Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ IRODALOM HALOTTJAI

BABITS MIHÁLY: AZ IRODALOM HALOTTJAI
I.

Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Panteonába, Az irodalom igazi halottjai az elfeledt írók, akiket nem olvasnak, akiknek "mintha hallottuk volna a nevét", akik félbemaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már (és magyarázták, magyarázták!) hogy a magyar irodalom különösen gazdag ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket: a példa mindig fáj. Esztendők múlva a történetíró, csákányával, mely a múltakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor: ez Katona volt, ez... a példa fáj,

Előttem három könyv; két új és egy régi. Két halott aki feltámadt; és egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány Én Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai: a miénk volt, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a múltban, erőnk a jövőre. Tízen voltunk és tízen úgy őriztünk egy nevet, mint a koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen híve. Tízünkön kívül ki tudta ezt a nevet?

Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, ugyanaz fedezte fel Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról, (mely a Budapesti Hírlap újságvállalatánál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám. Örömömet csak az csorbítja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Írója sokat olvasott, olyanformán mint az ambiciózus diákok olvasnak, szűkség és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél, hozzáteszi, hogy azt "Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde" - amit ugyan minden ember "ilyesformán" fejez ki, ha francia. De Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán fejezi ki: Verneinung des Willens, - Egy-egy lapjáról egész irodalomtörténeti címszótárt lehetne összeírni. Ok és cél nélkül. Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő. mikor Sikabonyi erre azt vágja rá: "Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?" Komjáthy lapja részvétlenség miatt megszűnik. "De vigasztalhat, hogy így szűntek meg a német Horák vagy az angol The Liberal." - Mért kellett ezt nekünk megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, mért nem vigasztal inkább az Arany János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség ostorozója mindenáron külföldi olvasottsággal tetszeleg. - Hát az ily értelmetlenséghez mit szóljunk: "Lelkét nem elégítette ki a Leibnizok mondhatnók tabula rázája, akik mindent rendben találnak a világon!?"

Ilyen szószaporítástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele ízléstelen enthuziazmussal hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt párhuzamba. Csak úgy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak, nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stílusa elrettentően pongyola; íme egy példa: "a legnemesebb törekvések a közönség közönye s így pénztelenségük miatt mennek tönkre." ilyen füles mondat igen sok van, elárulva írójuk gondolkozásának fegyelmezetlenségét.

Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben. Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté. Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan felelt meg ennek a feladatnak?

Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve. Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésű kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki írta meg a valódi félreismert lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahúzódó lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a kagylójában a tenger ellen? [*] Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog fellobbanni, a síron, jelezve a rejtve maradt kincset? Schopenhauer, Katona életírói birkóztak evvel a problémával, Komjáthyé fel sem teszi a kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy és megkomolyodik. "Nem tudjuk, - mondja Sikabonyi, - ez a komolyabbság (!) űzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?" - Vagy dicséret, egy-egy oldalszúrással: ..."bezzeg nem hasonlított a holnaposkodókhoz!"... - A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Júliájáig minden tüzes szerelmeket.

Vajon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket, ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két sornyi életrajzi adat van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia kellen, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden költőnél csak látszólagos lehet; ez apriori biztos, hisz a költő csak a saját benyomásait, saját érzéseit, saját belső életét adhatja ő verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen így van ez Komjáthynál. Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a külső világ annyira semmit sem számított volna, mint neki. Talán épp azért van ez így, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé nem voltak kerülendők. De épp azért mert teljesen verseiben élt, e versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem kizárólag belső életét; és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs érzéke. Csodálatos dolog egy lírikus monográfusánál!

A belső életrajzát nem kapjuk meg a Komjáthy költészetéről szóló fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de jellemzést, nemcsak dinamikus de statikus magyarázatot is hiába keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: "Vannak dolgok a természetben, amelyeket magyarázni nem tehet, amelyekben csak gyönyörködni tudunk," De akkor minek ír könyvet, ha nem tud megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak így lemondani a kritikáról?

Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Így mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem Dante Divina Commediájáról mondta, hogy "misztikus, kifürkészhetetlen dal.") Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának tökéletes elferdítése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges sortól kezdve

Ki fényben vagyok, homályban éltem...

végig egy hatalmas ár az egész kötete, egy óriási himnusz, széles, diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elborító, zubogó lendület. A szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör. Áradozó, eszmékben, úgy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma, folyton ugyanazt és ugyanúgy mondja, a méltóságos folyam egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata. Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik, s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy költőnk "egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden húron" és hogy "legteljesebben Goethével hasonlítható össze."

