Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · BRESZTOVSZKY ERNŐ: MAKROKOZMOSZ EN MIKROKOZMO

BRESZTOVSZKY ERNŐ: MAKROKOZMOSZ EN MIKROKOZMO
I.

Fiatal emberek fejében, érző, gondolkodó és kicsit munkával megerőltetett fiatal fejekben sokszor kavarog az öngyilkosságnak, vagy egyéb erőszakos halálfajtának a vágya. A férfikor küszöbén, mikor az inas már fölszabadult, mikor a diák "egyetemi-polgár" vagy már ezen is túl van, rendesen már csalódás szakad az ambiciózus gyerekre. A kevesebbet iskolázott, műhelyben, építkezésen forgott, el nem kényeztetett inas is megérzi az élet illúzió-bontó hatását, pedig proletár-gyerek sokat kínlódik, éhezik és bizony, verést is kap sokszor. A maga erejében azonban bízik ő is, többet vár az élettől ö is. A sok iskolát járt szegénysorsú diák-ember reménységei azonban még nagyobbak. Őt nem tanítja meg az iskola arra, amit az inasba belepofoz az élet: szegény embernek szegény a sora, a szegény embert öleli magához halálos öleléssel a nyomorúság. A diák jobban bízik magában, erejében, tudásában, többet vár, magasabbra építi a légvárait: magasabbról zuhan le.

A gyerek-ember szebbnek, nagyszerűbbnek, könnyebben lebírhatónak tartja az életet: tízszerte jobban fáj neki minden csalódás, mint a hajlott korú, tört derekú embernek, akit meggyötört, közömbössé tett a sorsa, aki beleszokott a csapásokba és az újabb borzalmak gondolatára csak legyint a kezével: rosszabb már nem jöhet, mint eddig. A fiatalságnak kevesebb a baja, gondja, de ami gond van: emésztőbb, ami baj van: fájdalmasabb. Kuszálja az érzéseit friss nemi érettsége is: nagy örömöket vár, soha-sem-volt gyönyörűségeket áhít; óhajtását bizonyosságnak veszi; birtokában látja, amit még el nem ért, csak akar és félti ezt a nem létező tulajdont is. Amikor pedig egyéb illúzióival a nagy gyönyörűségekben való hite is inogni kezd: a "mindent vagy semmit" nagy kockáztatásának hangulata fogja el és agyára fekszik feketén a semmi, a pusztulás, a vég gondolata.

Sokszor olyan hatást tesz rám ez a mostani emberiség, mintha típusa, kicsúcsosodása ifjú Werther lenne. Az illúziója-vesztett fiatalság, amelynek energiája önmaga ellen fordul. A maga-bízás, amely a legkisebb csalódásra a mindenek hiábavalóságának rokkantságába csap át. Józanabb pillanatokban tudom, hogy ez a hit csak a magam érzéseinek kifelé vetett reflexe, csak a makrokozmosznak a mikrokozmoszhoz hasonIítása, csak a világ étformálása a magam képére. És mégsem tudom elkerülni, hogy ez a hit újra meg újra ne csapjon rám, amikor arra gondolok, hogy a történelemben ezer év óta évszázadról-évszázadra meg-megújul a nagy pusztulásnak, a végítéletnek rémhíre.

Az ősembert, a gyereket nem bántotta az elpusztulás réme és nem kísértette az egész emberiség elpusztításának elkeseredett anarchista gondolata. Ez a rém csak a férfikorba lépő emberiséget borzasztotta, ez a hipochondria csak ennek az emberiségnek s nem a húszezer évvel ezelőtt élt barlanglakóknak lehet a betegsége. Csak mi bennünk éledhet föl az öngyilkos gondolat: ez az emberiség nem életre való. Csak mi gondolhatunk néha, a vad elkeseredés nagy pillanataiban arra, hogy mit ér, ha majd meg is szerzi az Ember - minden ember - a maga anyagi jólétét egy újabb társadalmi szervezet révén, ha nem anyagi természetű kínjai fönnmaradnak, sőt fokozódnak azzal, hogy anyagi problémák nem kötik le érdeklődését? Csak mi gondolkozhatunk igy, mint a hedonista fiatalság, amely a kenyér megszerzését annyira szükségszerűnek tartja, hogy bizonyosra veszi s mielőtt megszerezte volna, képes magát halálra ítélni azért, mert aggodalmaskodik magasabb rendű örömeinek sorsa miatt.

Bizonyosra vesszük, hogy az emberiség kivergődik mai inas-állapotából, fölszabadul, megél. Ez a bizonyosság: a mindenki kenyerének bizonyossága, mikor az emberiség távoli jövőjén törjük a fejünket, szinte már létező valóság szemünkben, annyira megoldott problémája elméletünknek. Hideg tél van, milliók fáznak és éheznek, de amikor az emberiség jövendő évezredeinek ködébe mered a szemem - túlnézek a milliók éhségének korán; egyenesen abból indulok ki, hogy az éhséget már el is törölte a föld színéről az emberiség. Agyvelőmnek nyugalmat ad a szocialista elmélet, az emberiség problémái számomra ott kezdődnek, ahol ez az elmélet már gyakorlattá valósult.

