, amíg le nem hull és száz darabra nem hull a másfélezer esztendős gyerekfej. Gyönyörűséget talál a vandalizmusban s amint kirohan a múzeumépületből, hihetetlen erejű düh szállta meg: lerombolni, tönkrezúzni mindent, amit maga előtt lát. Bezúzni a villamosok üvegeit, leszaggatni a hivalkodó hirdetéseket, leharapni selymet, gyöngyöt, elpusztítani mindent, ami civilizáció. Néhány lépés után megszűnt ez a hihetetlen izgalma és a képzelete úszó jéghegyeket, legelő rénszarvasokat varázsol eléje. Sírt, amiért olyan messze vannak.