Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám

Laczkó Géza: Magyar író magyarsága (Párbeszéd)

Mellre ülő lila port hajszolt a szél az utcán. A szemközti görög templom-kert himbáló lombjait keretbe foglalta a kis hónapos szoba egyetlen ablaka. A szoba díványán ült a Barát, a meghitt, az az ember, akinek tán a nevét se tartjuk meg, de akit bajunkban megtalálunk Polinéziában is, akinek gondolatain köszörüljük szavunk csattogó fegyverét, akit egy délutánra nélkülözhetetlennek vélünk s aki nélkül megvagyunk hónapokig. Féloldalt feléje fordulva, nyírott fejét a bűzölgő lámpa rosszkedvű világában fürösztve, könyökölt előtte az asztalnál Szaákh.

- Én beledöglöm ebbe az életbe - szólt Szaákh. - Te mit csinálsz?

- Semmit. A doktori értekezést írom.

- Amit Musset-ről kezdtél?

- Azt.

- Te, Dani! Én nem jövök ki a pénzzel.

- Ki gyün azzal ki? Mit kapsz?

- Százhatvanegy korona hatvanegy fillért egy hónapra.

- Éhbér!

- Most is Dénestől kértem húsz koronát.

- Annak mindig van, a tót szentjit!

- Hagyd, jó fiú.

- Az.

Az éhes csöndbe a szomszéd kurta kocsmából borjúpörkölt tartalmas illata érkezett nyugalmasan, méltóságosan. A két fiatal tanár éhes volt. A Kaplony utcában vacsoráztak az imént fejenként egy aludttejet (tíz!), egy vajas kenyeret (tíz!) s egy tányér epret (húsz! annyi mint negyven krajcár, meg tíz az egy korona, köszönöm!) Hangtalanul gyújtottak most egy-egy portorikóra s a maguk elé fújt füstbe bámultak. Herepei Dani fölkelt s a szűk szobában fel s alá járt. Majd az asztalhoz ment s a rajta heverő papírlapok közül felvett egyet s olvasta rajta: "Jörgensen már rég megunta Kjöbenhavn siető embereit, ugráló villanyosait, zökögő teherkocsijait..."

- Te, Szaákh, mi az isten csodájának írsz te mindig jakutokról, dánokról meg...?

- Először, mert unom a "hazai" tárgyat; másodszor, mert nem tudok pesti újságírókról, festőkről s egyéb csibészekről írni, mint a napilapok szépírói s a kézdivásárhelyi tanfelügyelőségi írnok se érdekel.

- Fene kozmopoliták vagytok ti ott mindnyájan.

- Hol, ott?

- Hát ott, a Nyugatnál!

Szaákh gúnyosan mosolygott, mint Hegedűs Gyula, ha ravasz francia inast játszik.

- Ne röhögj, én nem vagyok modern.

- Hát én az vagyok?

- Látod, kávéházban én sem egyiptomit szívok, se cointreau-t nem iszom.

- Hát ez a modernség?

- Tudod, igaz az; "Mondd meg mit eszel, megmondom ki vagy." Nyavalyát Nem vagyok veletek megbékélve, olyan idegenszerűek vagytok nekem. A nyelvetek affektált, a verseitek homályosak, tele vagytok Hoffmansthallal, Strindberggel, Maeterlinck-kel...

- Te megbolondultál. Úgy beszélsz, mint a Budapesti Hírlap. Hogy lehet így beszélni? Nézd meg egyszer figyelmesen a Nyugatot, aztán látni fogod, hogy minden inkább van ott, csak egyformaság nincs.

- Én ritkán olvasom.

- De beszélsz!

- Persze! Annyit csak tud az ember...

- Úgy haragszol az irodalomra, mint a filológusok.

- Igazuk van!

