Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Kurucz Aladár: A mirgodoni Jeanette

Kurucz Aladár: A mirgodoni Jeanette
4.

Bod egész délutánokon át Jeanettel volt. Jó barátja, tegező pajtása lett ez a kis lány, ki számára egy egészen új, szokatlan világot jelentett. Gyerekek voltak, akik órákon keresztül tudtak szaladgálni az erdőben, mókusra vadászni, vagy gesztenyét szedni. Esténként az erdő szélén ültek, nézték a naplementét és énekeltek. Mikor a nap már egészen eltűnt a hegyek mögött, s a szürkület hirtelen jövő hidegsége megborzongatta őket, a hűvös, őszi estéken, mikor növény és állat összebújik, egymásra melegít, jókedvüknek vége szakadt és szótlanul ültek egymás mellett.

László tudta a lány hallgatásának, álmodozó némaságának okát, de nem akart erről beszélni vele. Féltette a lányt magától, sokkal jobban, tisztábban szerette, minthogy bírni akarta volna. Gyönyörködött az ő nagy, őszinte és egyszerű tisztaságában, melyet meg akart benne tartani. Ez szebb volt, megnyugtatóbb és különösebb mindannál, amit a kielégített szerelem adhatott volna. A szerelem fáradt embereinek sajátságos vágyával ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy ezt a lányt tisztán megtartja magának addig, amíg vele lesz. Azért félt az összebújtató, szerelemre hívó hűvös estéktől, s a kifáradt, álmodozó lányt sietett ilyenkor hazafelé vinni.

Egy este már a hold fennragyogott az égen és ők még mindig ott ültek az erdőszélen. Bod most is indulni készült, de a lány visszatartotta.

- Maradj még egy kicsit.

- Ugyan miért?

- Várok valamit - mondta a lány csendesen és a férfi szemébe nézett. Várok valamit, valaminek jönnie kell, minden este várom. Alázatos, könyörgő szemmel nézett a férfire és kicsi, forró kezével belékapcsolódott:

- Ülj le hát még egy kicsit és taníts meg egy szerelmes dalra. Elmész úgyis nemsokára, hagyd ezt nálam emlékül. Tudjak valamit, amiről terád emlékezem s amit itt énekelhetek, mikor már nem hallatszik a barátének és orgonaszó.

- No jól van, kis Jeanette, figyelj hát, eléneklek neked egy régi szerelmes dalt.

László hanyatt feküdt a földön, s két karját szétterjesztette, míg Jeanette megbújva az erős férfikaron, figyelte az új hangokat, melyek kifejezik azt, amit ő érez már régen, de amire szavakat nem talál:

Baise-moi donc, ma sucrée,
Mon désir ma Cythérée,
Baise-moy mignonnement
Serrément
Jusques tant que je die:

Las je n'en puis plus, ma vie,
Las, mon Dieu, je n'en puis plus!
Lors ta bouchettes retire,
Afin que mort je souspire,
Puis me donne le surplus.

Jeanette rögtön megtanulta e dalt, s mikor együtt elénekelte Lászlóval, örömében ujjongva tapsolt magának, mint a gyermek, ki megtanulta az első szót kimondani.

De nem volt kedvük soká dalolni. Az este olyan szép, néma volt. Mintha minden megittasult volna a természet lelkétől, s e nagy gyönyörűség titkát féltve, csendben őrizte volna magában. Csak apró, halk, nem fülnek való zajok hallatszottak néha.

Sokáig hallgattak, míg egyszer csak Jeanette megszólalt, vagy nem is szólt? László nem tudta bizonyosan. A szívük erősen vert és a vérük lüktetése is beszélt.

De Jeanette mégis szólt, halkan mondta:

- Én szeretlek téged.

- Ó te kicsi kis bogárka, tudod is te, mi a szerelem?

