Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Bálint Aladár: Itáliai impressziók

Bálint Aladár: Itáliai impressziók
Az álomváros.

Október 20. Lenn a völgy hátán átlátszó kék fátyol úszik. Odafönn Assisiben, a hatszáznyolcvanhárom esztendeje pihenő Francisco Bernadone csendes városában pedig hevesen verik vissza a nyers falak a forró délelőtti sugarakat. Olyan ez a város, mintha szent embere halotti nyugalmának megőrzésére épült volna.

A sír fölé épített templom mögött őrt álló ciprusok szigorúan sötét ábrázattal csendre intik a lármázni akarókat, a középkorból ott feledt puritán házak, homályos sikátorok, porladó csontvázakra emlékeztetik az élőket.

Monte Subasio, ez a sárkányformájú hegyóriás, mielőtt végképp belefúrná orrát Umbria termő talajába, megtorpan. Megtorpadt, duzzadt talajára valami tréfás kedvű óriás kövekből szőtt fehér övet kötött. Ez Assisi városa.

Befelé élő, elémúlt emberek végig nem álmodott víziói, szentéletű félbolondok aszkéta romantikája zengenek ki a vén kövek közül.

Annak az időnek primitívsége, mely annyira megbecsült egy képet, hogy annak elkészültével ünnepi kormenetben vonult a mester műterme elé és mint egy szentséget vitte el az új helyre. Talán középkor. Csakhogy itt teljesen hiányzik annak káprázatos ornamentikája.

A reneszánsz embrió volt még akkor, amikor ennek a városnak már tegnapja és tegnapelőttje volt. És ha valamelyik falba épített kút medencéje fölött, vagy némelyik ház homlokzatán ki is virul félénken egy-egy kövér reneszánsz ornamens, csak olybá tűnik, mint egy jól megtermett szikla oldalán a kicsi kövirózsa.

Itt nem a dísz, a kivirágzott kövek, ércek arisztikuma, hanem a konstruktív szép szédíti el a szemlélődő embert.

A hegyoldal hepehupás talaja az elképzelhető legváltozatosabb megoldás lehetőségét adta az építőknek, kik bámulatos leleményességgel és művészettel teremtettek kapcsolatot az egymás tetején szaladgáló házak között. Minden utca egy-egy probléma. Ha elindulok, míg a végére érek, annyi kérdés, annyi feladat izgatja látásomat, mintha egész várost jártam volna végig.

A szervesen összetartó lépcsők, sikátorok, viaduktok, átjárók legpompásabb szimfóniája némelyik utcacsoport. Komoly és nem unalmas, szellemes, anélkül, hogy közönségessé válna.

A város szélén, a völgy fölött óriási felépítmény talapzatán Szent Ferenc temploma. Architektúrája nyugodt, sehol semmi póz.

A kripta fölé épített alsó templom csendes és homályos. A boltozat kissé nyomott. Nehéz és a világi vonatkozásokat, célokat mellőzni akaró. A napfény a festett ablakokon keresztül színesen és erőtlenül hull a padozatra.

A felső templom már szabadabb és merészebb. Ez már távolabb van a kriptától. A falakon Szent Ferenc életének epizódjai.

Giotto. Itt fölösleges primitívségről és egyebekről beszélni. Ez az ember annyira nagy, hogy minden vonatkozást elhagyhatunk. A hatszáz esztendős freskók némelyike, még ha el is feledjük azt, hogy mesterük, előd, iskola, hogy úgy mondjam precedens nélkül festette meg, még ma is, a különböző kultúrákkal keresztül-kasul szőtt agyú embert is megkapó és azokra is érvényes mestermunka.

Az Arezzóból kiűzött ördögök felé mutató alak monumentalitása, vagy pedig a hirtelenül hátrabukó celanoi polgár mellett álló Szent Ferenc megjelenése széjjeltöri azokat a korlátokat, melyet az idő, a divatok, iskolák és egyebek az ember és a művészet közé helyez.

Mikor ezeket festette Giotto, a mozdulatlan Bizánc volt csak előtte. A késő római piktúrát aligha ismerhette és az különben is, ami a legérdekesebb, inkább barokk-ízű és egyáltalában nem monumentális.

A felső templom freskói hamarább készültek, mint az alsó templomban lévők. Az utóbbiak kifejezési eszközök tekintetében teljesebbek, de a felsők frissebbek és merészebbek. A semmiből egy egész világot kellett Giottónak megteremtenie. A teremtés nagyszerű öröme, új meglátás, zsenialitás, fiatalság kacag le a friss, egészséges színekkel megrakodott falakról.

Felejtsük el, hogy Szent Ferenc után Loyola Ignác, Giotto után Carló Dolci következett.

A templom mellett elterülő gyepen néhány gyerek játszik. Idelátszik a város fölött meredek hegyoromra épített vár tornya. Egy öreg angol kisasszony festi. Elég rosszul. A város belsejéből elvezető lejtős utcán három nő közeledik. Kettő - egy idősebb és egy fiatalabb - gyászruhában, a harmadik - fiatal - világos ruhában. Nagyon szépek, ahogy lassú, ritmikus lépésekkel aláereszkednek. Mikor egészen közel jutnak hozzám, egy magas kőfal tetején ülő idegenhez, megnéznek. Magyarul beszélgetnek.