Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Salgó Ernő: A történelem problémája

Salgó Ernő: A történelem problémája
IV.

Ez elmélet a haladásról szóló tanításban csúcsosodik ki, amely viszont a parasitismusról és a kiváló képességű ember természetrajzáról szóló tanításban gyökeredzik. A történelem, Nordau felfogása szerint, a parazitismus története. Tárháza, példatára és láncolata oly folyamatoknak, melyek célja és lényege, hogy egyesek -, emberek, osztályok, népek -, mások munkájával tartassák el magukat. Egyfelől a kihasználók, másfelől a kihasználtak: - e körül forgott és forog minden. A történelmi materializmusnak ebben a megfogalmazásában tárul ki Nordau pillantása előtt a múlt és innen virul ki a jövő.

Ami az elsőt illeti: kik a paraziták? A hódítók, az elnyomók, a munkáltatók, legáltalánosabban: a vezérlők. Azon kívül, amikor a leigázottak gyöngesége vagy a viszonyok különös egybefonódása biztosítja a másik fél hatalmát: mi a győzelem feltétele? Az, hogy abban, aki fölébe akar kerülni a többinek, olyan tulajdonságok egyesüljenek, melyek különbbé teszik a többinél. Az első ezek között, hogy tud parancsolni. Az emberek természetüknél fogva arra valók, hogy engedelmeskedjenek, vezért kívánnak és aki vezér módjára tud fellépni, biztos, hogy nem marad szolgák nélkül. Annyira gyökeres az alárendelésnek ez ösztöne, hogy az emberek, a hűség címén, mint a legragyogóbb erényt ünneplik. Azonban ez még nem elég. Az imponálásra való képesség, a parancsoló biztosság magukban véve kalander-jellemvonások; hogy több becsülést érdemeljenek, ahhoz még több is kell. A vezérnek való ember nemcsak parancsolni tud, hanem egyszersmind kitartó az akarásban és erősen kifejlődött érzéke van a valóság iránt. Íme, hogy írja le Nordau: Az ilyen ember alig ismeri a hízelgő álmodozás gyönyöreit. Képzelete nem csapong a ködös, tér- és időtelen bizonytalanban. Elméje nem szó-kísértetekkel és nem absztrakciókkal dolgozik, melyek konkrét tartalmukat elvesztve, pehelykönnyűen lebegnek és táncolnak a valóság szintje felett. Figyelme, mely semmit se tart jelentéktelennek, a dolgok minden vonására kiterjed, valamennyit igyekszik megérteni vagy legalább megragadni és inkább eltűri, hogy hiányos legyen az ismerete, semmint hogy jelentőség nélkül való szavakkal vagy éppen önkényes képzelődésekkel hidalja át az űröket. Az érzékelhető jelenségeket óvatosan és biztosan vezeti vissza az okokra és ezekből következtet az eredményekre, melyekhez előnyösen alkalmazkodhat. A természettel úgy áll szemben, mint az ügyes vívó, aki ismeri az ellenfél harcmodorát, előre tudja és könnyen kivédi a csapásokat és az életversenyben az átlagemberhez viszonyítva, kinek elméje absztrakciókkal és képzet-tartalmukat vesztett szavakkal van tele, oly előnyöket élvez, mint a felfegyverzett és a látószemű ember a fegyvertelen és vak ellenféllel szemben... Nagyfokú valóság-érzék tünteti ki és fel van ruházva az éles megfigyelés adományával, vagyis erősen és kitartóan tud figyelmezni, elméjében tisztára valóság-elemekből álló és logikailag szorosan egybekapcsolt következtetés-sorokat állapít meg és szakadatlanul résen áll, hogy minden olyan láncszemet kivessen belőlük, melyet a csapongó képzelet kényelmessége akar becsempészni és amely, ha észrevétlen marad, az összes többi következtetéseket mert önkényessé, tehát: értéktelenné teszi.

