Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám

Hatvany Lajos: Az úri hölgyhöz

Szüllő Gézának hálás tisztelettel ajánlom

Ki vagy te márványkeblű szűz? Ennyit tudok még a versből könyv nélkül. A többit csak látom: viharos, sötét tenger, égő csillagfény... amíg lassan-lassan szavak is kibontakoznak a képchaoszból:

Tengervész... csillagtüz... márványkebel...

Méltóságos, mély harangkongású szavak, melyek mintha delejes erővel vonzanák egymást, egyszerre csak sorokba futnak össze:

Fürtidben tengervészes éj
Szemekkel, mint a csillagtűz,
Hol annyi gőg és annyi kéj
Ki vagy te márványkeblü szűz?

Aztán még csak arra emlékszem: Hah! gőgös Goneril.

Az így aposztrofált úri hölgynek, tudvalevőleg az volt a baja, hogy nem beszélt magyarul, magyar létére.

Hogy örült volna, mi nagy jó urunk Vörösmarty Mihály, ha adatik néki velem olvasnia egy úri hölgy levelét, melyet az legutóbb egy fiatal magyar íróhoz intézett. Bizony, nagyot fordult a világ sora Vörösmarty óta. A modern úri hölgy azt veti a modern magyar írók szemére - bár tudja, hogy sokan közülök rendkívül tehetségesek s bár mindannyiok együttműködését figyelemmel és érdeklődéssel kíséri - hogy nem eléggé magyarok.

Ez a fő vádja. Van más is, több is. Az újságokban, itt is, ott is, mind olvastuk már. Csakhogy ami közhelynek látszott amíg vezércikkgyártók brutális, nehéz tolla lapította szét, ha élénk sercenésű női toll hegye fogja föl, gondolkodóba ejtő megjegyzéssé élesül. Mihelyt a nyomtatott betűk ólomkamráiban fakult szónoki általánosságok erre a lila levélpapírra menekültek s finom erű női kéz feledi rajtuk halk rózsaszín árnyát, ott fölfrissülnek és fölélénkülnek szemlátomást.

E folyóirat hasábjain nem egy polémia zajlott le - nálamnál sokkal különbek, magam is néhányszor, megvitattuk a ma és tegnap örök vitapontjait. Oly kimerítően, annyiszor és oly unos-untig, hogy a Nyugat köreiben kezdődött már az a megnyugtató balhit terjedezni:

- Ah! erről szólni sem érdemes. A mi ügyünk, nyert ügy. Legföllebb az irigység, az elfogultság szólhat még ellenünk.

Korai elbizakodás. Íme: a női finomság és műveltség, a méltányos megérteni kívánás, a fölényes pártonkívülállás, sőt jóakaratú érdeklődés jelenti be nékünk, egy egész kiváltságos társadalmi osztály nevében, amely különben ugyancsak kiveszi részét ez ország életéből, hogy a mi munkánkban nem számíthatunk az ő segítségükre. Kissé csüggesztő a dolog. Kissé - nem nagyon. Egyszerűen azt a tanulságot kell levonnunk, hogy a mi számunkra elintézett kérdések a nyilvánosság számára még nem azok - hogy nekünk folyton résen kell lennünk s hogy százegyszer is el kell mondanunk, amit százszor elmondottunk már.

Amikor Vörösmartyék a magyar társadalmat meggyőzték arról, hogy magyarul igenis érdemes írni, mennyivel nagyobb feladat előtt álltak, mint mi, akik számára csak a tallózás maradt: annak bizonyítása, hogy minden nemzedék a maga módján írhatja meg a maga magyar mondanivalóját.

Lássuk a levél vádjait sorra:

 

1.

2.

3.

4.

5.

6.