Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám

Ignotus: A mi köszörűnk
A "Nyugat" Gyulai-ünnepén elmondta: Ignotus

Hölgyeim és uraim, a megilletődés közepett, mely Gyulai Pál nevére mindannyiunkat elfog, nem feledkezünk meg arról, hogy e kora emlékünnep ha nem is mentségre, de magyarázatra szorul. E magyarázat elől nem is térünk ki. Hölgyeim és Uraim, mindnyájan úgy vagyunk, hogy életünk és olvasmányaink rendjén s ahogy életünk egy részét olvasmányainkban éljük át, lassanként több az ismerősünk azok között, akikkel sohasem találkoztunk, mint azok között, akikkel együtt éltünk. A jó arcképről mondják, hogy minden egyes nézőjének mintha egyenest a szemébe nézne. Ilyesmi áll a jó íróról is. Könyvei és sorai mögül meghitten néz minden olvasójára s ahogy ez azt érzi, hogy a rég porladó nagy ember tulajdonképp őneki élt, és írt, e meghittség mind személyesebb viszonnyá válik a holt halhatatlan s az élő egy a sok közül között. Nos, tisztelt hallgatóság, néhányan, Gyulai Pálnál egy, sőt két nemzedékkel fiatalabb írók, ez utolsó klasszikusunknak személyével s a valóságban voltunk olyan mód ismerősek, hogy rendszerint csak holt nagyokkal szokás és képzeletben lenni. Már azzal a szemmel nézhettünk rá fel, ahogy a szobrokat nézzük, de még oly meghitten szoríthattuk meg férfias kis kezét, ahogy apánk ujjaiba kulcsoljuk ujjainkat. Minden írónak megvan az az ábrándja, hogy mi volna, ha a hajdan volt mesterek tudomásul vehetnék a késő utódok munkáit s vajon mit szólnának ezekhez? Nos, mi, ami Gyulai Pált illeti, megérhettük, hogy a múlt nevelje és bírálja a jelent, s mivel az a csöndes múlt, melynek Gyulai Pál utolsó hírmondója gyanánt járt-kelt zajos utcáinkon, mivel az a múlt aranykor volt, s az emberfajta, melynek utolsó példányát szerethettük a vén harcosban, azok a férfiak hősök voltak: a Gyulai Pál ítélete, lett legyen elfogult, vagy ha elfogadhattuk, midig úgy hatott ránk, mint mikor a régi görögöknél az Olimpus lakói vegyültek perdöntőnek a halandók verekedéseibe. Numen adest, lélek van jelen, azt éreztük állandóan, míg Gyulai Pált földi lakónak tudtuk - s mikor minap végre elköltözött oda, ahová egy negyedszázada szakadatlan kívánkozott, mikor megtért végre nagynevű barátaihoz: úgy éreztük, hogy a magyar irodalmiság lelke költözött el e feldúlt ország oltárai mellől.

Ez az érzésünk tevődik át, hölgyeim és uraim, olyan mozdulattá, mintha külön gyászt jelképező külön koszorút tennénk most egy frissen hantolt sírra, minekutána mindazok elvonultak onnan, akiknek vérségből vagy hivatalból volt tisztjük a gyász s a temetés. S ha egy pillanatra meghökkenünk, hogy nem tolakodás-e ez, azt érezzük, hogy nem, legalább nem jobban, mint sokaké, hivatalos vagy ellenséges siratóké, kiknek olynak szavára olyasmit vártunk a kiterített Gyulai Páltól, mint amit a híres Cidről regélnek: hogy holtában is kardjához kapott, mikor egy kalmár megfogta a szakállát.

Ez persze mindenképpen káprázat. Gyulai Pálban nemcsak a végén, de elejétől végéig nagy tiszteletet élt a hivatalosság, az intézmények, az elrendelt és elrendezett dolgok iránt. S nem csupán ifjúságának kétségtelen hatásai folytán, melyek a tizenhárom éves kora óta maga munkájából élő szegény ifjút hamar megtanították a rang, a tiszt, a mindenfajta hatóság tiszteletére. A világ egyéb urai: a mágnások s a nők iránt való áhítat is ekkor ereszthetett benne gyökeret, de az irodalmi hivatalosság iránt való hajlandóságának különb és magasabb oka is volt. Úgy volt ő az ilyesmivel, mint voltak nagynevű barátai, mint voltak Eötvös Józsefék, Kemény Zsigmondék, Deák Ferencék és Andrássy Gyuláék azzal az új Magyarországgal, melynek alkotmányát s ezen épülő intézményeit és hivatalait is mintegy ők építették s ezeknek vakolatába, mint a középkori várfalakéba, az ő szívük vére volt bele vegyítve. Ha a politikában e nagyokhoz képest Gyulai Pál csak fegyverhordozónak érezte magát, az irodalomban több volt. Ebben ő maga volt építő vagy építtető, - ahogy tetszik, e hasonlathoz nem ragaszkodnék, ha a hivatalaiból rendre kivénülő és kiszorított öreg Gyulai Pál mindinkább olyan megható kép nem lett volna mindezen irodalmi intézmények és testületek előtt, mint az elszegényedett mágnás, aki az utcai fasorban leül egy padra, szemben a kastéllyal, melyet még ő maga építtetett, saját álmai, tervei, meghittségei szerint; a kastély már rég nem az övé, már rég nem is kastély, hanem hivatalos épület, melybe törekvő közömbösek meghatározott órákra járnak be, haladni rangra és jövedelemre és evezni nyugdíj felé - de a múltban élő nagyúr még mindig személyes szemmel nézi köveit, még mindig tartja az atyafiságot az emberekkel, akik lépcsőin föl-le járnak s a kert virágait a házmesterrel őrizteti. Gyulai Pál, az irodalmiság megtestesülése, mindvégig az irodalmat látta az irodalmiság hivatalnokaiban, ugyanazzal a lírai optikával, mellyel örökkévaló költészeti törvényeket látott az ő nem közönséges ítéletének benyomásos megállapításaiban.