- Azt hiszem, hogy tudom mi az a szerelem, felelte Jeanette, sokszor éreztem már, mikor a patak vizébe léptem és a gyorsan futó, hideg víz körülfogta mezítelen lábamat. Éreztem, mikor itt a fa alatt feküdtem, s a szelídjárású levegő cirógatta hajamat, simogatta keblemet. Ó, hogy szerettem volna utánakapni, megfogni őt, odaszorítani magamhoz, de nem mertem, csak csukott szemmel feküdtem és valami sejtelmes, különös borzongás szaladt bennem végig a nyakamtól le a lábamig. És ugyanazt érzem most is, mikor megfogod a kezemet. Úgy akarnám, hogy tégy velem valamit, hogy megcibálj, hogy megszoríts, hogy úgy tégy velem, mint azok, akik szeretnek.

Jeanette arcát gyönyörű pirosság öntötte el, két ragyogó szemével a férfi szemébe könyörgött és szavait, mintha csak ki nem mondott gondolatok lettek volna, László inkább érezte, mint hallotta. Oly bájos volt ez a szerelemre vágyó gyermek, és úgy fájt Lászlónak, hogy ezeket a nyiladozó szirmokat neki kell szép gyöngéden ismét bimbóvá összehajtani, elzárni előle azt a világot, melytől ő fényt, új és szabad levegőt vár szegény.

- Gyermek vagy még, Jeanette - mondotta neki -, bár érzed már az asszonyigazságot. De vigyázz csak, mondok én neked valamit. Ha valaki nekem azt mondja: nézd a tied akarok lenni, a tied leszek addig, amíg te akarod; én arra azt felelem: jól van, az enyém leszel. Ez eddig oly szépen és egyszerűen megy. De aztán válni kell és minden nő elfelejti, hogy azt mondta: ameddig akarod. Én pedig nem tudom lekötni magam és nem tudok egy nőt lekötni magamhoz. Nem, lehetek én valakinek egy egész életre a szerelmese. Hisz nem vagyok én senki és semmi. Csak két nagy szem vagyok és ezer ideg. Csak nézem és gyönyörködöm ebben a rendetlen, céltalan, de nagyon kedves világban. Gyönyörködöm benned is, mint akár a galambban, ha kezemről szedegeti a morzsát. De nem azért gyönyörködöm benned, mert a magam számára kívánlak szépnek, kívánatosnak. Éppen olyan bájosnak találnálak, ha másra mosolyognál, ha más gyújtaná fel szemedben ezt a csodálatos ragyogást.

És két kezébe szorítva ezt a gyönyörű gyermekfejet, úgy nézett a szemébe, és úgy beszélt hozzá tovább:

- Olyan vagy, mint egy kis mókus, ki az ág legvégére ugrik, és két csillogó szemét beléragyogtatja a lenyugvó napba. A te tekinteted az én életem egy része, hogy így nézhettem rád, s hogy így néztél rám, ezért is érdemes volt születni.

- De most, kicsi, ülj ide szépen mellém és hallgass meg figyelmesen, mert most jön a dolog szomorú része. Én nem illek hozzád, én nem tudlak megőrizni egy életre magamnak, én el foglak hagyni téged és ha már az enyémmé tettelek, akkor te itt maradsz, szerencsétlen leszel. Ezek a kis emberek körülötted nem ismerik azt a szerelmet, ami benned van. ami a te legnagyszerűbb tehetséged. Üldöznének téged, kicsi, és megölnék finom lelkedet, gyönge testedet.

- Gyere haza, kis Jeanette. Otthon vár az édesanyád, a bátyád, várnak jó vacsorával. Én meg holnap elmegyek innen. Gyenge és hitvány vagyok, Jeanette, nem bírlak én megváltani, nem tudom én azt a borzasztó asszonyátkot levenni fejedről, mit a buta társak szórnak minden asszonyra, ki más úton keresi a szerelmet, s a boldogságot, mint ők.

László menni akart, de Jeanette ott csüngött kezén és csókolta azt meleg, könnyes, asszonyi csókkal.

- Én szeretlek téged - suttogta Jeanette, én akarlak téged szeretni.

Térden kúszott a férfi mellé és a lábaihoz perzselődött egészen vékony, finom testével.

László leült melléje, ölébe vette fejét és szép, selymes haját simogatta. De a lány ajkával felkínálkozott, s amint a férfi lehajlott hozzá, a legszebb, a legragyogóbb fény öntötte el arcát, szemhéja lecsukódott, s egy nagy, erős ölelésben mámoros szerelmük halk, boldog nevetés közt virágzott ki.