Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · KARINTHY FRIGYES: VERKLISZÓ

KARINTHY FRIGYES: VERKLISZÓ
III.

Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni. Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon és Boros, a gyakornok, csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.

- Voltam a tanárnál, - beszélt Schuller igazgató Pestről, - de csak tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.

- Igenis, majd szólok.

- Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik... Különben, lehet hogy hazajövök.

- Igenis. Majd idehívom Kresz urat.

- Nem, nem, ne zavarja.

Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató érthetetlen módon letette a kagylót.

Annyi bizonyos, hogy tizenkét órakor csakugyan felment a tanárhoz. Szelíden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott, amint egymásután elmondta sajátmagáról a szimptómákat. Mikor megvizsgálta, elhűlt.

- Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján. - mondta azután, - Üljön kocsiba, majd én írok egypár sort. - Mikor elment az asszisztens előtt: rámeredt és a szemével jelezte: "Borzasztó!"

Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn és egyedül kilépett a hideg, októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját és megindult a fiáker állomás felé.

Nem volt magánál.

Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek lihegve küszködtek egymással - összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében. Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt, mintha löknék előre, utcákon keresztül; - egyszerre megfordult és tűnődve nézett vissza.

Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a Garay tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcákba és lomhán hömpölygött előre.

- Ez az, - mondotta egyszerre a halálra vált ember és halványan, gyermekesen elmosolyodott. - Ez az.

Ez a Hernád utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt most minden: a legapróbb részleteket is tudta és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek érezte magát. Egyszerre felnézett és meglátta a táblát: "Zirner Ede, vegyeskereskedés". Most jön a telek, most jön a telek, - mondotta, - a sarkon túl. S halkan, megkönnyebbülten. valami furcsa és vékony hangon nevetett - egy ember, amint elment mellette, megütődve fordult vissza és utánanézett. Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a gangon oldalt fordul és felágaskodva, erősen lehúzza magához a kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül és feszes hímződobon dolgozik. Felugrik és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd...

- De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok... Egy nagy szürke házban voltam, ami folyton puffogott és zakatolt... és nagy, simaarcú emberek hajszoltak... és folyton hajszoltak... és én halálra fáradtam

Anyika némán hajlik fölébe - keskeny, mamás szája olyan furcsán, ismerősen görbül, mintha nevetni, vagy sírni akarna... Aztán kigyúl a zöldernyős lámpafény... a sublód fekete, lomha tömege ráárnyékolódik a falra... És egyre ketyeg a kerek óra...

Mindjárt ott lesz... És most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok rikoltoznak elő.

Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.

"Trattatta, Trattatta,
Tramtatarata, trattatta...

A zsongató, rikító hang csodálatos harmóniában gomolygott elő. Megint elmosolyodott, kíváncsian nézte az embert odabent és irigyelte... Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót... mindig az volt a vágya... Ő tudná forgatni... szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni...

A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott és kitolta a verklit. Nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indult meg a következő utca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utána... Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye... Nem tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tolni a kocsit és forgatni a kapuk alatt.

Véghetetlenül csodálatosan érezte magát... Mi volt ez? Közeledtek ahhoz a házhoz - az a ház világított messziről a homályban. Ő véghetetlenül fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát s érezte, hogy össze kell esnie...

A verkli újra zökkent és most befordult abba a házba... Utánalódult, s hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjából egyszerre kitárult előtte a kert - ez volt az a kert - hátul a méla poroszöld eperfával: - a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab De milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityegett a kocsma cégére.

Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: - a második emeleten bemegy és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső karfáját s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre. Végig terült, aztán megint összehúzta magát és úgy maradt.

Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes lüktetést... A nagy, simaarcú emberek meghajszolták... de azért még fölmegy, gondolta, - inkább nem szól anyikának,... végigfekszik a kis szoba díványán és kinyújtja... nagyon erősen kinyújtja minden tagját és elpihen... És ha anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú szobában... hogy meghajszolták a nagy, simaarcú emberek végighajszolták, halálra kergették... és most pihenni akar... pihenni végtelenül és szakadatlanul...

És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordult és kint a kertből látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.

S most a verkli távoli, távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő készíteni akart... hogy repüljön vele... s eszébe jutott, hogy nagy és erős és különálló emberré akart lenni... s hogy minden oly nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen, csodás rejtelmektől ezerszínű, óriás életben, mely fölötte és körülötte gomolyg a verkli régi, régi, távoli, távoli zengésében... Nincsen vége és nincs eleje többé semminek - ő megtalálta magát és felébredt a kínzó, gyötrelmes álomból, amelyben lenyűgözve, bután, gonosz óriások üldözték a szürke és vigasztalan álom-téreken át...

Nagyot akart lélegzeni: - aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások... egyenletesekké és ütemesekké lettek és mindig erősebbek voltak... Mulattatta. hogy ő így hörög, Próbálta erővel csinálni, de nem ment.

- Anyika, - mondta nyafogva, - horkolok...

Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, ínyjét felhúzta, elcsöndesedett és meghalt.