Mert ítéletei nem voltak közönségesek. Gyulai Pál elsőrendű értékelő volt s való, hogy legtöbb megállapítása, ha nem is végérvényes (mert sehol sincs örökkévalóság, legkevésbé a művészetben), de sok ma is megáll, mai benyomásaink szerint is, húsz, harminc, negyven, sőt ötven évvel megállapíttatása után. Ez persze ne tévesszen meg bennünket az iránt, hogy a Gyulai Pál bírálata éppúgy csak benyomásos bírálat volt, mint bárki másé, azon az egyszerű okon, mert a művészetben nem igen lehet egyebet parancsolni, mint amit az egyes művészetek matériájának természete parancsol s művészi dolgot sem mérni, sem megítélni nem lehet pontosan. Próbája ennek az, hogy bár Gyulai Pálnak sok ítélete még mindig megáll, megokolásuk sokszor már nem. Ez állandó jelensége a művészet történetének. Minden újabb nemzedék egy-egy fellebbviteli bíróság, mely még ugyanazon ítéletet is más okoknál fogva hagy helyben, mint amelyekre az első bíróság építette. Hiszen a képírásban is a régi jó Vasarinak nem megmarad-e akárhány értékelő megállapítása, melyet azonban a mai festő csak tónusos, formás és valőrös műszavakkal, vagy még ezeknél is némább hüvelykmozdulatokkal tud megokolni, a régi jó Vasari azonban olyan novellista módon okolt meg, hogy Boccaccio is megirigyelhette volna érte? Ez a dolog alighanem úgy áll, hogy valamely elé kerülő művészi dologról jósszemű és arravaló embernek, valahogy és valahonnan, de megvan a maga ösztönszerű, mert egyéniségéből fakadó ítélete, s ez joggal ösztönszerű, sőt elkerülhetetlenül csakis ösztönszerű, mert maga a művészi termék is egyéniségből fakadt, és a legtudatosabb művésznél is, ösztönszerűen készült. Ám, viszont, értelmes embernek nem nehéz valami katekizmusos vagy törvénytáras okot álmodnia ítélete aljára, valahogy megfordítva úgy, mint mikor ha álmunkban a lepedőnk összegyűrődött, nem nehéz azt álmodnunk, hogy Prometheus vagyunk, akit kikötöttek a sziklapadra. Így nem nehéz az egymásra következő nemzedékeknek új meg új végérvényes megokolást találniuk ugyanazon művészetbeli megállapítása vagy értékelés megtámogatására, de valójában és velejében ez a kritikabeli objektivitás éppúgy szubjektív, éppúgy merő líra, mint a kimondottan impresszionista kritika, s a művészeti kis káté, melynek törvényei szerint az említettem jósszemű és arravaló emberek ilyen találó ítéleteket tudnak mondani, az egyszeri lutri játékosra emlékeztet, aki, mint bizonyára hallották, a negyvenkettes számmal nagy nyereményt ütött meg, s mikor megkérdezték, miért tette meg éppen a negyvenkettes számot, azt felelte, hogy két számot álmodott: ötöst és hetest, ötször hét pedig negyvenkettő, ezért tette meg a negyvenkettes számot... Figyeld meg az örök törvények szerint ítélő objektív kritikust s hamar észreveheted, hogy múlhatatlan törvényeinek csodálatosképpen az nem felel meg, ami nem felel meg múlandó ízlésének, nem felel meg hajlandóságának, nem felel meg egyéniségének. Viszont, ahol a tehetség hódító hatalma oly nagy, hogy legyőzi a bírálóban még az egyéni ízlés ellenkezését is, ott az örök törvények szépen hozzáilleszkednek a mértékük alá tett extravaganciához. Így tudta önkéntelen hozzáilleszteni Gyulai Pál is az ő geometrikus, hogy úgy mondjam, kálvinista törvényeit a Katona József Bánk-bánjának vad zsenialitásához, spanyolosan és katolikusan fülledt viharhangulatához. Holott, valójában, ez a darab ellenkezik mindennel, amit azon időkig a dráma s a tragikum örök törvényeinek tartottak, s Gyulai Pál, ha az ő objektivitása is gyökerében szubjektív nem lett volna, az ő híres jó szemével hamar meglátta volna az örök érvényűség relatív voltát abban a döntő próbában, hogy az örök törvényekhez mindent hozzá lehet prokrustesezni, s legfőbb erősségeik a kivételek, amiket alóluk tenni lehet. Hogy Gyulai Pál mégis mindvégig vakon hitt az objektív kritika lehetőségében, az épen azért volt, mert született impresszionista, tehát született lírikus lévén, vakon hitt önmagában. Aminthogy az ő híres vallomásos mondásának, hogy magával akar békében élni, nem a világgal, első mondója egy pár excellence lírikus volt: Petőfi Sándor.

