Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: ERZSÉBET KIRÁLYNÉ EMLÉKE

A sok pénz, az ország túláradó áldozatkészsége tette tőnkre a Kossuth-szobrot és a királyné emlékére emelendő építményt is veszedelmesen fenyegeti a túlköltekezéssel járó pazarlás díszben, kőben, márványban. A szobor maga nem tud elegendő összeget elnyelni. Talán, ha márványból és elefántcsontból készítenék, amikor azonban templom kellene számára, fedett, zárt helyiség, nehezen hozzáférhető. S ha már adott, létezett egyéniségekhez kötik a művész alkotását, akkor nem szabad elfelejteni, hogy az a bánatos, elvonult, ismert és ismeretlen bajokkal küzdő asszony, akinek Erzsébet királynét tudjuk, a drágaságoknak ilyen pazarlását nem tűrné. Nem való hozzá, nem illik, nem stílszerű, nem hozható harmóniába az egyéniségével. Az emlékmű sorsának intézői inkább megkerülték tehát a problémát és ötleteket kértek építőművészektől arra, hogyan lehetne a szobor környékébe beleépíteni a pénzt, alkotni egy monumentális keretet, amelyen belül mégis intimen és finoman helyezkednék el a márványalak. A szobor helyéül a Szent György-teret, vagy környékét szemelték ki és be kell vallani, hogy ez a tér, úgy ahogyan van, eldugva, de mégis köznapi forgalommal, se nem megfelelő keret, se nem megfelelő alap monumentális mű számára és szinte követel valamit, amit az építészek megoldásnak neveznek és ami köznapi nyelven bontást és építést, hozzáférhetővé tevést, átalakítást, művészi hangsúlyozást jelent. A várbeli szűk térhez kapcsolva egészen természetessé vált a feladat: az architektúra eszközeivel mintegy tagolni kell az egész várhegy-lejtőt, fent valahol el kell helyezni a szoborművet és be kell kapcsolni a hegyoldal perspektívájába. Ez volt a feladat. Megoldását a tervpályázattól várták, a művészi verseny ama módjától, mely már annyi keserves csalódásban részesített bennünket. A pályázat most újra csalódást hozott: artisztikus lendületű, finom és ötletes, sőt megvalósításra alkalmas tervet dobott felszínre. A csalódást az okozza, hogy ez a munka - Kaszab és Vermes építészek a szerzői - megkapta a második díjat, holott a tervpályázatok és a bíráló bizottságok lélektanának ismerete alapján az ötödik vagy tizedik helyet lehetett volna megjósolni számára. Mert jó, átlátszó és egyszerű, a szerzői pedig egészen ismeretlen emberek. Az igazságuk, az erejük azonban nyilvánvaló. A legtiszteletreméltóbb tulajdonságuk, hogy a hegy tömegeivel konkurálni nem próbálnak, nem halmoznak egymásra lehetetlen kőtömegeket, amelyek még oly monstruózus voltuk mellett is eltörpülnének egy jóravaló domb mellett. A lánchíd és az alagút tengelyébe tesznek egy monumentális, de könnyű, karcsú, lépcsőművet. A hegy peremét egy egészen egyszerű kőépítménnyel szegélyezik s ez az építmény elvezet a vár jobb szélére, ahol a mostani hadmérnöki épület helyén, kerek oszlopcsarnok védi a királyné szobrát. A várhegy oldalán enyhe emelkedésű feljáró s rajta kálváriaszerű építmények csak jelzik az összefüggést. A szobor helye, a csarnok, mindenünnen hozzáférhető, mindedünnen kiemelkedő képet, kedves sziluettet mutat, de mégis kívül marad a forgalmon, csendben húzódik meg s a monumentális külső, a védőburok alkalmat ád a legintimebb hatások érvényesülésére. Az architektúra nagyvonalú, aprólékos dekoráció nélkül. Ritmikus, finoman elosztott tömege szolgál dísz gyanánt és egészen delikát befejező pontján az oszlopcsarnok, pihenője egy magános asszonynak; elrejti a messziről szemlélő pillantása elől, hiszen a pesti oldalról kőrakásnak látszanék csupán a szobor, - de megmutatja egyúttal, hogy itt a hely, ahol halkítani kell a beszédet, csendesíteni a lépést, itt rejtőzik az egész hegyoldal és a tér legfontosabb részlete, a királyné alakja.

A bírálók ezt a tervet, ezt az ötletet nagyon jónak tarthatták. Hogyan került volna egyébként második helyre a két ismeretlen fiatal építész? Hogy viszont miért került csupán másodiknak, ha már észrevették, az egészen érthetetlen. Az első díjat Jámbor és Bálint vitte el. Ötletes, finom és friss érzésű művészek, akik ezúttal nem tudtak megbirkózni a feladattal. Ami a tervükön jó: a szobor oldalt helyezése, a térről való elvonása, az határozottabban és szerencsésebben érvényesül Kaszab és Vermes tervén. Bálinték a híd és az alagút helyett az Albrecht úttal szembe, eldugott és kellőképpen nem érvényesülő helyre teszik a tömeg főtengelyét. A várhegyet nehézkes, sivár kerítéssel szegélyezik; a fő hiba pedig maga az emlékmű, amelyet szinte brutálisan, talán kivihetetlenül nagytömegűre terveznek, mindenesetre olyan méretben, mely az intimebb plasztikát kizárná. A harmadik díj nyertesei - Hoepfner és Györgyi - ügyes építményt szerkesztenek az alagút mögé, a szobrot magát azonban elrejtik a hegyoldal fölösleges kőlabirintusai között, anélkül, hogy helyét és fontosságát hangsúlyoznák.

Egyebekben megnyugvással lehet fogadni a döntést. A következő tervek mind elmaradnak a díjazottak mögött, túltömöttek, kupolákat és oszlopokat halmozók, sablonos allegorikus alakokkal operálnak, mintha a hegyoldalba állított szegény angyalkákból látszanék egyéb a Duna túlsó partjáról nézve, mint az orruk hegye. Tulajdonképpen ellehetne szomorodni ezeken a terveken, hiszen híjával vannak nem csupán a monumentális érzésnek, hanem a szokványos, a sablonos építészeti kultúrának is, annak, amelynek birtokában tűrhető és az ízlést nem inzultáló művet tudnának szerkeszteni. Kaszab és Vermes tervének imponáló fölényét e sok cifrálkodásban kimerülő cukrász-architektúrával szemben éppen a komoly, higgadt szűkszavúság biztosítja. Monumentális feladatoknál olyan megbecsülhetetlen tulajdonság. Amikor végre mégis találkozunk vele, megérdemelné, hogy ne maradjon papíron feljegyzett jó szándék, hanem kőbe faragva hirdesse: volt mégis magyar pályázat, volt legalább egy, ahol erő és művészet találtatott.