Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke

Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
Elbeszélés
Előhang

- Hatalmas, pusztító kezű Mahádéva! sárban és piszokban, rothadó majomganén és bűzös kígyóvedléseken kuporogva fordítom tisztátalanságokkal fertezett szemeimet feléd. Nagy Síva, te legnagyobb Fakír, palotád szédítő magasából tekints reám, szegényre, ki mint vana prasztha remetéskedem ez ingoványban. Add meg nekem, hogy ha majd életem negyedik szakába lépek, visszatérhessek Váranásziba s a szent védák tudós magyarázatainak tizenötezer kötetéből legalább még vagy háromezret elolvashassak. Add meg, hogy a fehér vöstibe burkolva ott égessenek meg a Folyó partján s hamvamat szórják a vizébe a virágszirmok közé.

Magas bambuszok csíkozták a felkelő napot, amint Bihar i Lilal fölemelkedett a földről, ahol köldöke szemlélésébe merülve, Bráhmával, a létezők ősforrásával próbált eggyé olvadni. De a Bráhmá magasztos képével birokra kelt lelkével a karikás szemű éhség. Avart ropogtatva haladt az ásrama kicsi kunyhói felé, hol már várta felesége gyíktojásból és sáskákból készített egyszerű reggelijével.

A remete-telep kis kunyhói között csöndben táncolt a hajnali pára. Bihar i Lilal lekuporodott a kunyhó elé egy gyékényre és evett.

Vígan csattogott az álkapcája és rizsmezőkre röppent képzelete. A világ legszebb növénye a rizs! Kár, hogy az ingovány nem termi. A szomszéd kunyhóban egy magas, vékony hang fonalán szent himnuszok gyöngyei peregtek; síró dudaszó panaszkodott utánuk. A sáska elfogyott, a nap emelkedett és Bihar i Lilal ült. Visnu közel volt már második lépéséhez, ahonnan majd merőlegesen önti a hőséget a remete-telep merengő bráhmánja fejére. De hiába nőtt a meleg, az éhség nem fogyott. Mégiscsak okos állat a tigris, mert bőre a nádas színéhez vág és karom hegyződik mancsa végén, éles fogak ülnek sort a pofájában.

- Szent és nagy Párvati, Síva asszony, ki mindennap elkészíted uradnak az olajos rizst és kancsóban a kecsketejet, mért ne adhatnál te legalább egy nyomorult teknősbékát gyomrom tigrisének?!

Tigris? Csak nem? Avar zörrent. És bráhmán felágaskodott és a sűrűbe sikamló csapás irányán elkémlelt. Valami csörrent. Kígyó? Már ösztönösen nyúlt volna kétágú, hosszú sípjához, ami nem feküdt mellette. Most olyan hangot hallott, mint amilyet a disznó ad, mikor tisztátalan kínaiak ölik. Eszébe ötlött itt fia, ki a kalkuttai college jeles növendéke: ő már biztosan evett ebből a ronda állatból.

Fölkelt.

Bepillantott a kunyhóba. Az asszony elszunnyadt a tikkadt levegőben, mint a nagy Krisna mellén a pásztorlány, aki nyolcszor kínálta egymásután a szerelem italával az istent. Hirtelen türelmetlen áhítatot érzett Sívának áldozni, amikor új ordítás hullámzott füléig. Legyűrte magában a szerelmet és megindult a csapáson.

Hamar elért a locsogós talajú tisztásra, ahol egy mohamedán kutatott egy még vonagló toppi-vála (európai) ruháiban.

- Mész onnan te, Mohamed kutyája! - kiáltott rá hindi nyelven a szent bráhmán.

- Kuss! - volt körülbelül az urdu nyelven adott válasz.

- Igaza van - gondolta Bihar i Lilal, az angol már kiszenvedett.

A mohamedán fölegyenesedett, görbe késével ráfenyegetett a remetepapra és beosont a sűrűbe.

A bráhmán közelebb lépett a holttesthez. Finom ruha. Az az urdu disznó csak a kerek guinea-ket vitte el. Itt van a puska, a zsebében dohány, gyújtó; oldalán kulacsban ital. Bihar i Lilal leült a meleg test mellé arra az oldalra, ahol dombollott a talaj, hogy reá ne csurogjon a vér, ami a bal szemen s a borotvált arcon piros kendőt vetve át igyekezett a földnek.

- Ez már látja Sívát, azt a Visnut is! Vajon az istenek kezet fognak az európaiakkal, ahogy ők szoktak egymás közt? Ez -, ha vétektől tiszta - most nyilván a hindi Bráhmá kebelébe jut, nem az ő istenébe, mert a Bhárata gyöngytermő földjén lelte halálát. Ha nem tiszta, itt bújik lelke egy másik ablakba... Visnut nem kedvelem! Isten létére folyton a földön járkál. Hol vadkan, hol teknős képében, egyszer a földet taszítja ki a vízből, máskor megy isteneknek megszerezni a halhatatlanság italát. Hát Krisna ki? Csak ő! Nini, egy teknős. Milyen lassan mászik. Kövér. Fáradt..., tán új terhet visz. Ennek a szegény angolnak nyomorúságos lelke szállt biztosan belé... Éhes vagyok! Éhes vagyok! Hogy emelgeti azokat a lapos lábait! Hátha... Nem, bűn lenne. Lelket visz!

Visszafordult a holttest felé. Felvette a kalapját, lehúzta róla a ruháit, kamasniját, bakancsait, összefogta a szerszámaival egy batyuba s egy zsombék sűrűjébe rejtette az egészet. A puskát még a kezében tartotta. Értett hozzá, hát nézte, nézegette. Hirtelen visszafordult: a teknős még mindig ott volt. A bráhmán szeme felcsillant, egyet ugrott és agyonverte a teknőst. Szétroppantotta a házát s kihúzva belőle egy hamaros tűzön megpirította és fölfalta. A Trimurti tiszteletére már kilencszer három napja csak egyszer evett Szavitrinek a láthatáron való kétszeri megjelenése között. Most terhelt gyomorral nézett maga elé, az angol szomorú, fehér meztelenségére. Így került William Blackbirth lelke Bihar i Lilal bráhmánba.