Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: MIKSZÁTH KÁLMÁN

SCHÖPFLIN ALADÁR: MIKSZÁTH KÁLMÁN
IV.

Mikszáth a regényben egyenesen Jókai folytatója; élesen elválik tőle temperamentumának, látása módjának különbségével, de ott folytatja, ahol Jókai abbahagyta: a mesélő regénynél, amelyben minden hangsúly a fordulatos mesére esik, a többi mind ennek szolgálatában áll. Magasabb színvonalra emelte ezt a műformát. Jókai teljesen elmerül a meséjébe és alakjaiba, mint hívő áll velük szemben. Úgy bánik a mesével, mint a gyermek, aki nemcsak élvezi, hanem hisz is benne. Alakjainak egyenesen bámulóivá válik, ezért halmozza el őket minden lehetséges és lehetetlen tökéletességgel. Alatta áll mondani valójának. Mikszáth mindig fölötte marad; nézi a történetet, az embereket, de nem vegyül közéjük. Úgy gyönyörködik bennük, mint a felnőtt ember a mesében: szkeptikus fölénnyel, kritikával. Nem a mese anyaga, ami gyönyörködteti, hanem a színeknek és a formáknak benne nyilvánuló játéka. Ez mindenesetre magasabb rendű dolog, mint amit Jókainál látunk, aminthogy az irónia mindig magasabb rendű a naivitásnál. Az író, mikor illúziót kelt, mindig a maga álláspontjára állítja az olvasót. Jókai magával ragad, bele a mese forgatagába, elkábítja kritikai kétkedésemet naivvá tesz. Mikszáth maga mellé állít, hogy én is szkeptikus perspektívából nézzek. Kétségtelen, hogy a magasabb intellektualitású dolog ez.

Jókai megrohanja, kifárasztja ítélő képességemet, hogy ne bírjam őt ellenőrizni, Mikszáth nem nyúl hozzá, éppen hagyja, de annyi dolgot ad a képzeletemnek, hogy nem jut eszembe őt ellenőrizni. És Mikszáth nagyobb, öntudatosabb művésze a stílnek. Jókaiból indul ki, de mindent tovább fejleszt, ami Jókai stíljében szépség és elejt mindent, ami szépséghiba. Jókai sokszor retorizál, patetikussá válik, ahol jellemzőnek kellene lennie, Mikszáth soha. Jókai nem egyszer megmámorosodik a maga hangjától, nem ő viszi a hangot, az viszi őt, Mikszáth mindig tudatos, ura marad a hangjának. Jókai sokszor túlterheli a stíljét színekkel, képekkel, Mikszáth mindig egyszerű marad. Az a szonór bensőség, ami Mikszáth stíljének legjellemzőbb tulajdonsága, Jókainál teljesen hiányzik. A Jókai beszéde egy hangszer hangjához hasonlítható, Mikszáthé az emberi hanghoz. Jókain még érezhető egy kevés feszesség, Mikszáth a való élet teljesen fesztelen nyelvén beszél. Az a kevés papiros-íz, ami Jókai stíljében van még, Mikszáthnál már teljesen eloszlott. Jókaié marad az úttörés dicsősége, a magyar elbeszélő stílust ő szabadította fel bilincseiből, de megérzik rajta a küzdelem nyoma, amellyel ez a felszabadulás járt. Ő a vagyonszerző, még itt is, ott is meglátszik rajta a parvenü, Mikszáth az örökös, aki a készet kapta, a vagyonban nőtt fel, tehát szebben tudja felhasználni.

Amennyire a maga koráról ítélni tud az ember, - Mikszáthnak irodalomtörténeti jelentőségét abban találom, hogy ő fejlesztette ki az eddig képzelhető legteljesebbre a magyar elbeszélő stílust az ötletesség, a fordulatosság, a plaszticitás és a közvetlenség irányában, a magyar humorba, amely Jókainál gyermeteg kacagás, Aranynál mélázó mosolygás, új elemet vitt be: az iróniát; a tökéletesség képzelhető legmagasabb fokára emelte a magyar mesemondás valószerűségét. Ebben teljesen magyar forrásból merített, a magyar népképzeletből, a nép elbeszélő módjából, a magyar irodalmi hagyományból. Összes kiváló íróink közt ő rajta láthatók legkevésbé külföldi hatások nyomai; az ő múzsája sohasem járt túl a Lajthán. Ezt a virágot a magyar föld teljesen magából, a benne ható erők erejével termette.