Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke

Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
Elbeszélés (Folytatás)
VI.

Whitechapel vigasztalan házóriásai között a Settle Street kis házacskája kertet húzott maga s a szegény emberek közé.

A cab zökkenve állott meg rácsos kapuja előtt. Egy öblös hangú orgona szuszogva hallgatott el a földszinten, az emelet egy ablakán leányarc hajolt ki.

Cecil Wharton lecsukta a harmónium fedelét, amelyen operett-danákat seppegtetett:

- Ez Bill!

Kis, mozgékony fivére, Shirley, készségesen emelkedett fel egy karszékből, ahol éppen annak a Verlaine-nek botrányos verseit olvasta - tanulmányozás céljából - s rugós, szökkenős lépteivel, jobb vállát fölhúzva, jobb karját lassan föl-le mozgatva, mintha láthatatlan pici zenekart vezetett volna, sietett az ajtó felé:

- Kérlek, kérlek!

A teraszon már ott állt a három világjáró. Az ajtóban Shirley kúpos homlokán örömtől rezegtek az egyenesen fölmeredő hajszálak; fölöttük hátul Mary-Ann piros arca lángolt. Cecil bácsi széles, gyárkémény nadrágjai szintén megjelentek.

- Isten hozott benneteket, Frank. Cecil, Mary-Ann és én már nagyon türelmetlenül vártunk benneteket. Ugyebár, a tengeri út veszélyes is lehet, ugyebár? Igen hát, kérlek, igen, örülök, hogy tisztelhetlek benneteket.

Hideg és elfogódott arcok, hosszú és meleg kézszorítások.

Cecil bácsi karon fogta Rudyardot, Shirley Frank oldalán szökdécselt és Bill Mary-Ann mellett lépegetett. A lány amerikai frufrui remegtek s kis húsos ajkát beharapta, amint Billre szegzett szemmel haladt vele befelé. Bill a folyosó kanyarulatánál átölelte, megcsókolta a nyakát és a fülébe súgta:

- Te, te!

Mary-Ann karcsú teste hozzáremegett a férfihez:

- Vártalak.
 

- Ugyan, ugyan, Rudyard, nem vagy te beteg!

- De én azt hiszem, Cecil, hogy a májamba került ez a hinduskodás.

- Cecil, Cecil, kérlek! - kiáltott fel hegyesen Shirley - Frank könyvet fog írni indiai útjáról.

- Egy kis beszámolófélét, igen. Ha az ember már olyan messzire jár, hát legyen hazájának is haszna belőle.

- És te, Bill?

- Én hoztam menyasszonyomnak, ősi hindu szokás szerint, egy piros selyem ruhát - szólt elmélázva Bill.

Mindenki nevetett William alakoskodásán.

- De milyen jól utánozza a hindukat! - vélte Shirley.

Rudyard és Frank hirtelen elsápadó arcára nagy csöpp verejték ült: mi lesz most? Féltek, hogy Bill micsodássága most egyszerre, hirtelen napfényre jön s nekik magyarázatokkal kell esetleg szolgálniok. De Bill visszaangolosodott és azt magyarázta, hogy milyen veszedelmes éppen ugrani készülő tigrisre lőni. A vajas pirított kenyeret jó étvággyal ette és figyelemmel kísérte Cecil fejtegetéseit:

- Házunknak nagy szüksége lett volna erre a kis föllendülésre. Nemcsak kár, hanem - kutya meg az anyja! - sajnálni való is, hogy Bill nem találkozott Gotamával. De miért nem írt Gotama nektek?

- Ő várt. Tudod, Cecil - mondta Frank -, Gotama faluja egy tó partján dühöngő hatalmas lombtengerbe van belefojtva. A banán és kókusz zöldje mindent maga alá temet, alig lakik ott ember, postája kicsiny, gyalogember fut a levelekkel a legközelebbi vasútállomásig. Gyors futárt se küldhetett egy angolhoz, de levelet se írhatott neki. Az lett volna a fő, hogy még gyanú se lehessen az iránt, hogy Gotama angolokkal érintkezik. Akkor, amikor Angliában járt, beszélhetett szabadon. Amióta otthon van, úgy él, annyira elzárkózva, annyira hindusan, mint a hetvenhetedik dédapja élt.

- Kérlek, ugyebár, hogy hagyhatta ott Gotama Indiát? Hisz, aki Indiából kilép, elveszti kasztját és pária-sorba jut!

Macmillan kesernyésen legyintett:

- Azt mondta, hogy Tiruwanantapuram városába megy Travansore-ba, a "lótuszköldökű Visnu"-hoz szent zarándoklatra. Fölült Trichoorban a lagúnán egy bárkára, Cochin államán keresztül délnek evezve, elért a szent városba. Onnan zebu-szekéren átszökött a Ghats hegységen, csakhamar a tengerhez ért. Ceylon szigetén francia hajóra ült s ugyanígy utazott vissza.

- Ez olyan walterscottos történet, nemde, Bill? - kérdezte Mary-Ann.

- Na, és vajon valódiak azok az ékkövek? - kérdezte Cecil.

- Gotama azt állítja - válaszolta Frank.

Mary-Ann csak beleszólt:

- Van maguknak lelkük egy más nép szent dolgaival kereskedést űzni?

- Ugyan, Mary-Ann, kérem! Hol vette ezt? - méltatlankodott Phillpotts. - Apám gyára házi bálványokat szállított Indiába - jegyezte meg vállat vonva.

- Aztán ott ül egy embrió-képű, utálatos kőisten egy büdös, kis lukban, gardénia és jázmin és bengáliai rózsa és hibiszkusz szirmok tengerében és akkora kárbunkulus a szeme, mint egy galambtojás. Minek az neki? - fortyant fel Macmillan Rudyard, a Brit és Külföldi Biblia-Társulat indiai ügynöke.

Bill fölállt.

- ...és Bráhmá, a Fény, a Nap, a szerelemnek ösztönző vágyát kezdte érezni legkisebb unokája iránt. Sáfrány színű puha fátylakba takarva haladt a lány az úton, bal melle a szövetet feszítette, a jobb szabadon mutatta fénylő bronz-színét a Napnak. Réz korsót vitt a vállán és piros port söpört a szél az úton. A Nap csókja tüzesen ölelte körül a leány mellét és a leány szempillája lecsukódott. De jött az Éj és Bráhmá törött szárnyú vággyal rohant el a szelek hangján zokogva...

Mary-Ann nyitott ajkai közül kicsillogtak fogai.

Shirley felkiáltott:

- Érdekes nép lehet a hindu!

- Ná! - mondta Rudyard. - Mentől nagyobb bráhmán valaki, annál kevesebb ruhát hord, de azt aztán büszkén.

Frank fölállt:

- Mennünk kell, Rudyard. Klub-ügyek - mentegetőzött Whartonék felé.

- ...de másnap reggel tüzes párát öntött a földre Bráhmá és legkisebb unokája sima testének szerelmét...

Shirley közbevágott:

- De, kérlek, mégis, ugyebár, Mary-Ann talán...

Bill szeméből mélázó, mély tűz lobogott.