Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY -(Folytatás)

X.

Mikor benyitott a tanítóhoz, még akkor is reszketett; a szíve szorult, szédülése volt s titkos lányra vágyakozás gerjedezett benne.

A tanító ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a sötét konyhába, a mint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük; az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszította őket.

A hogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan piszkos ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy lármával sietett a vendég elé.

- Isten hozott. Isten hozott kedves bratyesz! - kiáltotta neki; a szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, a mi ráhullott a cigarettából, a melyet éppen most nyálazott össze. Tegeződött az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtisztelés volt mind a kettőjükre. Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha én már azt hittem, hogy legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár, hogy így kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! - kiáltott a lánykáira, a kik ott sereglettak körülöttük s bámészkodva nézték Danit. Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: - Hol a pipaszár! A meggyfa pipaszár!

Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszú lábaival átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.

Dani mindig úgy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a szemével: Nem vagy bolond tulajdonképpen?

Nem volt bolond a tanító, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora, erőltetett közvetlensége, mind csak csinált takarói voltak rettenetes életnyomorának.

Előjött a mellékszobából a felesége is.

- Jaj de odavan komámasszony! - mondta neki Dani.

A sovány, petyhüdt bőrű asszony úgy járt-kelt, mintha a sírból lépett volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes lett volna s nem bírna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda. Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy menjenek odább a vendég mellől, de azok neki épp úgy nem fogadtak szót, mint az apjuknak.

Daninak megesett rajtuk a szíve; körülnézett a lánykák csapatán. Öten voltak, csupa nagy szemű, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltűnően hasonlítottak az anyjukhoz, egyikük gyönyörű szép volt, ez volt a Dani keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, a hogy székre ült s magához ölelte. A lányka hajából, a mely a válláig lógott, valami illatos olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette az öléből.

Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s a mint rögtön kitűnt, rokkant lelkű apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében a házirend gyeplőjét.

- Mars kifelé! - kiáltott a húgaira. Azok nyelvet nyújtottak rá, de ő egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan valamennyit kipofozta a szobából, át a benyílóba.

- Hahaha! - kacagott nagyokat a tanító, - hej ez a Mariska, jó feleség lesz, megálljatok ez még megtáncoltatja az urát.

Rágyújtott a vékony cigarettára s néhány óriás szippantással elszíjta, addig nem is szólott s újra egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg szomorúsággal nézett rájuk.

Dani, a ki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a szomorú, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!... Mert hisz itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.

A tanító nem szólott míg a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton az orrán át bocsátotta ki. Dani szólalt meg.

- Hogy vannak komám asszony?

- Megvagyunk.

Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna, vagy egy tucatszor egymásután.

- Hát jobb lesz már az új házban ugye? Szépen épül az új iskola!

Az asszony kétségbeesetten legyintett.

- Az új ház! - hahotázott fel a tanító. - Annak lűttek. Megvan az első vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanítót, a főtanítót! Mi?

- Nem tudom.

- Nem? - hunyorított vidám-nevetve a tanító, mint a ki jó viccet akar mondani: - és pedig pápistát!

Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Úgy állott a dolog, hogy az iskolát államosították, eddig a református felekezet tartotta fenn egy tanítóval, a ki százhúsz gyereket tanított. Most átvette az állam azzal az ígérettel, hogy a két tanító közül az első mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Úgy gondolták, hogy Vásárhelyit veszi át az állam, ez egészen természetes volt s az egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája, a mely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal századok óta bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserűségét, most ismét elkövetett egy durva merényletet.

Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott és fenyegetőzött, de a tanító hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében könny csillogott, a mely véres, eres, véraláfutásos, gyűrött szeme alját is elöntötte.

- Megyünk a Dunántúlra. Már be is adtam a pályázatomat.

- Mégy a fenébe, - mondta. Dani.

- Mit! én? a ki megcsináltam nektek az egész dolgot! a ki hat esztendeje prédikálom, hogy ne kínlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát, akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondíciót, én legyek most egy főtanító úrnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántúlra, nektek meg lesz két pápista tanító uratok! Slusz!

Fütyölni kezdett, újra cigarettát sodort s míg el nem szívta, megint nem beszélt.

A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit túlhasította a Mariska sivítása, a ki csendet igyekezett csinálni.

Egyszer kinyílt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak közepette egy parányi kis harmadféléves fiúcska.

A tanító, ahogy meglátta a fiát, nagyot hahotázott s rákiáltott:

- Hó te kölyök, gyere csak te babszem! Gyere fiam, egyem meg a lelked!

Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.

- Hány fiú vagy?

- Hat! - kiáltotta odafenn a mestergerendánál a csöppség; tudniillik ő a hatodik gyerek, a fiú!

- Hány lesz még?

- Hat! - kiáltotta újra a gyerek.

- Akkor jó! - harsogott rekedt, elivott hangján a tanító s az asztal közepére állította a fiát. Aztán kacagott neki.

- Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a teológiát az utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rúgassa ki magát minden faluból végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az árokba!

Dani ránézett a tanítóra, aki úgy hahotázott, ahogy bírt, hogy elfojtsa a zokogását. És megértette a keserű embert.