- Tudod, Dani, hogy ezek mért haragusznak? Mert Magyarországon minden ember, aki érzi, hogy gondolkozik, író akar lenni. Aztán az íróság nem sikerül; a "Henczida és a Közérdek" nem közli tárcájukat, vezércikkeikből a szerkesztőségi szolga fia hajócskát készít. Aztán beküldenek egy könyvbírálatot a Közlönybe, egy tájszógyűjteményt a Magyar Nyelvbe, aztán ide is egyet, oda is egyet s egyszer csak bent vannak a filológia berkeiben s onnan agyarkodnak az éhes írókra. Irigy népség.

- Mégis, miért "Nyugat"? Azért Nyugat, mert arrafelé vagytok fordulva, onnan várjátok a kinyilatkoztatást.

- Hát Kolozsvárról várjuk? Mindig volt nálunk nyugati hatás. Anélkül nincs magyar irodalom. Mi sokszor lassan, sokszor elkésve, de mindig követjük a nagy nyugati eszmeáramlatok útját. Nincs meghatóbb dolog, mint a magyar irodalmat az összehasonlító irodalomtörténet szempontjából nézni. Valami új felé fordult most egész Európa. A franciák járnak elöl a szimbolizmussal, de nyelvet és tárgyat újít a belga, az olasz, a román, a görög irodalom. Mi is újat akarunk.

- Hát mi újat?

- Mindenki mást, mindenki a magának megfelelőt!

- Ez nagyon tág körű...

- S te szűk körű vagy. Elképzelsz-e te egy valamirevaló, fejlődni akaró irodalmat, ami csak a saját nemzete kínai falán belül keresi a tárgyat? Mi lenne a magyar irodalomból, ha a vidéki dzsentri s a fővárosi pali körül kellene forognia folyton?

- Kérlek, az irodalom arra való, hogy a nemzet saját magát adja benne. Az irodalom olyan nemzeti lelkiismeret-vizsgálás. Te akarsz írni Szaákh Alpárról s írod, hogy Jörgensen. Ez nem helyes.

- Hát ... 'sz érdekes! Az irodalom semmire se való. A körtefa nem azért nő, hogy te császárkörte-pálinkát ihassál. Igen, az irodalom mutat valamit, ami egy nemzet lelkét megvilágítja, de nem mi szabjuk meg, hogy mit mutasson. A magyar paraszt ezrével megy Amerikába, én tehát nem festhetem úgy, hogy Kossuth-nótát énekelve döglik meg munka híján.

- No, no! Dolgozni itthon is lehet.

- Nem! A gerince beleroppan túl a tengeren a munkában, de dollárokat hoz haza. Itthon nem kell annyira dolgozni, de fizetés sincs. S ha kell, hát hány gyár van Magyarországon? Mit csinál más nemzet parasztja, ha föld nélkül marad? Belép az ipar forgatagába. Hát hol van nálunk az ipar forgataga? - Amerikában. Azért megy oda.

- No, ne dühöngj, Alpár.

- Eh, ha szamarakat beszélsz... Hagyjátok meg az irodalmat irodalomnak! Ne követeljetek tőle mindenfélét.

- Te, van valami ennivalód?

- Van egy kis szalonnám.

- Adjál.

Szaákh fölkelt, kinyitotta a kályha ajtaját és zsíros papírba csavart szalonnadarabot vett ki belőle.

- Itt van. De kenyerem nincs.

- Nem baj. A reggeli fél kifli még a zsebemben van.

Herepei kihúzott a zsebéből egy levelezőlapot, egy zsebkendőt, egy noteszt, aztán lejjebb markolt, s ceruzavégek, inggombok, morzsák közül előkerítette a fél kiflit.

- Jó szalonna - szólt evés közben. - Hazai?

- Az. Te, beszélgessünk csak még. Akarsz?

- Uhum! - bólintott tele szájjal Herepei.

- Engedd meg, hogy én kezdjem egy kérdéssel: Csak akkor magyar-e egy magyar író, ha magyar alakokról, tárgyról ír?