De Gyulai Pálnak is igaza volt e büszkeségével; méltán hihetett magában, méltán hihetett magának s méltán elébe tehette a magával való békességet a világgal valónak. Mert ízig-vérig irodalmi ember volt, az irodalomnak nemcsak szerelmese, de műértője is, ami különben egyik a másik nélkül éppoly lehetetlen, mint ahogy lehetetlen olyan Don Juan, aki ne szeretné a nőket és viszont ne értene hozzá. Ő, ha már annyit vívódott a költészet törvényeivel, viszont nem is akart egyéb törvényt ismerni a költő felett, mint a költészet törvényeit, Ő, a szenvedélyes politikus, szenvedélyesen tiltakozott a politikának a költészet fölé való tolakodása ellen, s ő, a szenvedélyes magyar, a csökönyös puritán, gyönyörű elfogulatlansággal mindig csakis a költészetnek törvényeihez (már mint amiket ilyeneknek hitt) csakis ezekhez mérte a magyar irodalom minden jelenségét s a jelenségekben a magyarságra ható nyugati világ, a magyarságba olvadó újabb rétegek, a magyar műveltségben elvegyülő újabb foglalkozásuk jelentkezéseit. Sokakat kikergetett az irodalom kertjéből, de mindig azon a címen, hogy nem költők, s nem azon a címen, hogy nem magyarok. Sok mindenre mondta, hogy nem szép, nem jó, de semmire sem mondta, hogy nem szabad. S ezért esik Gyulai Pál az ő magyar magyarságával nemcsak fiatalkori harciasságában, de öregkori konzervatizmusában is oly közel ahhoz, amit irodalmi modernségnek és forradalmiságnak neveznek. Mert a művészetben mi a modernség és mi a forradalom? Irány? Az nem lehet, mert a művészetben nincsenek irányok, csak emberek vannak. Új törvények? Az sem lehet, mert a művészetben nincsenek törvények, csak lehetőségek. A modernség s a forradalom a művészetben sohasem jelenthet egyebet, mint újra meg újra biztosítani, minden politikai vagy iskolai tolakodás ellen a művész szabadságát, a művészet lehetőségeit, - olyasmiket, amik lehetetlen, hogy drágák ne lennének mindenki előtt, akinek lélekben köze van a művészethez. Ezért van és lehet aztán rokonság: nemcsak minden idők modernjei, de ugyanazon idők tisztességesei között is, a legkülönbféle hadállásokban. Mint ahogy a Faust pantheista spinózizmusán a jó Gretchen rámondhatja az ő drága ártatlanságában, hogy: "ilyesmit mond a tisztelendő úr is, ha talán nem is ezekkel a szavakkal" - sok egyéb forradalom is sokban találkozott azokkal, akik ellen kardot rántott. Mindenféle, de legkivált a művészetben - s a mai úgynevezett modern, mikor verekedései közepette egy percre vagy egy üdülő órára megtörli homlokát s lapozgat kipróbált régiek kipróbált írásaiban, meghatottan s megerősödve találkozik mindenfelé a mai nap igazságaival, hogy ilyesmiket írt Gyulai Pál úr is, és mindig márványba vésni való szavakkal.

Mindig. Mert Gyulai Pál olyan író volt, aki tudott írni. Aminthogy olyan irodalmi ember volt, aki szerette az irodalmat. Tudott írni - ez a legnagyobb, amit íróról mondani lehet. Szerette az irodalmat - ez az első, amit kritikustól meg kell követelni. Abban, ami maga volt, s abban amit másoktól követelt: Gyulai Pál egész író volt és egész férfi, mestere és jelképe annak az irodalmi férfiasságnak, mely éppen, mivel az irodalmat nem tekinti társasjátéknak, meg is verekszik tisztaságáért, igazáért és szabadságáért. Az irodalmi Magyarország utolsó nagy alakját kísértük levett kalappal s fiúi gyásszal az Akadémia halottjában, s ha személyes érzésünk szemérmeteskedne abban, hogy szeretetét, háláját és fájdalmát nyilvánosság elé vigye: a harci kötelesség parancsol bennünket külön koszorúval az írástudó sírjához, mikor síronként, mezőnként és talpalatonként, visszapereljük hazánkat az írás tudatlanjaitól.