Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY - REGÉNY -
- Bora!
A lány megállt.
Turi Daninak hőség csapott a fejébe. A nyelve elakadt a hangokban.
- Hát te mindig az utcán vagy?
- Én? Ó! Minek vónék?
- Minden percben találkozni kell veled?
- Hát csak innen jövök; Papéknál fontunk.
Elakart menni.
- Várj csak!
A lány féllábra nehezedve, megállt.
- Mi bajod van? - kérdezte Dani.
- Nekem?
- Na.
- Nekem? Semmi, - s kuncogva nevetett. - Mér vóna?
Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem tudta mit mondjon neki. Szégyellte bevallani az érzését, a gyerekes reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a tekintélyét.
- Nagyon különös vagy máma. - mormogta.
- Én?
Dani a bajuszához nyúlt s nagyot lélegzett.
Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Úgy van evvel a gyereklyánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.
- Te.
- Tessék.
Dani egyet nyelt s. a torkán reszketve, rendetlenül tolakodtak fel a hangok.
- Mondd meg az apádnak, jöjjön el hónap hozzám. Neki adom oda a tiszafarki káposztást.
A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha egyenesen csókot akart vón neki kínálni a nagy ajándékért.
- Köszönöm Dani bácsi, édes!
Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már el is szaladt.
És ő csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a havas út fehér homályában hersegő cipővel elszaladó lánynak.
A szíve elszorult és szégyellte magát halálosan.
(Folytatása következik.)