Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Ignotus: Hárman a szalonban

Ignotus: Hárman a szalonban [+]
1.

Manikürt akkor még nem ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi parasztkezén a köröm oly rózsaszín volt és olyan gömbölyűre hegyezett, hogy nincs az a Rigaud-portrét, amelyiken különb francia papkörmök előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott maga a kis főtisztelendő se, de mikor - reverendában sohasem járt - jó szabású hosszú peruvien kabátjában oly ügyesen ült bele a selyem-zsöllyébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került alá s mikor rövid lábacskái egyikét átvetve a másikon, karcsú bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny - sajnos rövid és széles - lábán csatos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia szalonok után, az egyszerű és bájos francia előkelőség után, aminek azt a könyvek írják le, a régi novellák, az elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszú évek múltán úgy benne rezeg a kis nemzetek birodalmában, mint ahogy a fény lassú járásánál fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot mikor valójában rég szétrobbant.

Az a világ, amelyről most szólok, rég szétrobbant. Mindössze huszonöt éves emléke él bennem, de kő kövön nem hiszem hogy ma azon mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év múlva földig leégett s el se tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá építve. Az emberek pedig... de hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel r. kath. áldozásáról, az odavaló r. kaht. állami főgimnáziumon a magyar s a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s bérlőékről, akiknek szalonján (így hívták a fogadószobájuk), a szalon selyem zsöllyécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönként végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át is melegítette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódú vidéki famíliának, mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiú voltam, tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az ölben ülő kisgyereknél, - mindenek felett pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcú, világosbarna szemű, gesztenyeszín hajú - és mellbeteg.

Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Úgy gondolom, neki magának sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató jóindulat úgy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman külön kiélveztük s nyújtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a bútorok, a zsöllyék és a hasábfák. Az Irén karcsú, halvány, feketeruhás édesanyja s szakállas, csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók voltak, hogy csöndes mosollyal, vagy a bátyja, harsány nevetéssel kukkantsanak be hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sok szoknyájú, nehéz járású szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a gyűszűpohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondtalanság, hogy tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy, hogy innen el is kellene mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.

Azt hiszem, ezeken a félórákon kívül nem is éltem. Azt hiszem, a főtisztelendő úr sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit csináltam délelőtt, délután az iskolában - pedig akkor, az alatt az egy esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelíd, bölcs és nemes volt, mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis tót fiú; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s elordítsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát nyittatott a kis pesti fiú számára szalmiákra meg égetett cukorra; a főispán, aki délután négy órakor vörösre izzadt ábrázattal jött ki barátaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az ősz öreg tanfelügyelő, aki Úrnapján díszmagyarban állt az oltár előtt, a megyei urak között; a fekete szakállú, halvány képű művelt zsidó pap s egy gőgös, daliás, haragtól eres homlokú magyar úr, akikről a kis zsidó fiúk rettegve susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele még valami nehéz, fejfájdító bűz, mikor az egyik cellában kiterítve feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok; az ódon lutheránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó város-kútja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás fazekak, a túrós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok: mindez csak úgy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyvcím, melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni. Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudomásom; az csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő bűvös délelőttjei, csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes lánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolya illatú személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szívtam sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg, érzékletes emlékezettel, a szívemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a nagyszobából áthallatszott hozzám a kis benyílóba a bácsiék vidám vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi lámpafény szűrődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek; hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hívjanak fel számtanból, hogy a nyújtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most úgy gondolhassak ő rá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!...

 

[+] Ignotusnak "Feljegyzések" című Grill Károlynál e héten megjelenő új kötetéből.