Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám

Nagy Lajos: A jólelkű, szelíd öreg

----

Piros kendővel volt az ifjú nyaka tágasan körülkötve... A támlátlan dívány - mintegy ravatal - a szoba közepén állott és ő hanyatt feküdt a kopott díványon... Egy utolsó gyötredelmes mozdulattal megtépte a mellényét - pattanva hullottak a gombok - megnyílt az inge is, halvány melle indulatosan hullámzott... A szobában nagy csend volt, szinte tiszteletteljes és aggodalomra intő, amilyen - ha semmi nem reccsen is, semmi nem mozdul is - csak súlyos nagy percekben szokott lenni...

----

Most már bizonyos, hogy vége mindennek! Ez a teljes meggyőződés, hogy minden hiábavaló!...

És most eltorzul, szinte nevetségessé vált arca. Megvonaglottak sovány arcának mély vonásai, a teljes és rettenetes elhullottság megmásíthatatlanul fenyegetett róla, úgy, hogy szinte gyűlöletesen undorítóvá vált ez a végtelenül meggyötört arc...

----

- Hiába... hiába! - A tökéletes megbizonyosodás kétségbeesésének egy újabb megvillanása, azután lassan elsimultak a vonalak... Sápadt volt ez az arc, apró szeplőkkel telehintve, szinte kékes-vérű; kicsiny, lelógó a rőt és kusza, nagy a lángvörös haj; de már valami nyugodt elképzelése a végtelen Semminek ült az arcon és valami egy-zsongó-érzésbe összefutó bús emlékezése az egész életének, mélységes fájdalmaknak, melyek most már kékesen fénylő glóriával vették körül a fejet s mintegy megszépítették és megdicsőítették azt ----

Tompák és kilátástalanok voltak köröskörül a tárgyak.Már minden elrettentő és biztató lélek elköltözött a szobából - és még csak a függöny sem lebbent már meg - és nem leskelődött már a galád Remény, hogy hozzá osonjon alattomos és nesztelen lépteivel s hogy bársonyos kezével megsimítsa a homlokát és új életre keltsen immár tehetetlenül elterült hazugságokat...

----

Szilárdan és elszántan feküdt ott: hogy most már mindennel leszámolt, most már meg sem mozdul, mintegy átóhajtja magát a halálba...

----

Hát ennyi volt az egész!... Ó én szegény fiatal életem!... - Most már mozdulatlan maradt az arca, a keble egyenletesen emelkedett és esett, a keze szép, szomorú, utolsó elejtettséggel csüngött alá... Némely fájdalmas arc lebbent még fel neki, néhány könnyes szürke szem villant még meg neki, azután szilárdan csak a szürke falat látta, amely hideg volt, meredek, kemény és halotti-hangtalan... Mintha az egész élete egy hosszú fehér út lett volna, két mély árokkal határolt út - mintha fájdalmai soha sem is lettek volna - s most itt végződik az út, egyszerűen és természetesen; előtte mered egy szürke fal, mely végtelenül szürke és magas és széles, és semmit meg nem pillanthat immár a szeme; a mögötte nyúló útra is vissza nem tekinthet... Rámeredt a végtelen szürkeség - immár testetlen - és félelmes gyorsasággal rohant bele a tekintete a végtelen szürkeségbe, melyben sehol támaszt nem lelt s mely megdöbbentő volt s mely egyszerre izzó vörössé gyúlt, s az izzóvörösség hihetetlen vakító fényességgé fehéredett, és ő esett borzalmas kétségbeeséssel a végtelen fényességbe... Rémülten kiáltott fel, megrándult, felugrott... Aggódva kereste szemeivel a szobát, a szoba közönyös tárgyait, melyeket nem lelt s melyeket vágyón a távolból hozott vissza s melyek - rettenetes! - újra éltek. Ragaszkodott immár a falakhoz, az ágyához, az asztalhoz, a székhez, mindenhez, amit maga körül látott és már mindenhez, ami volt és ami van...

---

Tehát ismét letört ---

Elindult. Hajlott, elkínzott volt a teste, nehéz a járása, a fél lábára bicegett... A nagy, szürke bérház folyosóján ment végig, mintegy vonszoltan és osonva, vérig-szégyenülten menekülve... A folyosón körös-körül, egymástól egyenlő távolságokra, kopott barna ajtók voltak és nyitott ablakok, váltakozva egy-egy ajtó és egy-egy ablak. Mindenünnen a nyomorúság nehéz szaga ömlött ki; öreg emberek keserves köhögése, gyermekek - új emberek - tragikus sírása és vékony asszonyi sopánkodások áramlottak és összefolytak kavargó örvényben és fenyegetően és ijedten libegtek fölfelé a tompa ég felé---

---

Széles sugárúton haladt. Egy jóságos arcú öreget látott szemközt közeledni; már nem tudta fékezni új, viharzó indulatát, mindkét kezével szemeit eltakarva gyermeki csukló zokogásban tört ki és leroskadt-

Ezüstös haja és ezüstös szakálla volt a szelíd öregnek, szürke kalapja és földig érő szürke köpenye... Langyos és puha volt a kezének érintése, ahogy a homlokához nyúlt, és lágyzengésű a hangja... És most elálltak a könnyei, letörülte a szemét és reménykedőn nézett az öreg jóságos tekintetébe.