E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg egyénisége legjellemzőbb, leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez. Jellemzés helyett ítél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve magában. De ítélete egyoldalú dicséret, mely legtöbbször helytelen esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlítás; összehasonlítván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat mélyükben épp oly kevéssé ismeri mint Komjáthyt. Ez összehasonlításokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén, Petőfin, győz - Swedenborgon [*] (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley, Madách "ugyanily" eszméket "hatalmasabb, nagyobb szabású" munkákban szólaltattak meg - de nem ily "fennszárnyalón" mint Komjáthy - "nem is beszélve arról, hogy Goethének pl. mily hosszú idő adatott Faustjának megírására."

Összes összehasonlításainak eredményéül e három csinosan hangzó műszavat hozza ki ("három irány"): pogány panteisztikus, misztikus enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a panteistáknál Darwint is, a misztikusoknál Byront is említi és a panteizmus démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos túlbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem nagy és nem filozófus.) - E semmit mondó, cifra műszavak helyett jobb lett volna felkeresni Komjáthy többször kívánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos magába zárkózottság, csak-magából-csak-magánakfejlődés. Sikabonyi említi a magába zárkózottságot, de távolból sem veszi észre, hogy ez olyan forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.

E magábazárkózottság több és más a lírikusok közönséges érzékeny maguknak valóságánál: ha a tipikus lírikusban, Csokonaiban, Petőfiben minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalában nem létezik. Komjáthy lírája tárgytalan költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek, hanem áradnak, nem táplálkoznak: oly légiesek, hogy nincs szükségük külső táplálékra. Levegőből élnek mint a növények; - vagy inkább: önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont, intellektuális költészet; - ilyet várhatunk a világtól dacosan elhúzódó, félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét mint Petőfi és Komjáthy lírája, s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen kijelentései: "Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál megvolt" és "Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy idejében Petőfi Komjáthyvá." A Petőfi líráját csupa külső benyomások táplálják, s mindinkább túlsúlyra jut a külső benyomás a belső érzés fölött. Valóban Petőfi a lírai epika felé fejlődik és költészetének csúcspontját utolérhetlen leíró költeményeiben éri el. Gondoljunk a fejlődésre Hazámban c. első versétől a Puszta télen s hasonlók bámulatosan teljes reálizmusáig. Petőfi a benyomások költője. Komjáthynál nincsenek benyomások. [*] Benne nincs semmi apollinikus elem; az ő költészete teljességgel dionüszoszi.

Ha valakit lehet világirodalomban Komjáthyhoz hasonlítani, az csak Shelley. Közös bennük az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából táplálkozó lélek. Ideális költészet mind a kettőé. E hasonló okok, hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az önérzet túltengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden, az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng önmagához. Folyton magával foglalkozva önön nagyságának, önnön jövendő dicsőségének gondolata mámorítja.

Hevem a csillagokba irom
s emberszivekbe égetem
és túl időkön, túl a siron
terjed hatalmas életem.

A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért. Az önérzet túltengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk csak önmagunkat, megfelel a panteizmus. Mindkettő megvan Shelleynél úgy mint Komjáthynál. De éppen a panteizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a lényeges különbségre. A panteizmussal együtt jár a természetimádás. Az ily ideális, azaz a külsővilágtól elzárkózó lelkek, ha festők, tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.

De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az érzések túlnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthynál ellenkezőleg, érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfelebb az érzések támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más szavakkal: semmi egyéb.

Hattyú lebeg a ringó vízen:
az én gyönyörben úszó szívem;
a fénybogár a rózsapelyhen:
az én gyönyört sugárzó lelkem;
a pillangók levelek selymén:
az én gyönyörtől ittas elmém.

Látta Komjáthy ezt a hattyút, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat? Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy "nagyobb vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley". Komjáthynál a természet egyszerűen nem létezik.

Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal teli; Komjáthyé egyszerű, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és Komjáthyra. Komjáthynál a magába zárkózottság következménye lehet az önérzet túltengése és az elvont eszmékért való rajongás; Shelleynél valószínűleg éppen ez önérzetnek és e rajongásnak (melyek már tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel) következménye a külső világ hatástalansága. Így érthető az, hogy Shelley képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen (Shelley verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyban nincsenek.) Valóban az élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja. Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.

