Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany

Móricz Zsigmond: Sárarany
- Regény - (Folytatás)
XVI.

A fiatal grófné úgy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt modern élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes volt ez a különösség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt. Volt egy csinos kis kastély, amely frissen tapétázva, bútorozva, szépen kitakarítva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvű emberek, akiknek nagyon jól állt eredeti primitívségük. Amellett jó nevelésűek voltak, nem kíváncsiskodtak és nem tolakodtak s a szép grófné, aki titkos szerelmének áldozni bújt el a világ szeme elől, valóban úgy érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.

Nem is engedte, hogy túlságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elől ugyan meghagyták a díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák álltak, nem igen díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal. De a kastély mögött veteményes kertet rendeztek be a virágágyak helyett s a kocsi-udvart gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilolni, a kukoricát fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az udvarba, mikor a grófné megjött s a fejvesztett sietségben ott felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta kellemetlennek a kender átható szagát s kívánta, hogy az asszonyok ott dolgozzanak az éjszaki ablak alatt, éppen olyan fesztelenül, mintha ő itt sem volna.

Leskelődni akart utánuk. Kíváncsi volt az emberi titkokra. Ő, aki zárdai neveltetése alatt épp oly távol állt az emberektől, mint később, mikor a társas életben rendkívüli módon belevegyült az élet lázas, zajos forgatagába, most midőn a magányt meglopni jött le szerelmesével, megnyílt az érdeklődése az emberi szív titkai iránt.

Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének s először életében szinte nyíltan szökött le a sima, egyenes útról, lázba hozta a vérét és lelki örvényekben szédítette őt. Huszonhat éves volt s hat évi házasságából szinte egy napot sem töltött még sem magában, sem egy igazi férfivel. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a színésznők iránt érdeklődött. A gyönyörű asszony idegen és hideg volt neki. Helčne grófnő, végre több évi plátói barátság után forró szerelemre gyúlt a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb tartalmú, bár sok tekintetben excentrikus észjárású férfi volt a közelében. Ő neki magának szinte nagy hajlama volt a szokatlanra. Már a sororok nem egyszer kétségbe esve látták, hogy a legmélyebb és legtúlzóbb áhítat után féktelen szelességbe s könnyelmű cinizmusba tudott átcsapni. Később ő maga is megfigyelte, hogy hangulatait különböző környezetben oly könnyen tudja változtatni, mint toalettjeit.

A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját maga előtt is titkos tulajdonságát borította vérvörös virágzásba: az érzékiséget. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az éjszakai kis szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott s a folyton kacagó, fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és lányok beszéde úgy hatott rá, hogy minden egyes rettentő szó újabb és újabb vérrakétát robbantott föl benne. Szerette volna biztatni őket, de félt, hogy elijeszti a szabad szájú fecsegőket s halálosan szégyellte volna is, hogy ilyen alantas örömön kapják rajta.

Legjobban titkolta éppen a sógora előtt, aki pedig tulajdonképpeni oka volt, hogy lelke megérett erre a titkos bűnözésre. Bele tudott volna halni, ha a gróf rajtakapja egyszer azon a társalgáson, amiben nemsokára bő része lett.

Volt a kendertörők között különösen egy roppant érdekes egyéniségű lány, akiben annyi szemérem nem volt, mint egy csirkében. A grófnő merész elhatározással behívatta. Legnagyobb ámulatára a lány egy csöppet sem volt elfogódott. Olyan simán és természetesen járt a fény és pompa s a megfélemlítő idegen környezet között, mint a bűn angyala. A grófnő szolgálatába fogadta s egyelőre semmit sem kívánt tőle, csakhogy meséljen neki. Magáról, falujáról, a világáról. És a lány, Kis Bora, éppen erre született. A grófnő, aki eddig sohasem vette észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, ebben a vad lányban egy önmagával közös nagy tulajdonságot talált: a kielégíthetetlen érzékiséget.

Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behivatta magához Borát s a legkülönösebb társalgás folyt zárt ajtók mögött köztük, ami valaha grófi hölgy és cselédlány között folyhatott. Bora nyíltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt mindenről, ami őt érdekelte. S mindent elcsarált, ami el nem mondható csak történt valaha kis falujukban. S különösen sokat beszélt arról az emberről, aki istene volt, aki mint az ő beszédéből kitetszett, az egész falu minden nőjének fő-fő, izgató, vérforraló bálványa volt.

A grófnő néha ijedten, megrettenve eszmélt magára. Érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad, érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza az emberi testet és sarkaiból kiveti a lelket. És néha megsejtette, hogy a pokol síkos útján szédül lefelé az örök kárhozat örvényébe. S vallásos rémülettel nézett a Sátán lányára, aki mint valami csodadémon tűnt föl előtte.

Bora valóban szűzi tisztán, érintetlenül, sőt bizonyos tekintetben érzéketlenül lebegett a csontjaiban, ereiben és gondoltaiban szabadon forrongó érzékiség vad hullámain. Oly ártatlanul beszélt a legrémesebb dolgokról, mintha a pap prédikációját ismételné. Nem. Mint ahogy csak az élet közönséges eseteiről lehet elfogulatlanul beszélni. Csupán a valója mélyéről sütött ki a grófnő túl idegesen érzékeny befogadó egyéniségére a belső, átkos, elperzselő tűz.