Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY - (Folytatás)
XVI.

Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kíváncsiság vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.

De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és lelkesült, és meglátszott rajta. hogy nagy eltökélés lett úrrá benne. Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy vitesse magát az árral.

Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta, hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nem csak róla fújnak, hanem ellene is.

Senki sem merte megszólítani, senki sem mert utjába állani, mintha mindenki érezte volna azt a rettenetes. kitörésre, dühöngésre megérett lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.

Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a tiszta szobába.

Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készülékét, megfente a borotvát a nadrágszíjához, a melyet az ablak fordítójára akasztott, aztán vizet öntött egy tálba a korsóból, a mely véletlenül bent volt; nekivetkezett, habot vert s tisztára aratta az arcát.

Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna, ha ketté vágná a torkát, minthogy szépíti magát. Most mikor már olyan rúttá lőn, mint a fekély.

Öntelten elmosolyodott, s míg újra megfente a kést, hogy még élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját, s úgy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltűnt volna a grófnő, a hogy a nyáron látta. A mint az ablakban állt s átvilágított rajta a napfény.

A szeme nagyot lobbant, a kép eltűnt s ő nyugodtan tovább sikárolta az arca másik felét.

- No, - mondta magában, - vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka legénynek húzd ki magad.

Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.

A ruhája, a fehérneműje mind ott állott abban a szobában, míg előkereste, felhányva értük a két sifont, eszébe sem jutott a felesége, sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta. Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, a kihez semmi köze, a kinek a szívéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen érette.

Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szívta magát annak a vágyával s csordultig van vele, mint a vízbe vetett spongya. Nincs már a számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége, a szülei, az eddigi élete, az ezentúli boldogsága, nincs neki e világon több cél csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni... Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bízvást jöhet is az özönvíz.

Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni, s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztítja a ráncos szárú csizmáját, a hogy katona korában tanulta. S mikor fel van ötözve patyolat fehér ingbe, gatyába, azt gondolja:

- Így nem tud mosni egy asszony se a faluba, mint ez az én göthös feleségem.

Soká habozva forgatja a kezében a szűk magyar nadrágot, valami azt diktálja neki hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Így látta őt a nyáron is a grófné. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sűrűn gombolja apró kötött gombú lajbliját, s panyókára veti nyalka szabású mentéjét. Ezen a vidéken még őrzik a régi magyar ruha egy-egy szép formáját s ez úgy átalakítja, olyan daliássá teszi a fiatal gazdát, mintha nem földtúró paraszt, hanem régi vitéz volna.

Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb legény hetedhét vármegyén.

Aztán kézbe veszi, meg újra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi segítség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy, akármi eset elé kerül is.

Most habozik egy pillanatig, kalapot tegyen-e, vagy süveget. Aztán erélyesen télre hárítja a lapos posztókatapot, s a finom szőrű, szép formájú báránybőr süveget nyomja a fejébe. Úgy illik neki. Árpád daliái közt is helyén lenne.

Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki, semmi.

A hogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége jön ki.

Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred bűntudatra s ma nem haragszik meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer mértföldre lenne tőle.

Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy így látta meg az urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a fájdalmas, keserű felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment, mint az üstökös, a kit csak egyszer lát az életben az ember, fényesen, hidegen, vészt hordva magával, s lélekkápráztatóan.