Alighanem joggal kérdezhetjük: van-e ember, aki minderre képes? Bizonyára csak igen ritka példány és felette valószínű, egyéb tulajdonságai mellett még az is egyik ismertető jele, hogy, Nordauhoz hasonlóan, ő sem szereti a történelmet. Aminthogy csakugyan: ezt a kiváltságosan hivatott embert Nordau mintha kissé önmagáról mintázta volna; olybá tűnik fel, mint valami többé-kevésbé idealizált képviselője a Nordau-típusnak. Azonban a lírai eredet még nem okvetlenül egyszersmind cáfolata is az elméletnek -, itt annál kevésbé, mert Nordau, bár a leírásban a tökéletes példakép lebeg előtte, beismeri, hogy a valóság csak kisebb-nagyobb mértékű megközelítéseket ismer, sőt még elbizakodottsággal se lehet vádolni, amiért magába néz, mikor a mintát keresi, mert hiszen éppen a jellemző tulajdonságok mind általánosabb ismétlődéséhez, a kiválasztottakról a mindennapi emberekre való átszállásához köti a haladást, A koncentrált akarásnak és a pontos megfigyelésnek a képessége: - ez Nordau emberének a lényege és a civilizációnak abban nyilvánul a munkája, hogy mind többen és mind teljesebben jutnak birtokába ennek a képességnek, "A haladás: - növekedése annak a képességnek, hogy az ember a szándékos figyelmezést működésbe hozza és minden eltérítő befolyás elhárításával teljes erővel működésben tartsa. Más szóval: a haladás az emberi akarat erejének és kitartásának fejlődése a figyelmezés és a gátló képesség irányába".

Nyilvánvaló, hogy Nordau a haladást azonosítja az embernek, az egyénnek a haladásával vágy legalább is amannak emebben ismeri fel a rugóját. Az emberiség előbbre jut, mert az emberek különbekké fejlődnek. Mindenesetre sajátságos fordulat, hogy az anti-individualista Nordau az egyéni fejlődés tételét hirdeti, az összesség szószólója erre az emberi atomisztikára tér át; de ez a következetlenség egyrészt nagyon logikusan kapcsolódik Nordau történet-elméletébe, másrészt ugyancsak kérdéses, hogy haszonnal alkalmazható-e az individualizmus hadállásának támogatására?

Az előbbinek megértése végett vissza kell térnünk a parazitismus tanához. Emlékezzünk reá, hogy eredetileg kik a paraziták, a hódoltatók, a mások terhén élők. Legfőként olyan emberek, akik reászülettek a valóság kihasználására, mert tudnak vele számolni és mert tudnak céljaik mellett kitartani. Olyan emberek tehát, akik a megfigyelőképesség fejlettségével és az akarat erejével tűnnek ki, vagyis azokkal a tulajdonságokkal, melyek az idők folyamán mind általánosabbakká válnak. Ebből pedig világosan következhetik, hogy a haladás egyszersmind felszabadulás és a parazitismus veszte -, ugyanaz öli meg, ami éltette. Mert minél többen érik el azokat a tulajdonságokat, melyek valaha a parazita szerepére képesítettek: annál kevesebben maradnak, akik beletörődnek a kihasználtatásba és minél inkább növekedik amazoknak a száma, annál közelebb jut a világ ahhoz az állapothoz, melyben nem lesznek se kihasználók, se kihasználtak, legalább annyiban nem, ahogy a kiváltságok, átörökölt téveszmék és hódolatot követelő hagyományok nyomása következtében a múltban voltak és ma is még vannak. A parazita - természete szerint - megannyi racionalistája az életnek; de a racionalizmus győzelme egyértelmű a parazitaság vereségével.