- Persze.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy eddig legkitűnőbb íróink egyszersmind a legmagyarabbak is.

- Ez azt bizonyítja, hogy magyar író csak hazai tárgy feldolgozásával válhatik naggyá?

- Igen, körülbelül.

- Mit gondolsz, a tárgy teszi magyarságunkat és nagyságunkat, vagy pedig a szellem, amivel ezt a tárgyat felfogják és kidolgozzák?

- Elsősorban a szellem.

- Nem gondolod-e, hogy ez a szellem, ez a magyaros felfogás idegen tárgyon is megnyilatkozhatnék?

- Ha gondolnám is, a tények beszélnek. A magyar irodalom igazi szép termékei mind magyar tárgyúak.

- Igaz, hogy nehéz elméletileg beszélni, de nem lehetne-e egy olyan magyar és magyaros irodalmat elképzelni, ami idegen tárgyakat is feldolgozna?

- Én nem tudok!

- Ugye itt disztingválni kell. Van olyan író, aki inkább arról szeret beszélni, amit lát és tapasztal; s van olyan, inkább arról ír, amit magában észlel. Az első epikus, a második lírikus, már akár prózában, akár versben. Most vegyünk egy lírikust, nem inkább kettőt. Az egyik is, a másik is protestáns. Ez, tudod, nagy szó, ha magyar emberről beszélünk. Mind a ketten magyaros érzésűk, az egyik egész életét itthon tölti, magyar faluban lelkészkedvén, mondjuk két évet franciák közt él, Párizsba is benéz, a másik folyton barangol külföldön. Mind a kettő dalköltő. Az első természetszerűen a nyugtatóbb, akácillatos, tiszta, becsületes, falusi magyar érzés költője lesz. A másik a nyugtalanabb, magát a nagy idegenekhez mérő, keserű, búsongó, gúnyolódó magyar érzést fogja megszólaltatni. Az egyik elpityergi magát a párizsi Grand Caféban, ahol a cifra urak s asszonyságok nem figyelnek a bús magyar nótára; a másik egy párizsi hajnalon megátkozza magát s faját, mert ő is, az is keleti, rajongó nomád s a művelt Nyugaton a legkeletibb, a legfájóbban legkeletibb. Különben is ez már régi dolog: kétféle magyar van: a rajongó s a kiábrándult. Majdnem minden hosszabb lélegzetű elbeszélő mű nálunk vagy rajongó, vagy a kiábrándult magyar monográfiája. A mi nemzetünk csupa Kossuthokból és Széchenyikből áll.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy tágult látkörű magyar lírikus szükségképpen felülemelkedik a mokány magyar témákon és érzéseken.

- Nem. Azt akarom ezzel mondani, hogy az ilyen lírikus akkor igazán magyar, ha a világpolgárrá lett magyar érzéseit fejezi ki. Vagyis akkor lesz igazi költővé, ha mi itthon azt mondhatjuk rá: "Mennyire magyar ez az alapjában véve nyugat-európai ember!" s külföldön így szólnak: "Van ebben a magyarban valami, ami mireánk emlékeztet!" A magyar test régóta elszokott a dolmánytól és csizmától, mért viselje tovább a magyar szellem? Adj egy cigarettát!

- Ne, de ez csak "hölgy"!

- Nem baj - fújta vissza Szaákh a keserű füstöt. - Hogy folytassam, hát beszéljünk most az epikusról. Én nem tudom elképzelni, hogy egy epikus tehetség sokat jár külföldön s csak a kutyabagosi közállapotokról tud írni. Az ilyen embernél legfontosabb az emlékező látás. S feltehető-e, hogy csak itthon lát s külföldön vakon jár szerte?

- Hát, nem, utóvégre nem. De ez csak elmélet. Elhiszem, hogyha magyar író bensően érintkezik a külföldi élettel, ez művein is vissza fog tükrözni. De először magyaros lesz-e ez a mű?