Bármily közelnek látszik is azonban ez a korszak tízezerévekhez mérten, ahhoz mégis távol van, hogy az akkori korszak emberi problémáit világosan lássam. Ma tudom mi az emberiség föladata: eltüntetni az anyagi nyomorúságot, mindenki használatára adni a technika alkotásait, megszerezni mindenkinek az anyagi bázist, kifejlődésre segítni mindenki szellemi világát. Ezzel, az idejutás módjaival is tisztában vagyok - elméletben. Az emberi jövendő kemény diója számunkra az anyagi ügyeit örökös pillanatnyi zavarai megszüntetésével rendezett emberiség új szükségleteinek, magasabbrendű örömeinek kérdése. Úgy vagyok, mondom, mint a gyerek-ember, akinek kenyere sincs ugyan, de annak a megszerzésében annyira bizonyos, hogy nem is törődik vele, ellenben halálvágy zuhan a lelkére, mihelyst egy-egy illúziója tönkremegy.

...Ez a sok össze-vissza fecsegés pedig mind csak arra való, hogy megértessem, miért támadt olyan sok emberben a kétségbeesés beletörődöttségének keserű nyugalma a világpusztulás legújabb hírére: "jobb is így, pusztuljon el egyszerre ez az egész sárgolyóbis, legyen egyszerre vége ennek a rengeteg testi-lelki nyomorúságnak"...

Mert megint terjed a vakhit, amely annyi világpánikon át borzongatta már az emberiséget. Jön a rémhír: itt a világ vége, nekünk rohan az üstökös!

A babonát most nem papok terjesztik. Csillagászok számították ki, hogy 1910. vörös május elsején metszi át a Halley-üstökös a föld pályáját, 10-én lesz a nap és föld között s ekkor benne leszünk fénycsóvája közepén. Biztos, komoly matematikai számítások ezek, nem chiliasta bibliamagyarázások, nem félőrült és mégis ravasz, modern Illés próféták jóslatai. Nem szájról-szájra száll a rémhír, hanem újságok adják egyszerre tudtára százezreknek: ciángőzöket hoz a mindenség kóborlója, megvan a lehetőség arra, hogy azon a - biztosan szép - tavaszi napon egy óra alatt levegőhiány fojtja meg, cián mérgezi halálra a föld ezerhatszáz-millió emberlakosát, kiszárítja vizeit, eldögleszti a legparányibb bacilustól kezdve az elefántig, kipusztítja a moszattól a pálmáig az egész faunát és flórát.

Százezer évek óta dolgozott ezen a földön a természet fejlesztő ereje. A protozoákból millió esztendők alatt szauruszok, lepidodendronok lettek s az óriási iguanodonok, röpülő sárkányok, százöles bestiák, levéltelen torony-fák oxigén-lekötő korszaka átfejlődött formákban, méretekben kevésbé buja korszakká, amelyben a gigászi test-erőt, a szauruszok borzalmas állkapcáit, a százméteres idomtalanságot, tengerek örvényeit, villámos eget félszázezer éves haladással apró, másfélkilós finom része egy meztelen, gyönge majomfióknak: az agyvelő - leigázta, kipusztította, kihasználta. Az óriási testek helyett filigrán ember-figurák lepik el a földet. szaporodva, mohón dolgozva, igazgatva, apró és nekik mégis grandiózus belső szépségeket teremtve. Ha az embert kipusztítanák valaha a hangyák: az lehetne hasonló ahhoz a küzdelemhez, melyben a szauruszok, a gigászi állat-csordák kora fölött úr lett a fákat mászó, barlangba húzódó ember. A szauruszok denevérré, alligátorrá csenevészedtek, az ember tengert hajóz, levegőt szeldes, villámmal világít s szauruszok csontját, torony-fák szénné lett maradványát használja ki zavaros szerkezetű óriás masinák mozgatására, amelyeknek ereje nagyobb, mint a százöles szörnyeké s amelyeket mégis a csupasz emberállat másfél-kilót sem tevő apró, finom művű testrésze mozgat, igazgat, dolgoztat. A természet nem azt termeli, amit akar: az nő, amit az ember vet s oly dúsan nő, amint az ember preparálja a talajt. A háziállat nem fejlődik, változik, finomul többé a természet akarata szerint, hanem az ember tenyészti, idomítja a fajtát. A vízesés, a hegyi folyó engedelmes szállító eszköze, energia-teremtője az emberésznek, amely már mérni tudja a végtelent, a nem létezőt: az időt és teret is.