Mindez bizonyára nagyon tetszetősen hangzik és kétségtelen, hogy nem szűkölködik a mellette csoportosítható érvek nélkül. A legelső ezek között, hogy a módosulás törvénye alól az ember sem kivétel vagyis az idők múlása látható jeleket olt beléje, másodszor pedig az is bizonyos, hogy a felszabadulás, az intézményes parazitaság csökkenése egyre kifejezettebben mutatkozik; de mindennek az elismerése után is Nordau igaza azon fordul meg, hogy vajon egyrészt az ember csakugyan oly mértékben változott-e, mint amilyen mértékű az emberiség haladása, másrészt meg: vajon abba az irányba fejlődött-e, melyben Nordau a felszabadulás útját megjelöli? Más szóval: annyival különb lett-e az ember, mint amennyire megváltozott az állapotja és csakugyan az-e ennek a változott helyzetnek a feltétele, hogy jobb megfigyelő és erősebben tud akarni. És itt tűnik ki, hogy Nordau tanításában, mely az emberiség helyzetének változását az egyénenkénti megjavulásra vezeti vissza, az individualizmus szempontjából sincs sok köszönet, amennyiben a tényekkel való szembesítés merőben más felvilágosításokkal szolgál, semmint amelyek ez elméletre nézve kedvezőek lennének.

Mert tulajdonképpen miben nyilvánul a haladás? Nordau igen helyesen állapítja meg ennek a mértékét. A haladásnak az a mutatója, hogy miként változott és alakult az embernek a természethez való viszonya, vagy - még egyszerűbben szólva - a civilizáció: a természet meghódítása. A kihasználók és kihasználtak harcánál még egyetemesebb tartalma a történelemnek az ember és a természet küzdelme. A fejlődés kezdetén az ember mintegy mostoha gyermeke a természetnek; ma - szinte parancsoló ura. Eredetileg nyomorultabbul volt felfegyverezve az életre, mint állattársai -, a természet védtelenül tette ki az időjárás viszontagságainak épp úgy, mint környezete egyéb veszedelmeinek; ma dúsan fel van szerelve és hatalmába kényszeríti az ellenséges elemeket. Minek köszönheti mindezt? Agyának, melyet a szükség megfeszített tevékenységre kényszerített; értelmének, mely az ismeret fortélyaival sokszorozta az erejét.

A haladás története a civilizáció története, a civilizáció pedig a tudás hasznosítása. Innen nézve Nordau haladás-elmélete, mely nem az ember helyzetének, hanem magának az embernek a tökéletesedéséről beszél, már azért is tarthatatlan, mert nyilvánvaló, hogy a civilizáció nem annyira attól függ, ami Nordau szerint a lényeges, nevezetesen s megismerésre való képességnek, a koncentrált akarattal gyakorolt megfigyelő erőnek az idő folyamán bekövetkezett megnövekedésétől, mint inkább a megismerés mennyiségétől, a tudásnak az idők folyamán felhalmozott anyagától. Ahhoz a jelentőséghez képest, ami a civilizáció kifejlődésében a nemzedékekről nemzedékekre átszármaztatott tudás összegeződésének szerepét illeti: vajmi elhanyagolható részlet, hogy az egyik nemzedéktől a másikig miként változott a megismerő képesség. Annál inkább, mert akármilyen is ez a változás, a tapasztalat azt bizonyítja, hogy semmiképpen se olyanféle növekedés, mint amilyet Nordau feltételez. Sőt ellenkezőleg: növekedés helyett ebben a tekintetben inkább csökkenésről kellene beszélni. A civilizált ember általában kevésbé kitűnő megfigyelő, mint a civilizálatlan és ha vannak differenciáltabb meglátásai, aminők például a műértő felismerései valamely festmény színárnyalatainak az értékelésében, ezek inkább a szakbeli megtanulásban gyökeredznek, semmint hogy az érzékek élességének lennének jellemző tanúbizonyságai, aminők például a természethez közel álló ember észrevevései. Amannál, hogy úgy mondjuk kalauzoltabb, útbaigazítottabb a megfigyelés, emennél azonban maga a megfigyelőképesség a biztosabb kalauzoló. Amaz jobban tudja, hogy mit nézzen; ez jobban látja, amit néz. A haladásnak és a megfigyelőképességnek e viszonyát igen jól mutatja a közismert tény, hogy amíg az orvostudomány kevésbé volt fejlett, mint ma: az orvosok általában jobb megfigyelők voltak, mint a maiak, akik viszont jobban értékesítik a megfigyelést. És ez a példa kiterjeszthető mindenüvé. A felhalmozott megfigyelések mennyisége nagyobb, a felhasználás eredményesebb; de a megfigyelőképesség nem hogy erősödne, hanem inkább elcsenevészedik. Szinte azt mondhatnók: minél több tudás, annál kevesebb friss látás.

