Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám

Telekes Béla: Az én utam

Halálos mélységek felett
Suhantam át veled,
Szakadó hidakon...
Nem tudtad. Úgy vitt ölelő karom,
Csókkal zártam le szemedet,
Mosoly nyílt ajkadon.

S vad reccsenésre ha fölriadt
Tekinteted s szavad,
Már üdvünk dala hítt.
Túl voltunk már, szakadhatott a híd...
Mutattam messze hegyormaimat,
Hol örök fák nyara virít.

S csókolva dalolva vittelek,
Amerre emberek
Nem járnak s a ki járt,
Még mind átkozta utját, a sivárt...
Hítt a csúcs... Mentem... Eh, mit intenek:
No majd csak meg ne járd!

Mondhatták: Tudod-e, mi csalogat?
Ott fönn mi örök nyarad?
Virulás az is, de jeges.
Ott hószirmos szirterdő meredez...
Ne menj, ne vidd oda ifjuságodat,
Ne vidd, a kit szeretsz!

Élő nem bírja a fényes fagyot.
S mit bánja a halott,
Hogy ott fönn el nem enyész?!
Hogy edzi szoborrá szent hirü dermedés...
Dicsőség, tündöklő jégravatalod
Mit ér s te magad mit érsz?

De mi mentünk. S szólt ujjongva dalom:
Föl, föl oda fiatalon!
Ti, gyáván hiu szivek,
Ti odáig megvénűltetek!
Ami nektek gyilkos fagy amaz ormokon,
Nekem éltető meleg.

S az emberektől ugy szakadtunk mi el...
S mentünk - se út, se jel -
Tar tájakon egyre tovább.
S hol csak port rúgna boszús, másfajta láb,
Minket virulások üdveivel
Csalt valami délibáb.

Halálos mélységek felett
ugy suhantam veled,
Szakadó hidakon...
Nem tudtad... Ugy vitt ölelő karom,
Csókkal zártam le szemedet,
Mosoly nyílt ajkadon.

S egyszerre - ahol mámorosan,
Kettes-magányosan
Ugy jártuk a vadonokat,
Egyszerre csak édes kis társunk akadt...
majd ujra meg ujra egy... Az idő rohan...
Ma már egész csapat.

Sem előre velök, sem vissza hát
Gyilkos szakadékokon át
Hajh, nem suhanhatok!
De ti védett völgyek még se szánjatok!
Te távoli csúcs, fényes koronád
Mégis felém ragyog!

S én dacos erőm mégis a régi csak!
Hejh, leszakadt hidak
S a messze cél között
Termővé kell törnünk a tar rögöt!
Itt lesz hona szívünk álmainak...
Szívem, most itt gyönyöröd!

S köröttünk egyre több a virág,
Gyümölcsösebbek a fák...
S egyszer majd - szent idő!
Az ő sziveiknek is uj nagy vágya nő - -
S hívást küld egy-egy más-más világ:
A völgy s a bérctető.

És akkor, akkor -, hitvesem,
Bocsáss meg majd nekem,
Ha e szív bút hozna rád...
Fogadjátok ti meg a völgy szavát...
Te s lánykáink... S le a mélységeken
Fiaink segítsenek át!

S követnek-e aztán?... Mit tudom!
Én megyek a zord uton
A messze csúcs felé!
S fejemet ha száz év is szédítené,
Megyek, mint egykor fiatalon,
S mit bánom, elérem-é?!

Halálos mélységek felett
Nem bánva az életet
Suhanhassak szabadon
S zenghessen vakmerőn dalom
S üdv lesz, ha e vén mersz el is temet,
Úgy halnom: fiatalon!