Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · CSÁTH GÉZA: AZ ISTENI KERT

CSÁTH GÉZA: AZ ISTENI KERT
SZOMORY DEZSŐRŐL ÉS NOVELLÁS KÖNYVÉRŐL

II.

Ha az ember világos délutánban lefekszik aludni és arra ébred, hogy már este van, akkor érez így. Úgy tetszik, mintha egy nappal később, vagy előbb volna, mint lefekvés előtt... Minden különös, furcsa, megmagyarázhatatlan. Az események között lévő oki viszonyok eltűnnek. Nem tudja megérteni az összefüggéseket. Az alakok a színek, a hangok valami érthetetlen, bájos, idegrendszerű zűrzavarban kóvályognak körülötte. Igen, mintha kóvályognának, forognának és pillanatról pillanatra változnának, vagy inkább mintha meg volna merevülve, beállítva és elrendezve. Minden értelmetlen és nagyszerű, fájdalmas és gyönyörű, fárasztó és üdítő.

Jób Dániel novellájában, a Hajnali madarakban olvasunk egy ilyen késő esti ébredést. Ez nem beteg érzés, ezt minden egészséges ember átérezheti. A fantázia ilyenkor könnyű és vad, - hiányzanak a pedalok, - mindennek van valami jelentősége és hangulata. Az életünk összes reminiszcenciái fölélednek, mint a kisértetek a temetőben éjfélkor.

Semmire se gondolunk, egy szót nem tudunk kimondani és mégis úgy tetszik, mintha minden a nyelvünkön volna, az eszünkbe, a hátgerincünkbe, künn a levegőben körülöttünk "zengő tumultusban". Ez az állapot normális, de őrülettel rokon a képzeletnek egy féktelen kilendülése. Valami telepátiás fokozottság, amellyel keresztülrepüli a tér és idő korlátait, végigsuhan az elmúlt napokon s a jövőn.

Íme példák.

Mit érez Szomory egy londoni kis szálló magányában.

"...a nagy csönd mélyén, tompán és elmosódva, az ajtók, függönyök, folyosók, szőnyegek s lépcsők vaskos és lágy szurdináján át, megtörve s elgyengülve a város zsivaja hangzott, az egész nagy lázas élet, az egész rengeteg külső világ, az utak, a partok, a pályaudvarok, a felszerelő hajók s az induló vonatok s a nagy tér s a nagy sík ahová kijutnak a végtelen és az új városok, izzó tüzekkel, vonzanak.

Egy londoni ócska-ruhásbolt szintén extázisba hozza:

"A sok sötétszínű ruha között, amelyek tömött sorokban és dús kötegekben nyomkodták a falakat, egy lámpa világított. A halottas szobák maró illata szállott, hervadt s kesernyés szagok párologtak a szögletekből. És egész raj sápadt ember víziója támadt, a távolban lihegők kálválkádja, zord és vékony alakok, sorvadozó és zömök silhouettek halottak is, akik e ruhákat levették hajdan."

Ez a végletekig fokozott érzéki interpretáció a fantáziának sajátszerű gazdaságán épül, az asszociációk buja sokszorosságán. Az író lát, hall maga körül mindent és még ami mindezen túl van. Látja saját magát is, a poseát, az arcát minden irányból, érzi a múltját, mindazt, ami vele valaha történt, mind egyszerre és ami másokkal történhetett itt ezen a helyen.

A kis londoni hotel verandáján például ilyeneket érez Szomory: "Valami kihűlt és elmúlt barátság hangulata terjedt, az elhagyott bútorzat és bús növényzet körül. És emberek, akik elszéledtek és asszonyok, akik elhelyeztek. És valami különös kert a távolban, amelyik elhervadt."