Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám

JÁSZAY-HORVÁTH ELEMÉR: HOLTAK SZlGETE

Van egy komor sziget, túl a sötét folyón,
Hol lenge csolnakát evezve hajtja Charon,
Napfény ott sohse jár, túl az élet-határon,
Csak múltak népe száll, sápadtan, szétfolyón.
Rajt' csüng a barna ciprusoknak árnya,
Mik küszöbén őrködnek feketén,
S benn dús babérliget bánatja várja
Lelked, mely megpihent a holtak szigetén.

Salve, komor sziget, megnyugtató sziget,
Borús babérliget, bánatnak bús ligetje!
Hajlott, fáradt fejem az árnyak árnya fedje,
Barnán borulj reám, bokros babérliget.
Hűsítő lombod hajtsd le tört szívemre,
Vérző szivemre nyugtasd homlokod,
Dobd fátyladat a mindent látó szemre
S nyujtsd ajkamhoz sötét, felejtető borod.

Itt nincs futó idő, szivszaggató napok,
Itt hulló homokot nem perget lassu óra,
Csönd és hűvös magány várnak a bujdosóra
S ölelve fognak át öröktartó karok.
Színt nem mosolyg a tárgyak röpke rajza,
Szárny nem suhog az árnyak berkiben,
Itt véget ért a vért csigázó hajsza:
Lezajlott már a harc, s a harcos megpihen.

Óh fájó fájdalom, ostromló ostoros,
Óh gyilkos törtetés, szűz szívek tördelője,
Óh emberéltető vágyak véres tetője,
Óh kínos szerelem, vonagló, mámoros:
Hogy megkinoztál, mely szörnyen megűztél,
Rabláncra fűztél, hullott a verés;
Hamút fejemre hintettem a tűznél -
Fogadd vert testemet, hűsölű pihenés.

Fáradt, sebzett a láb, mely térdre rogyva dőlt,
Görbedt, roskadt a hát, mely meghajolva bókol,
Csöndes, némult a száj, mely üdvözölve csókol,
Véres, kihűlt a szív, mely csöndesen köszönt:
Salve, bolyongó árnyak bús szigetje,
Zöld ciprus árnya, örökzöld vetés,
Komor bánat borús babérligetje!
- Óh nyújtsd felém szent serleged, megváltó Feledés!