- Feltétlenül, ha jó íróról van szó, az igaz, hogy nem sujtásosan magyar.

- Jó. Másodszor, mutass nekem egy ilyen írót!

- Ez nehezebb.

- No, látod.

- Várjunk, Dani!

- Hát nincs ilyen író s ne beszéljünk arról, ami nincs.

- Látod, én éppen azt akarom neked bebizonyítani, hogy az utóbbi században a nemzetközi érintkezés kifejlődése, gyorssá válása annyira összehozta a nemzeteket, hogy szükségképpen kell jelentkeznie az idegen tárgy infiltrálódásának. S ha ezt egy népnél ma nem találjuk meg, az baj, szervi nagy baj. Mert ekkor ez a nép kiesett az európai életből. Ez az egyik, amit be akarok bizonyítani. A másik pedig az, hogy addig, amíg egy nemzetnek egy más vagy több más nemzettel nincs sokszorosan szellemi érintkezése, addig csak a vadul és kizárólagosan nemzeti tárgy a biztató jel. Ilyenkor, ha körülzárt s magába fordult élet mellett, külföldi tárgyak jelennek meg egy vagy több írónál, ez a nyilvánvaló utánzás jele, legjobb esetben is csak egy jobb jövő záloga.

- Persze, te most magadnak keresel igazolást.

- Szó sincs róla.

- Dehogynem. Most - szerinted - olyan korba jutott a magyar nemzet, hogy sokszoros érintkezés állt be közte s a külföld között. Tehát a mai magyar íróknak csupa olyan tárgyról kell írniok, amik valahogy összehozhatók a külfölddel. Szóval, ahogy az előbb mondtam, kozmopolita vagy te is s ennek az igazolását keresed.

- S ha az volnék! Baj lenne? Mert Arany elitélte a kozmopolitákat s Aranyra esküszik a rokkant magyar irodalom, azért most már az szent, hogy a kozmopolitaság vétek? De nem vagyok az. S amit előbb mondtam, azt úgy értem, hogy ha ma valaki vagy valakik idegen tárgyat adnak elő epikus vagy lírikus formában, az még nem hazaárulás, sőt biztató jel, adva lévén Magyarország nemzetközi állása. Vagyis kereken szólva, ostobaság ma azt mondani, hogy elszakítja magát az a magyar élettől, aki idegen tárgyról ír. Sőt tovább megyek, én tőled s a hasonszőrű komoly, zápult filológusoktól azt kívánom, hogy egy mai írásmű megítélésénél hagyják el a tárgy nemzeti vagy nemzetietlen voltának a feszegetését, mert ez semmit se jelent. Elég szerény vagyok?

- Elég, de most mindent összezavartál.

- Hát hozzuk rendbe a mondanivalónkat.

- Először beszéljünk, Alpár, egy nemzetnek arról a koráról, amikor elkülönült életet él. Azután arról, amikor egy nagy nemzetközi érintkezés egyik tényezője.

- S itt fogom bebizonyítani, hogy az ilyen korban a tárgy nemzeti vagy idegen volta semmit sem jelent, míg az elkülönült élet idejében az idegen tárgy megokolatlan, tehát hiábavaló, vagy szórványos s így jelentéktelen tünet.

Herepei a díványon lógázta a lábát, Szaákh föl s alá sétált a ketrecszobában.

- Na - szólt megállva Szaákh -, vegyük csak a magyar irodalmat, de bizonyos megszorításokkal. Ha én irodalomról beszélek, kizárom belőle elmémben azokat a műveket, amelyeket valami, nem irodalmi cél hozott létre. Másodszor az "irodalom" megtisztelő elnevezést olyan kor termékeinek tartom fenn, amely korban a lírai költészet foglalja el az első helyet. Szerintem a lírai költészet fejlettsége az "írások" irodalommá válásának első feltétele. Tehát az olyan kor, amelyben egy társadalmi célt hajszoló prózai művek a túlnyomóak, nem irodalmi kor. Mellesleg megjegyezvén, hogy ezek a nem irodalmi művek igen értékes irodalmi tulajdonságokat csillanthatnak itt-ott fel. De akár prózai, akár verses írások irodalommá avatódnak, ha tudatos és megfontolt művészi céllal írattak.