Nem nehéz megtalálni ennek az okát, vagy legalább is a magyarázatot, mely hozzáillik e jelenséghez. Először is a megfigyelés legfőként az érzékek munkája, úgy értve ezt, hogy az érzékek szállítják a hozzá való anyagot, míg a civilizáció az értelem műve, a megfigyelések feldolgozásának az eredménye. A haladás e karakterével merőben egyező, hogy a civilizáció emberének munkálkodása is mindjobban az értelmi tevékenységre, az érzékek megfigyelésben való gyakorlása helyett az interpretáló feldolgozásra tér át, aminek természetes velejárója, hogy az érzékek használata egyre szűkebbre korlátozik, következőleg a megfigyelő képesség is - parlagon maradván - veszít az erejéből. Az értelem és az érzékek antagonizmusának e kihatásához kapcsolódik - és talán még nagyobb nyomatékkal - hogy, mint mindenütt, itt is a legkisebb erőfeszítés elve uralkodik. A civilizáció nemcsak az értelmi tevékenység túlsúlyával nyomja a megfigyelést, hanem mintegy felesleges erőpazarlássá teszi. Az úgynevezett természeti állapotban, csak önmagára utaltan élő ember kénytelen megfeszíteni érzékeit, élete folytonos éber megfigyelést követel; de mi jelentékeny részben elháríthatjuk és el is hárítjuk magunktól ezt a munkát. Műszereink, készülékeink vannak, melyek felmentenek az érzékek fárasztása, segítségük igénybevétele alól, összefoglaló formuláink vannak, melyek egyszerűsítik az adatgyűjtés munkáját és megfigyeléseket végzünk, a nélkül hogy valójában megfigyelő tevékenységet kellett volna kifejtenünk. A közvetlen megfigyelés helyett úgyszólván megfigyeltetünk; az adatok jórészt automatikusan és mintegy a mi hozzájárulásunk nélkül gyűlnek. Éppen ezért annak, hogy több, szabatosabb és kielégítőbb megfigyelés alapján építünk, nem az a megfejtése, hogy izmosabb a megfigyelőképességünk, hanem hogy nagyobb a tapasztalatunk és több a kiszolgáló készülékünk. Nem lettünk jobb megfigyelők, hanem csak jobban fel vagyunk szerelve mindenféle segédeszközzel.