---

Együtt lépkedtek, lágyan és légiesen, a hosszú és széles és tündöklő sugárúton kifelé, ahonnan finom illatú szellők lengedeztek... Kétoldalt magas, fehér törzsű és sötét lombú fák szegélyezték az utat. Az út pora illatos és végtelenül finom és meg-meg csillámló volt... A szelíd öreg kezében tartotta az ifjú kezét, az érintése finom volt és érzett jóságos és meleg vére... Az ifjú, mint vétkezett gyermek, csendesen és remegő hangon...

---

- Ó, most már bizonyos, hogy minden hiába!... Itt végződik az út... Előttem a szürke, meredek fal. Föl és le és mindenfelé a fal... És visszaemlékezem az útra. Csodálatosan egyenesnek és fehérnek érzem azt... A két oldalán mélységes árok szegélyezi... S ahogy belemeredtem a szürkeségbe s az izzó vörössé gyúlt,s majd hulltam a fehér fényességbe, rettegve féltem... és hulltam és hulltam és semmit nem éreztem, csak féltem... - Most újratördelt zokogás vett rajta erőt és siránkozta: - Félek, nagyon félek... Ó öreg, ki oly jóságos és szelíd vagy, ki oly mély bizalmat gerjesztesz bennem, segíts meg engem!... Mint tiszta fény, árad belőled az emberi jóság... én tudom, hogy te mindenkit megsegítesz!... Mindenkivel jót teszel - annyit, amennyire erőd tellik... Tudom, hogy te segítsz azon, aki szegény... Vigasztalod azt, aki rút... Gyámolítod azt, aki gyáva... A tévedezőt valamennyire fölvilágosítod... A tudatlant oktatod... A balgán gyűlölködőt kissé megengeszteled... Minden sebre valamely írt adsz... Ó, jóságos öreg - tisztán láttalak és megérezlek - segíts meg engem... Már csak izzó rémületemet érzem... és rettenetesen sejtem, hogy mégis örökkévalók már az én gyötrelmeim...

---

Mire az út végére értek, már szürke homály borult rájuk... Előttük csodás kert terült el, sötét pázsittal és sötét virágokkal... A kertet szabályos keskeny utak szelték át minden irányban, s az utak mentén, a sötét pázsit partján csendes padok fehérlettek... Nesztelen röpüléssel fekete és fehér néma madarak szállongtak...

---

A szelíd öreg biztatón és edzőn nézett az ifjú szemébe - még kéz a kézben lépdeltek, két bús ember: egy ifjú elhullt és egy erős. Az ifjú gyengén bicegett s némán folydogáltak a könnyei... Az öreg egy padhoz vezette, leült és gyöngéd erőltetéssel leültette maga mellé... Most végtelen jósággal nézett rá, hosszú ideig meredtek így az egymás tekintetébe, s az ifjún ismét viharos sírás vett erőt. Hátát a fehér pad támlájának vetve mindkét kezét az arcához emelve zokogott... Szelíd mozdulással hajlította most az öreg az ifjú forró fejét puha keblére... Az öreg megsimította az ifjú homlokát és szép lassan elszállt a sírás. Már csak kisgyermek módjára szepegett... Aztán egészen elcsendesült... Már sűrű volt a homály és sejtelmes és felséges volt a tiszta csend... Az öreg jóságos mozdulattal vezette bársonynál lágyabb kezét az ifjú meleg szegény arcán és az meresztve apró szemeit mélységes csodálattal nézett derült, jó tekintetébe... és szemei álomba ringón hunytak le... A bársonynál lágyabb, meleg kezek az ifjú meztelen nyakára ejlettek, szelíden simították, tapintották azt... Az apró szemek újból felnyíltak és újból lecsukódtak... A bársonynál lágyabb kezek most hirtelen megkeményedtek és a gyenge nyakat szorítva ölelték át... A szemek rémülten nyíltak meg, valami torz hang indult kitörni, de görcsös vonaglással elhalt... A kis szemek kimeredtek, megvonaglott az arc, az utolsó kín röppent rajta végig, megvonaglott a test, utolsót feszült az örök nagy rémület, aztán elhalt; a padon heverő kar lassan lehanyatlott... A jóságos öreg gyöngéden és szomorúan emelte meg a főt, kihúzta alóla testét, fölállt és elfektette a testet a fehér és hűs padon... szelíden megnézte még egyszer és csendes léptekkel kezdett haladni a keskeny. szürkéllő utak egyikén...