- Például!

- Például, nálunk nem irodalmi kor a 16. század végi s a 17. századi idő, a vallásos vitatkozások kora. Ezek a művek nem azért íródtak, hogy szépen legyenek megírva; nem irodalmi, hanem társadalmi cél hozta őket létre. A tehetségnek szinte tragikum, ha olyan időben kell érvényesülést keresnie magának, mint Magyari Istvánnak, az országban való sok romlásokról írván. Az így nyilatkozó irodalmi tehetség csak pusztába kiált.

- Ezek szerint, Alpárkám, pár száz évet levágván, a magyar irodalmat 1772-től kezdhetjük csak számítani.

- Igen, a magyar szépirodalom, a magyar írott művészet ott kezdődik... Te, nem is hiszed, mennyit törtem ezen a fejemet régen is, most is. Fáj a szívem, hogy sok értékes mű csak úgy függ a levegőben, mint Mohamed koporsója, nincs se előzménye, se folytatása, s ha van, nem magyar... Egyik legkedvesebb olvasmányom a Zrínyiász; ami annyira magyar s kora magyar műveltségétől mégis annyira idegen, annyira egyedülálló... De hiába, ahol nincs kontinuitás, ott nincs igazi művészet, vagy: ott a művészet nem az egész nemzeté, ezért nem nemzeti, tehát létjogosulatlan. A magyar irodalmi hagyomány az 1772-ben kezdődő korral vet vékony gyökeret.

Herepei dünnyögött.

- Nézd, Dani, a 18. század folyamán nemzetünk előkelői szorosabb viszonyba léptek a külfölddel; békés és harcias idők egyként kölcsönös áramlatot indítottak meg Magyarország és a külföld között. Emberek, könyvek, gondolatok, szokások voltak nyugat-keleti irányban áramlók. A világlátottságnak egy bizonyos neme terjedt el mindenütt. Testőrök, mulató mágnások, tudósok, Napóleon ellen indult katonák nagy városban és külföldön sokat láttak. S csak úgy lehettek magyaros írókká, hogy franciások, németesek lettek.

- Bőh, bőh! - röhögött Kerepei.

- Ugyan, Dani! Előbb mondtam már... Értsd meg, miről beszélek... Ebben a korban, a nagy érintkezések, európai térkép-felfordulás korában anakronizmus a faj-magyar író. Figyeld még, mert jellemző, hogy a magyarosok iskolája...

- Éppen akartam mondani, hogy kerül ebbe a szerinted világpolgárias időbe a magyaros iskola?

- ...Jó, jó! Jellemző, hogy ez az iskola is mutat fel idegen tárgyat s szerencsétlenül éppen vaskos ízléstelenségével tünteti ki magát általában. Nálunk egy van, ami az ízléstelenségnek ellenmérge lehet s ez a humor; a humoros műveik, Gvadányi Nótáriusa, Fazekas Ludas Matyi-ja szinte kirínak közülök. De kik magyaroskodnak ekkor? A debreceniek. Debrecen, valljuk meg, a maga külön "kálvinista Róma" elszigeteltségében elég alkalmas talaj volt hasonló célra. A művelt magyarság zöme valami újra várt, éppen az ízléstelenség, a vaskosság, a zömök butaság ellenszerére. Ezt az ellenszert pillantották meg a külföldieskedő költői iskolák a külföldi finomultságban. Van-e a felújulás korában magyarabb, jellemzőbb alak, mint Bessenyei, aki vaskos, nehézkes magyarságával utánozza Voltaire kecses, könnyű szellemi piruettjeit. Ez az ember, akinek ma az írásai igen unalmasok nagyobbrészt, metélte, hántotta magáról a durva magyarságot s nem egyszer saját húsába vágott... csontig.

