Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám · / · FIGYELŐ

IGNOTUS: DEKADENCIA

A Petőfi-Társaság vízkereszti megnyitójában Herczeg Ferenc megállapította, hogy a magyar föld bőven termeli az olyan költői tehetségeket, melyek számot tesznek a mai európai irodalomban, s megállapította, hogy a mai magyar irodalom dekadenciában van. Ezt is, azt is ugyanabban a beszédben állapította meg, melyben a kultúrát magasztalja és szidja a politikát. Mintha ebben a szerkezetben valami nem illenék össze. Ha igaz, hogy a magyar föld ma bőven termi a tehetségeket, akkor mért volna az irodalom dekadenciában? Hát nem a tehetség teszi az irodalmat? Úgy látszik, nem - mert Herczeg Ferenc a dekadenciát abban látja, hogy "a sejt önállósítja magát az egész organizmus rovására", vagyis: "az új Magyarország költői közül némelyek szándékosan keresik az utakat, melyek elválasztják őket a nemzettől." Ez ugyan nem áll; ha politikus volnék, azt mondanám, hogy minden alapot nélkülöz; ne tessék általánosságban beszélni, s a Petőfi-Társaság elnöke ne terheltessék névszerint megnevezni azokat a költőket, akik szándékosan keresik az utakat, melyek elválasztják őket a nemzettől. De föltéve, hogy így volna: ez nem volna irodalmi mozzanat, ez politikai volna, - s ha a Petőfi-társaság elnöke azzal kezdi a kultúrának a politikától való emancipálását, hogy a politika bilincseit veri a kultúra harcosainak kezére, akkor ő is olyan Pálffy Móric, aki úgy szereti a költőt, mint az énekes madarat: kalickában.

Azt mondja Herczeg Ferenc, hogy a régi Magyarországon a legeredetibb költői tehetség is abban kereste büszkeségét és abban lelte erejét, hogy együtt érezzen a történelmi nemzettel. Ezt ugyanazon mondat első felében mondja, melynek második fele szerint az új Magyarország némely költői szándékosan keresik az utakat, melyek elválasztják őket a nemzettől. Ez nyilván ellentét gyanánt van ily szépen felépítve - csakhogy így nem ellentét. Mert a mondat első fele történelmi nemzetről beszél, másik fele azonban pusztán nemzetről, s ez a kevesebb több, s az egész mindenestül hamis. Mert ha már ma sem áll, hogy az új Magyarország költői azokat az utakat keresnék, melyek a nemzettől választják el őket, még kevésbé áll a múltra nézve, hogy a régi Magyarország költői abban keresték volna büszkeségüket s abban lelték volna erejüket, hogy együtt érezzenek a történelmi nemzettel. Legalább a régi Magyarországnak az a költője, kihez hasonlónak eljövetelét szereti hinni Herczeg Ferenc, az a Petőfi, kinek nevétől a Petőfi-társaság nevét vette, az ő haragos márciusi megvetését éppen azok ellen tordította, akik a történelmi nemzet szűkebb körébe akarták beletörni a nemzet egyetemességét. S az új Magyarország némely költői is, ha politikai utat keresnek: csakis azt az utat keresik, melyen a nemzetet helyébe emelhetik a történelmi nemzetnek - s a dermesztő és fájó gúny, mely írásaikból elővillan, annak a kultúrpolitikának szól, mely a nemzetnek s a kultúrának járó hódolatot reklamálja, hogy a történelmi nemzet politikájának ablakába állítsa csokornak.

Ami különben az irodalmi dekadenciát illeti, hogy a Petőfi-társaság elnöke azt ugyanakkor állapítja meg, mikor saját megállapítása szerint is a magyar föld bőven termeli az Európára szóló költői tehetségeket: ezt csak azzal a pszihológiával lehet megérteni, mellyel az egyszeri huszár is rossz szagúnak ítélte az egész világot, minek utána érett túróval pödörték ki álmában a bajszát. Herczeg Ferenc a Petőfi-társaságot látja maga körül s ebből következtet az irodalom dekadenciájára. S ezen megtanulhatni, hogy dekadencia úgy is előállhat, ha a sejt túlságosan alárendelkezik az organizmusnak, s egy erős írói egyéniség olyanok nevében igyekszik valamit mondani, kiknek egyetlen erejük az organizálódás s kiknél a csoportba való állás pótolja az egyéniséget.