A harmadik eredménye e heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen, csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyűlölettel tud a külső világra gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S amint a panteizmus Spinozához, úgy a pesszimizmus Schopenhauerhez viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalán nem lényegi, amint az egész külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó, nagy, - élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.

Az abszolút jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a gyönyört, ezt a megsemmisítő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer változatban Komjáthy lírája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti, mennyire igaza) mikor azt mondja, hogy nála "az érzékiségben mintegy átszellemül a szenvedély" - de éppen ellenkezője az igazságnak, amit nyomban utána mond hogy "nincs benne semmi a Nirvána hangulatából."

Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotívuma Komjáthy szerelmi lírájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső szerelme neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem el lentétét keresi mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából táplálkozó. A nőt, akit szeret voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli: önnön lelkét képzeli beléje.

Túltengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozofikus eszmékért, a gyönyör dicsőítése legalább is érthetővé teszik feltámadását, népszerűségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem is bizonyítják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbé mélyről jöttek mint nála; (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette észre hasonlóságaikat, (mint Sikabonyi) az nem veheti észre különbségeiket sem, s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.

Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét. Mert bizonyos, hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk mint ő. A nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség megszorítás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt, általános. A művészet nemzeti színe szoros összefüggésben van realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást mutat benne a külső világ rajza) annál nemzetibb. Komjáthy világköltő olyan amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat írta:

Puszta elvont ideállal
inkább nem is dallanék.

ViIágköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi; világköltő. dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is írt. E hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állítólagos nemzetiességét kijátszani a holnaposok állítólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok (értve nem éppen a Holnap tagjait) élükön Adyval, minden Magyarország szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak nincs köze.

A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és egyoldalú; de viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi szín. A fény a nap dolga, a színek a tárgyaké; - a fény: a lélek, a szín: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem színes és mégis ragyogó. Az ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene. Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty színei és plasztikája nélkül. De az, hogy "azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő Reviczkyvel együtt... tovább fejlesztette", nemcsak túlzás, hanem alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és plasztika felé fejlődött; s Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről hirtelen lehanyatlott, színtelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem színes, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető, de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az örökös, egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva, minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma, mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus srófák; egy pillanatra mintha Vörösmarty tájain járnánk:

Fent az ormon ködök ülnek
rém a rémmel elegyülnek
köztük átok a viszony;
lent az aljba' vad kacajba
tör a szélvész; vérbe fagyva
veti vemhét az Iszony;

de ez is mennyire csak belülről kivetített kép, milyen kevéssé kép. Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint Miltoné. Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg ellensúlyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni. Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, mellyel közelmúlt irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből. Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz: életében nem olvasták, ma könyveket írnak róla. Egy harmadik könyv is van az asztalomon: Dömötör János munkái. Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ö még nem támadt fel.

Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni.

 

[*] * Ki fény vagyok, homályban éltem
Világ elől elrejtezém:
Hagy ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

[*] * Érdekes pl. ahogy Vajdával elbánik, aki szerinte "alantjáró. Filozóf eszméi mindannyiunké, s megszokottak ... Filozófiai nyelve (!) meg darabos." Ellenben Komjáthynál "szokatlan hangok" volnának az ilyenek :
Nyissátak fel a börtönajtót!...
Ó legyen átkozott a zsarnok
Ki minket e tömlöcbe zárt...
Ez épp oly kevéssé szokatlan hang s épp úgy Petőfi-hatás, mint a "Tettekre szomjazom, Csak nyílna már a büszke pálya", mely a Véres napokróI álmodom visszhangja.

[*] * Mondanom sem kell, mily felületesség ebből Komjáthy fölényére következtetni. Sikabonyi azt mondja: "Petőfinél... minden felszínesebb, leíróbb, reálisabb. Komjáthynál tartalmasabb, boncoIóbb, légiesebb. De ne feledjük, hogy Petőfi huszonhat éves korában halt meg; addig írhatott csak, míg a vér a legszilajabb." Éppen megfordítva. A szilaj vér nem kedvez a realizmusnak. A fiatalok költészete mindig "légiesebb", s láttuk, hogy Petőfi is az epikaiság felé fejlődik. Werther légiesebb, mint a fejlődött Goethe, Faust vagy Meister. A kettő közt bizonnyal nem a realizmus a felszínesebb, nem a légiesseg tartalmasabb. De Komjáthy légiessége egészen más, lényegileg más és Komjáthy sohasem lehetett volna reálissá, valamint Petőfi sem Komjáthyvá.