- Szép! De magyaros iskola mégis volt s léte megdönti elméletedet.

- Sőt! A következő idők tanúsága nekem ad igazat, amennyiben éppen a külföldi irány jut diadalra, nemcsak Kisfaludy Sándorban, Kazinczyban s túlzó körében, hanem még éppen a magyarosok egy rokonában, Debrecen szülöttjében, az olaszosan barokk és mégis vérző magyar Csokonaiban. A magyar irodalom fájáról lerohadt a magyarosok iskolája, mint a hibás gyümölcs, hogy helyet adjon a jónak... S nagyon érdekes, hogy ekkor annyira előtérbe nyomul, szükséggé válik az idegen minta, hogy a német és francia követések mellett a nemzet testében hosszú idők óta bujkáló latin műveltség is mintegy kitör s szemmel követhetően latin művészeti ideálokat követel magának (egy kissé ezt is külföldi egykorú mintára) s megtermi a legidegenebb formájú, tárgyú, kifejezésű s mégis a legmagyarabb érzésű költőt, Berzsenyit. Berzsenyit tudniillik nem lehet olyan könnyen elintézni, mint ahogy azt az irodalmi kézikönyvek teszik. A legérdekesebb irodalmi rejtélyek közé tartozik az, hogy mért hatnak olyan magyarosan ennek a latin lelkű embernek horátiusi versei. Fordítsd latinra s ki érzi rajta a magyarságot?

Attigi portum simul atque vela
Condidi ventis agitatus alto
Mille per pericula fatigatus
Perque charybdim.
(Ford. Tamaskó)

Herepei kétkedően mosolygott:

- De úgy látom én, hogy nem annyira a külföldi érintkezés vezette az idegenség útjára íróinkat, hanem úgy van, ahogy azt a középiskolákban tanítják. Látták a magyar nemzet elmaradottságát s irodalmat akartak csinálni, minta nem volt. csak a külföldön, innen az idegenségük.

- Én nem így gondolom, Dani. A magyar irodalom minden egyes kora újra kezdi úgyszólván az egész munkát, ahogy újra kezdte a népies nemzeti irány is Petőfivel, Arannyal. Egy egyszerű kérdést! Miért merítettek ők a népi hagyományból, az eltemetett s mégis élő csodakincsből s mért fordultak Bessenyeiék a külföld felé mintákért? Bessenyeiék korában a magyar nemzet műveltjeinek zöme szoros érintkezésbe lépett a külfölddel, ezért! S mi követte a felújulás korának irodalmi és csatazajtól hangos idejét? A szent szövetség béklyói és szájtapaszai. 1812-től 1825-ig, a nemzeti irány komor galambjának, Vörösmartynak, megjelenéséig a tespedés vizeinek csöndessége terült el a magyar mezők fölött, országgyűlés nem tartatott. Külföldre csak nagyúr és gútgezinnt ember járhatott s nem olvashattuk mindazt, amire kedvünk szottyant. A nemzet erőit visszanyomták. A bekötött szem magába nézett s a butasággal körül kínaifalazott magyar megtalálta saját magát, öntudatra ébredt Petőfiben és Aranyban, s a többiekben. - Mikor azt mondtad, hogy a magyar irodalom minden valamire való terméke hazai tárgyú, önkénytelen erre a legközelebbi és eddig művészi eredményekben leggazdagabb, igazán mozgalmas korra gondoltál.

- Nem éppen!

- Dehogynem! Ebben az időben a külföldi tárgy rosszat jelent. Hogy mit, azt pontosan magam se tudom. Különösséget? Eltévelyedést? Vagy mit? De egy kitűnő és jellemző példám van.

- Na!

- Vajda Péter, ez a ritka lírai hevületű ember, aki ma teljesen ismeretlen, olvasatlan.

- Pedig jó író!

