Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · FIGYELŐ

KUNCZ ALADÁR: TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: HOMOKOS VILÁG

Vannak írók, akiket elszédít a paraszt bölcsessége és adomázó vénája, s ha parasztot látnak, okvetlenül kierőszakolnak belőle valami jóízű paraszti furfangot vagy adomát. Tárcáik sem egyebek, mint ilyen bő lére eresztett falusi furcsaságok, adomák. Ezek közé sorozom Tömörkényt is, ki legújabb tárcagyűjteményében a Szeged körüli tanyanép életéből gyűjtötte össze a paraszt frazeológiát és adomákat egy pár jól ismert öreg béres, kubikos vagy kisgazda-típus személye köré csoportosítva. Gyűjteményének ezt a címet adta: Homokos Világ. Valóban homokos világ ez, zöld fák, illatos virágok nélkül. Csupa homok, süppedős, bágyasztó, kietlen homoktenger.

Legfeltűnőbb és legbántóbb tulajdonsága Tömörkénynek: előadási modora. Ha tollat fog kezébe, ruhát cserél. Valahogyan úgy képzelem, hogy szűrt kanyarít magára, bajuszát kihegyezi, csizmás lábát szétveti az asztalláb két felén és - engedelemmel legyen mondva - hegyeset, tanyaisat köp, mielőtt az íráshoz fogna. Ez pedig nem tréfadolog, hanem egyik legerősebb hibája Tömörkénynek, mivelhogy nagy baj az, ha az író témái közé keveredik s nem felettük áll. Nem kell parasztnak lenni annak, aki paraszti dolgokról ír, s ha mindenáron azzá akar lenni, csak unalmassá, terjengőssé és mesterkéltté lesz, ehelyett hogy eredeti lenne. Tömörkény még mindig úgy népieskedik és eredetieskedik, mint néhai Lisznyai Kálmán, s csak úgy komázik ez olvasójával, mint egykor Vas Gereben a lapjában, ami ellen nem győztek elég sokat írni annak idején Gyulai és Pákh. Előadási modorának ezt e sajátságát csak két példával akarom illusztrálni. A "Kifárasztás" c. rajzocskában a napot így írja le: "A nap borongósan, vérbeborultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban."

Egy másik tárcában pedig, mely a semmit hosszan mondásnak legfeltűnőbb példája e kötetben, egyszer csak így szólítja meg a sorok közül kibukkanó szerző olvasóját: "Untat úgy-e bár, kedves olvasóm, ez a száraz recitáció? Engem is. Gyerünk hát másfelé, Gyerünk a szegedi régi városházára, annak is a nagy irodájába stb." (Ez utóbbi mondaton nemde észrevehető a népdalszerűség?)

Van még egy harmadik tulajdonsága előadásának, amit ő szinten népiesnek gondol, holott írása nehézkességének, szárazságának, homokiságának egyik legfőbb okozója, ez a folytonos kitéréses, részletekbe tévedő leírás és beszéltetés. Azt írja például: "A gazda egy gyerekkocsit, mely útban állt, megfogott és jól elgurította. E kocsikat a városban szokták vásárolni, de leginkább nem új korukban, no neki is ment a kocsi a falnak." (Nem gondolja Tömörkény, hogy ezt folytatni kellett volna, például így: A falnak, melyet nem úgy szoktak ám faluhelyen készíteni, mint a városban, mivelhogy itt a fal előállítása legfőképpen a vályog által történik. A vályog pedig stb. stb.) Ez a folytonos kitérés, továbbá minden apró falusi dolognak, szónak a bőszájjal való megmagyarázása nemcsak előadását rontja, de a rajzok koncepciójába is belevág annyira, hogy alig lehet e gyűjteményben egy-két megszerkesztett rajzot vagy novellát találni. (A "Helykeresés" és "A lélek az Úr elébe megy" két legjobb rajza a kötetnek.)

Milyen embereket, történeteket ad nekünk Tömörkény e sajátságos előadási modorban? Gondolhatá már abból is, amit előadásáról mondtunk, hogy nem új embereket, nem érdekes történeteket. Ő is csak a különös, figurás és furfanggal történő dolgokat látja meg a falu életében, szóval mindazt, amiből az adoma sarjadzik s amiből keletkezett Jókai után s vele egy időben az adoma-tárca és novella. Olvashatunk itt is csizmákról, melyeknek őseiért egykor Jókai Tóth Máté uramja állított be Tseresnyés mesterhez, Jenőy Kálmán jószívű gazdájához, ezek azok a nyűhetetlen csizmák, amelyekről Jókai óta oly sok tárcaíró nyúzott már bőrt. Olvashatunk továbbá arról a módról, ahogyan szokott a paraszt kaszát, meg orvosságot vásárolni, aztán, hogy miképp akarja a kisgazda szőlőjét biztosítani, de végre mégse biztosítja stb. Mindezekben uralkodó a parasztnak primitíven furfangos és már unos-untig ismételt élesen vágó esze szemben a városi dolgokkal. Messzi utódai ezek a tárcaalakok a tizenhatodik századbeli Markalfnak, a furfangos parasztnak, ki nem talált magához illő fát, melyre felakaszthatták volna, Szentjóbi levelet lopó parasztjának vagy Fazekas Ludas Matyijának.

Pedig bizonyára oly sok idő óta változott a paraszt is, s ha Tömörkény köztük élve nem látja ezt, akkor ott van a baj, hogy nem a saját mivoltukban és nem a maga szemével nézi őket, hanem a régi népies írók alakjaitól befolyásolva.

Ez magyarázza, hogy Tömörkény könyvét végigolvasva, csak népies szómagyarázatokat, gyermekesen széles és naiv szokásecsetelést találunk, de nem megismerésre méltó embereket és történeteket. Nem igaz, hogy a nép élete primitívségénél és fejlődési fokának alacsonyabb voltánál fogva művészi témákat ne tudna adni, csak tessék már egyszer abbahagyni a típusokban való látását a nép fiainak és adomákban való feldolgozását az ő életének. A falu házai alatt, a pusztákon és tanyákon új életre forr a néplélek, s a mélyen járó szem előtt nem maradnának rejtve azon csendes és még szórványos jelenségek, melyek e lélek új formálódására mutatnak.

Tömörkény könyve nem hoz nekünk semmit a magyar néptől.