Nordau tévedése, hogy a haladást az egyéni tökéletesedésre és ennek keretén belől is az akaraterőnek vagy a fegyelmezett kitartásnak és a megfigyelő képességnek a megnagyobbodására vezeti vissza, onnan ered, hogy kissé nagyon is szó szerint veszi a darwinizmusnak az alkalmazkodásra vonatkozó tételét. A kedvező tulajdonságoknak az átöröklődés és a viszonyokhoz való hozzáilleszkedés egybehatása folytán történő megmaradása, felgyülemlése és kifejlődése az emberre alkalmazva: szinte magától kínálja a feltevést, hogy a létért vívott küzdelem folyamán az embernek szükségképpen alkalmasabbá kellett válnia a harcban való győzedelmeskedésre, vagyis az emberiség haladása és az ember tökéletesedése egymással felcserélhető kifejezések -, különböző szavak, melyek ugyanegyet jelentenek. Holott pedig különbséget kell tenni e kettő között és az összezavarást elkerülendő azt kell mondanunk, hogy az ember alkalmasabbá vált ugyan a lét harcára, de sokkal kevésbé az alkalmazkodás, az egyéni tökéletesedés következtében, mint inkább annál fogva, hogy a körülményeket formálta alkalmatosabbakká. Más szóval: nem annyira az ember alkalmazkodott a viszonyokhoz, hanem inkább a viszonyokat alkalmazta a maga céljaihoz. Művének egy helyén maga Nordau is érinti ezt a gondolatot, mondván, hogy az ember mesterséges úton idéz elő oly kedvező létföltételeket, aminők a természetben nem találhatók; de elméletének lényege mégis az embernek az egyéni perfekcóban kifejeződő alkalmazkodása. Erre a megjavulásra alapítva és ennek elemeiből: a megnövekedett akaraterőből és a kiélesedett megfigyelőképességből származtatva a haladást egyrészt legalább is ellenőrizhetetlen tényezőkkel számít, másrészt erőszakoltan párosítja a dolgokat, amennyiben a változás, melyet az embernek a természethez való viszonya mutat, hasonlíthatatlanul nagyobb, mint amekkora változást a tulajdonképpeni alkalmazkodás jelent, mely legfeljebb csak bizonyos megedződésre szolgáltat példákat. Míg ellenben ha nem magának az embernek a módosulásában, hanem a környezetet átalakító munka jeleiben keressük a haladást: olyan irányelvhez jutunk. melynek útmutatása mellett simán sorakoznak rendbe a tények. Ez az elv pedig nem a kedvező tulajdonságok kifejlődésében mutatkozó alkalmazkodásról beszél, hanem azt teszi a haladás fokmérőjévé, hogy mennyire tudja az ember függetleníteni magát a természettől. Hogy e kettő mily különböző két dolog, az jól kivilágosodik ha például, az időjárásnak és az embernek a viszonyát tekintjük, Az alkalmazkodás itt azt foglalná magában, hogy az ember mind alkalmasabbá válik a hidegnek vagy a melegnek az eltűrésére, míg a függetlenítés annyit jelent, hogy a fejlődés folyamán mind jobban tud védekezni a fagy vagy a hőség ellen. Világos, hogy minden edződés mellett is, mely az alkalmazkodás mellett bizonyít, az utóbbi irányban elért sikerei azok, melyek a haladásról tanúskodnak. Ekként - a függetlenítődés szempontjából - nézve először is figyelmen kívül hagyhatjuk a megfigyelőképesség növekedését vagy apadását, valamint a fegyelmezettség tekintetében sem szükséges erőszakot tenni a tényen, hogy a zsákmányára leső primitív ember aligha tanúsított kisebb fegyelmezettséget, mint amily türelmet kíván valamely minuciózus laboratóriumi kísérlet, másodszor pedig ellehetünk az egyéni tökéletesedés problematikus feltevése nélkül is, mert miután a haladás a természeti tényezők uralma alól való függetlenítés momentumainak a láncolata: világos, hogy itt nem az ember tulajdonságairól, hanem munkálkodásának eredményéről van szó és hogy az emberiség helyzetének változása nem az egyéni tökélesedéshez van kötve, hanem nemzedékek és nemzedékek során egymásnak felelkező kitűnő elmék munkájának az összetevődéséből állt elő. A civilizáció a természetnek mintegy a megmásítása, sokkal inkább a körülmények megváltoztatása, semmint az embernek a változása és - ha még oly paradoxnak tetszik is - a haladás bekövetkezhetett és megmagyarázható anélkül, hogy maga az ember is haladt volna.

A haladásnak ilyen értelemben, felszabadító, függetlenítő munka eredményeképpen való felfogása olyan generális igazsághoz juttat bennünket, melynek érvényessége kiterjed a kérdés egész egyetemére. Általános fokmérőt szolgáltat, mely egyaránt alkalmazható úgy az anyagi, mint az intellektuális világban mutatkozó haladásra. A haladás mindenütt a természet legyőzése és mindenütt annál nagyobb, minél teljesebb a legyőzés. A legszembeötlőbben látszik ez a technikai hódítások köréhez tartozó dolgokban; de kimutatható a társadalmi életben is azoknak az intézményeknek a révén, melyek célja az ember sorsának a természet ellenséges esélyeivel szemben való biztosítása, sőt ha van erkölcsi haladás: az is ugyanilyen jellegű, aminek legkiemelkedőbb példája az érzésnek és gondolkodásnak az a tünete, melyet altruizmus néven szokás elkönyvelni. Ez is a természet legyőzése, az eredeti ösztönökön aratott diadal, az ember függetlenítése saját magától. Itt azonban olyan területre léptünk, melynek útleírására szűk egy - már amúgy is túlságosan hosszúra nyúlt - értekezésnek a kerete.