Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · ERDEI VIKTOR: LEVELEK SELYSETTEHEZ

ERDEI VIKTOR: LEVELEK SELYSETTEHEZ
1910. január hó 20.

A nem éppen szemérmes, de annál konokabb Henri Matisse - hisz ismeri, szép profilú barátnőm - s a vele egyívású eklektikusok mérgezett forrásából sokat isznak Párizsba gyakran zarándokoló honfitársaink.

S vendégül látják őket Cézanne, van Gogh, Gauguin. Mások is.

De ők a vendégszeretettel csúnyául visszaélnek.

Mit kerteljünk, kedves Selysette?

Külsőségeiket gyöngén utánozzák. Gyötrelmes életük édes gyümölcseinek rothadásnak indult héjával bennünket kínálnak.

Nem kérünk belőle.

*

A művész legnagyobb kincse a becsülete. Csak a nő becsülete egyenértékű vele.

S a szellem prostituáltjai, éppúgy mint a testéi, kezdetben a részvét, később az utálat érzését ébresztik. Élő kadaverek, kik önmagukat teszik a boncasztalra. Csúnya szerencsejátékot űznek a természet adományaival. Önmagukat ámítják.

Biztos, gúnyos, fölényes mosolyuk benső bizonytalanságokat, meghasonlásokat takar. Brutálisak, mert szerencsétlenek. Veszélyesek, mert megbélyegzettek.

*

Önmagunk természetéből merítsünk, önmagunk természetében kutassunk, akkor örökké bukkanunk új értékekre. S ha belépünk mások virágos kertjébe, kérjük alázattal a töviseket. A rózsák virítsanak tovább. Élvezzük szépségüket, illatukat, a tövisekkel oltsuk be magunkat.

Nevet? kedves Selysette, hisz nem moralizálunk.

*

Miért is beszélünk, úgy-e, annyit a már többször említett kiállításról, az annak nyomán támadt vitáról, holott annyi, de annyi ága-boga van a művészet ezerágú prostitúciójának.

Beszélhetnénk - úgy-e - az akadémiák rettenetes művészproletár-tenyésztéséről, az állam és a művészet törvényes házasságából származó torzszülöttekről, az úgynevezett "művészi". fotográfia undorító humbugjáról s sok-sok egyébről.

De nyilatkozásra késztetett az, hogy a már többször említett vita végén - gúnyos diadalmosolyok közepette - "jobb képeket kértem s azok alapján az esztétizálást" - e leveleimben e kívánságomnak, melyet sajnos nem sikerült az ismeretlenség homályában megtartani, kellett magyarázatát adnom.

A szóban forgó képek formai tendenciái zavarosak voltak, kritikánkat hívták ki s művészi élvezetet nem nyújtottak. A kiállítást követő felolvasás sem világította meg a zavart, az ennek nyomán támadt vita pedig, mely kevés kivétellel - rabulisztikus hozsannája volt az "új" művészetnek, csak növelte a káoszt.

Esztétikai vitát érzésem szerint csupán önálló művészi törekvések és kísérletek, kiforrott művek és kultúrjelenségek provokálhatnak. A kérdésben forgó motívumok csupán pszichopatológiai és kritikai megállapításokra voltak alkalmasak.

Üdvözlöm - Selysette.