Csak az íróasztalomon nézek körül. Tintatartó, mappa, könyvek, tollak, itatós, gázlámpa, gyufa, papír, egy-két japáni apróság. Micsoda rengeteg agymunka, micsoda hosszú, hosszú múlt lappang ezekben a mindennapos apróságokban. A tintatartó: tízezerévekbe telt míg az üveget kitalálták, míg a sárgarezet önteni, bányászni tudták, míg a tinta vegyi összetételét megtalálták, míg a gyártás módját ennyire egyszerűsítették, míg a formákat, a kezelhetőséget ennyire finomították. Mennyi gyakorlat, mennyi tudás kellett, míg ezt a vigyorgó kis Buddhát előállítani képesek voltak s mennyi rengeteg eszme születése, kihalása, mennyi forradalom kellett ahhoz, hogy vigyorgó, kedélyes, művészi figurába öntsék a természet félelmes erőinek megtestesítőjét: az istent! A gázláng, a papír, az acéltoll - mind gigászi zsenialitás-tömegét évezredeknek foglalja össze. Maga ez a papír, ez a kis cafat, amire írok, égetett agyagtáblák küzdelmes évezredeken át finomult utóda. A szobámban, ebben az egyszerű, közönséges, olcsón berendezett szobában nem is merek szemlét tartani: az emberi agyvelő raffinement-jának, a produktív tudásnak, a munkának, a haladásnak annyi bizonyítéka ötlik a szemembe, hogy beleszédülök a haladás gondolatába. A legszimplább holmik: a kályha a sarokban, egy fénykép a falon. egy olajfestmény, chaise-longue-ot takaró szőnyeg, a könyvesszekrény, amely millió nyomtatott betűt, gondolat-milliárdokat zár magába ez az egyetlen kis szoba, amelyhez hasonló száz meg millió akad, egymagában is tízezernyi évek zsenialitásának hirdetője. S ha kimegyek az utcára: villamos csönget, palotákat látok, gyárak kéményei füstölögnek, hidak ívelik át a folyamot. Kávéházba megyek: olvasom, hogy nagy hegyek magasságára, ides-tova kilométer magasra száll a repülőgép, hogy négy nap alatt átszáguldja egy nagyobb falunyi népességet hordozó hajó az óceánt, hogy készül az egysínű vasút, hogy a fotográfia és galvanoplasztika összeműködése révén szobor-fotográfiákat is lehet már előállítani, hogy gép segítségével örök időkre meg tudjuk őrizni a pillanatok szín-hangulatát, a zöld mezőre ömlő aranyos sugár színhatásait. Régi frázis és mégis igaz: tér és idő, ez a két nem létező végtelenség. amelyet az élet mértékéül fölállítottunk s amelyek hatalmas úrrá lettek fölöttünk, kezdik uralmukat veszteni, kezdenek újra visszatérni a semmibe: legyőzzük még azokat a hatalmakat is, amelyeket magunk állítottunk parancsolónak magunk felé.

És most jön egy bolond véletlen, jön egy üstökös, egy ma még nem is látható, ismeretlen valami. Tudásunk, tízezeréves agymunkánk minden eredménye csak az, hogy nem babonás félelmünk, hanem a tudás hiteti el velünk, hogy jön s hozza magával a nagy halál veszedelmét, azt a lehetőséget, hogy egy csapásra semmivé lesz a természet millió éves, az ember százezer éves munkájának eredménye. Az égi Damoklész-kard fejünk fölött függ s mi nem bírunk ellépni alóla, csak tudjuk, hogy ott függ.

Sőt nem is tudjuk mindnyájan. Alig néhányan tudjuk: újságolvasók se mind. Pár millió tudja, másfélmilliárd ember él, mint a legelő nyáj, amely fölött repülőgép rohan el s ha tetszik neki, dinamitot dobhat alá a legelésző nyakába. A földgolyóbis száguld a veszedelem felé és még ötletünk sincs a védekezésre, a nagy halállal szemben nem is próbálhatunk védekezni és legtöbbünk még azt sem tudja, hogy jön, hogy feltartózhatatlanul jön.

S ami még ennél is többet jelent: a legtöbbünknek semmi öröme nincs abból, aminek pusztulása még a magunk halálánál is rémesebb gondolat számunkra. A föld azt és annyit terem, amit s amennyit az ember kíván - és a legtöbb ember mégsem ehetik azt és annyit, amennyire szüksége lenne. Gigászi gépekkel kíméljük az emberi erőt s a legtöbb ember összerokkan a munka súlya alatt. Mindenki számára önthetné a rotációs a könyvtárra való tudást s a legtöbb ember nem tud olvasni. S aki tud olvasni, akinek könyvtára, étele van - az boldog!?

És ne fogja el a látó, érző embert a minden hiábavalóságának öngyilkos gondolata?! Hiszem, tudom, hogy minden embernek lesz valaha ennivalója, könyvtára, esztétikai öröme, de nem tudom és most, a nagy pusztulás hírére nem is hiszem, hogy azért mindenki boldog is lesz.

Csak jöjján hát az az üstökös!