Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN

Idegen ember, ha Bädekerrel kezében járja Budapest utcáit, bizonyosan felkeresi a városligeti fák között ezt a helyet, ezt az intézményt, a szépművészeti múzeumot, amely a pesti nép előtt csaknem rejtett, ismeretlen, talán mert ingyen látványosság, mert nincs a Körút és a Dob-utca között, hanem negyedórás séta, vagy hat krajcárnyi villamos távolságában, végül mindenesetre a katonazene hiánya miatt. Mint néhány újabban szervezett dolgunk, a szépművészeti múzeum is a magyar kereteken örvendetes módon túlnőtt. Az országhoz képest, amelynek általános, igazán általános népoktatása nincs, kissé aránytalan a hatalmas, oszlopos, drága épület. Korára nézve talán a legújabb Európa múzeum-épületei között s az egyensúlyt csak azzal állítja helyre, a megszokott nívóhoz azzal száll le, hogy külsejében nem művészi, egyhangú és sivár; belső elrendezésében, beosztásában, mindabban, amit benne az építész csinált, nem árulja el a külön múzeumi célok és kívánságok alapos ismeretét és a legújabb ötletek felhasználásáról görögösködő sémái kedvéért lemond. Egyedül könyvtárhelyiségének dolgozó terme jól összeácsolt, kényelmes, szép: más építész, alaposabb, szeretettel teljesebb keze látszik meg rajta. Az óriási épülethez képest meglepően szűk termekben azonban kincsek húzódnak meg, váratlanul nagy anyag, különösen szép és jól gondozott részletek - mint a spanyol gyűjtemény - s általában mindenütt rendszeres, alapos és hozzáértő munkának a nyoma, amelynek eredményeit csupán a kikerülhetetlen sablonok, a természetes állami szűkmarkúság korlátozzák.

E szűkmarkúság, az ebből eredő technikai akadályok miatt például szinte holt kincs gyanánt hevernek a grafikai osztály mappáiban a nagy mesterek vázlatai, a grafika minden munkásának karcai, fametszetei, litográfiái. Időnként egy-egy kollekciót állít ki belőlük a múzeum: ez az egyetlen módja annak, hogy egyrészük, a fontosabb részük legalább valaha napvilágra került légyen. Most egyszerre két gyűjteményt állítottak ki: japán fametszeteket és a három Tiepolo rézkarcait. A japán fametszetek sorozata már egy leszűrt eredménye a múzeumhoz zavarosan és egyenetlenül került japán gyűjteménynek. Ez csak arra volt jó, hogy jelezze e csudálatos ország csudálatos művészetét. A jóindulatú és hasznos dilettánskodás e termékét aztán átvette a múzeum, rendezte, selejtezte és kiegészítette az ő speciális céljai szerint számára legfontosabb részét, a metszetgyűjteményt. Amit ebből kiállítottak, a legrégibb kortól a tizennyolcadik századig, bevezető, oktató sorozat az az ősi művészi kultúrából származott, a szertartásszerű konvenciókkal és káprázatos ügyességgel megcsinált japán fametszés és színes nyomtatás megértéséhez. A régibb darabokon még feltétlenül uralkodik a szigorú tradíció. A ruha, a mozdulat, az arcbeállítás és a csoportosítás és csoportelrendezés, talán a legapróbb részlet is hagyományos, mint a lapocskák rendeltetése. Azután némi szabadosság következik, végül pedig egyéniségek, akik vakmerően megfordítják az arcokat, a csoportot megbontják, a mozgást változatossá teszik, megfigyeléseket adnak az utánozhatatlanul finommá kialakult vonalstílushoz és a hol tompán összhangolt, hol erőteljes kontrasztokban egymás mellé rakott színekhez. A fejlődés e korszakának csúcsán ott vannak Harounobu és Utamaro, Shunsho, Kiyonaga és más lekottázhatatlan nevű művészek lapjai, csapongó színfantázia, szárnyaló stilizálás termékei. Nem nagy gyűjtemény, nem is nagyon gazdag. Tanító célzata az érdeme. Sok évtizede már, hogy egész Európában közkinccsé váltak ezek a lapok és a lapok révén a japánok egészen külön ízű stílus-művészete. Nálunk talán ez alkalommal kerülnek először rendszeres feldolgozásban nyilvánosságra, magyarázva egy, a megszokottól elütő látást, formaköltést, egy idegen művészetet, amely nélkül azonban a mi modern művészetünket is alig lehet megérteni.

A japán gyűjtemény, több száz éves darabjaival a ma művészetét teszi hozzáférhetőbbé és ezen a réven szinte egészen eleven. Giambattista Tiepolo és két fiának kollekciója egy lezárt és befejezett korszakról beszél, az olasz reneszánsznak a tizennyolcadik században elhangzott végső akkordjairól. Naturalisztikus részleteik mellett sablonosak, unottak ezek az előkelő kompozíciók. A japán rajzon a művészet áhítatos, vallásos tiszteletéből eredő konvenció uralkodik, a dogmává kövesedett, de mélységes, őszinte hit. Az olasz metszeteken a kimerültség egyformasága. Teljes tudás, mely már alig érdekel, színpadi elrendezés, amelyet túlságosan értünk. A hely azonban, ahol ez a kollekció ki van állítva: múzeum. A múzeum történetet tanít, kötelessége az elfogulatlanság s ezzel együtt jár olykor a szárazság. A Tiepolo-karcok anyagi, múzeumi, tanító értéke azzal nem kisebb, hogy szívünkhöz, ma, nem állanak közel s kiállításuk nem kevésbé hasznos, mint ama régieké, akiket rövid időközökben újra, meg újra rajongással fedeznek fel. A szépművészeti múzeumnak vannak Rembrandt-lapjai, Goya-lapjai, ott vannak mappáiban a legmodernebb franciák s természetesen azok is, akik szinte helykitőltők, akik nem mindenkit érdekelnek, de akiknek - mint Tiepolonak - szintén vannak rajongó híveik.

A múzeum teljességéhez, gazdagságához tartoznak ezek a Tiepolo-karcok is. Gazdag és teljes a mi állapotainkhoz képest ez az intézmény. Valahányszor megnézzük, újra meg újra meg kell ezt állapítani s mindig fájdalmasan, mindig arra gondolva, mily kevéssé van módjában, hogy gazdagságával dicsekedjék, hogy hódolókat vonzzon, hogy nagy és lelkes tömegekkel csodáltassa magát.