- Emlékezz, miket írt halálára Petőfi! A természet leghívebb fia!... a csalogánynál szebben üdvözölte a tavaszt! S nekem benső meggyőződésem, hogy gyönyörű természeti rajzait se olvassák, mert éppen idegen tárgyú novellái tehetsége legkimagaslóbb termékei. A nemzetiesség tengere elsöpörte ezt a kis idegenes porszemet.

- Alapjában véve igazad lehet.

- Persze, hogy igazam van. Akárhogy kertelgessünk, úgy igaz, hogy a művészet mindig tükre, kifejezője kora gondolkodás- és érzésmódjának. Ha most egy idő, mint a Petőfié, a tisztán nemzeti, mégpedig népiesen nemzeti felé fordul, akkor egy idegenes írót bajos a miliőjével magyarázni, kapcsolatba hozni; az vagy megelőzi korát, vagy elkésett. Csak saját lelke magyarázhatná... gyökeretlen fa!

- Igazad lehet. De ha tudnál külföldi példákat felhozni arra, hogy idegen tárgy megírásával fejeztek ki valahol nemzeti lelket, leköteleznél. Jó, említetted Bessenyeiék körét és korát, de ez inkább lírikus idő, mint epikus. Inkább a hangulataik idegenesek, mint a tárgyaik. Az van a dologban, hogy nem tudsz olyan magyar kort mutatni, amelyben drámai és elbeszélő művek dominálnak s ezekben mutatkozik az idegen tárgy.

Szaákh gondolkozóba esett, majd elkezdett mosolyogni:

- Hát most van olyan kor, epikus!... Ami a külföldi példát illeti, csak ezt mondom: A francia klasszikus század írói majdnem mind idegen tárgyon lettek remekírókká, utolérhetetlen mintákká. Ennél meggyőzőbb példát nem tudok. Racine - csak úgy idézgetek, nem megyek a kérdésben mélyebbre - Britannicus-szal, Phédrával, Athalie-val, szóval idegen tárgyakon oly erővel s igazsággal fejezte ki nemzete lelkét, hogy klasszikussá lett. S még egyet: tudod, francia irodalomkutatók szerint melyik a legfranciásabb színdarab?

- Na?

- A Cid!

- A Cid?

- Igen, Corneille spanyol tárgyú darabja.

- Ja, ja, igen!

- Dani, te elálmosodtál!

- Menjünk a Mátyás-pincébe! Tercsike jó sört mér. Fizetsz?

- Két korsót.

- Elég!

- Szóval, ma nem kell csak magyar tárgy, hogy nemzeties, magyaros író lehess, s viszont vehetsz magyar tárgyat s mégis nemzetközi érdekeket érinthetsz vele. Például a Molnár Ördög-e teljesen világpolgárias, nincs benne lokális jelleg, nincs egy nemzethez kötve s mégis ennél "pesti"-bb s lipótvárosiasan pestibb darabot nem ismerek. Szóval, ma az idegen tárgy nem jelenti azt, hogy "elszakítjuk magunkat a nemzeti élet"-től, ahogy ezt egy kollegám szememre vetette. Ma, hál' isten, annyira tágult a magyar látkör, hogy a tárgy akár magyar, népies, akár idegen s nagyúri - vagy keverd ezeket a jelzőket, ahogy akarod - ha a felfogás magyar, magyaros az írás is. Tömörkény hiába ír kubikusokról, mégse magyar; Móricz meg talán a kambodzsai fejedelemről is magyar paraszt-novellát írna. A lélekben van a magyarság, nem az "aszongyá"-ban!

Herepei felujjongott a két korsó sör reményében:

- Úgy van! Úgy van!

A két szomorú, éhes helyettes tanár rokkant vállal sietett a Váci utcán; az ég kicsillagosodott. Szaákh föltekintett s fáradt fényű szeme a dicsőség csillagát kereste: "Vajon van-e ilyen csillag?"