Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Szüry Dénes

Ha azt nézem, amit idefönn hagyott, nem túlságosan jelentékeny s különösen nem ad mértéket egyéniségéről és egyéniségének értékéről. Néhány könyv: útleírások, emlékezések, hangulat-képek, sok színházi bírálat elszórva egy hetilapban, javarésze két könyvben is - mennyiségre ez az egész. Minőségre: finom, előkelő, művelt dolgok, egy finom, előkelő és művelt elme nyilvánulásai. Ízlésesek és okosak, sok ismeretre, van a világ dolgainak bölcs és találó megértésére vallók. Formára elegánsak gonddal, csínnal kidolgozottak. Ez a csín és gondosság néha művészinek hat, néha azonban mintha elvonna valamit a közvetlenségből.

Legjelentékenyebbek a színházi kritikák. Nem a felfogás, vagy a gondolat eredetisége ragad meg bennünk - Szüry Dénesben talán semmiből sem volt kevesebb, mint a forradalmárból, aki hagyományokat rombol és új hagyományokat épít. Az a teljes, benső elmerülés teszi ezeket a színházi kritikákat kiválókká, amellyel Szüry átadta magát a bírálata alá kerülő műnek, kinyitotta lelkét hatása számára, bebocsátotta magába minden kis árnyalatát. Ami képet aztán így kapott róla, azt igyekezett kivetíteni bírálatába. Legtöbbször ez sikerült is neki s akkor olyan hű képét kaptuk a darabnak, amilyen hű képet csak adhat a leírás. Nem is voltak ezek a megszokott értelemben vett bírálatok, inkább sommás összefoglalásai a darab hatásainak. Szüry mindig azt kereste, azt látta a darabban, ami benne szép, sokszor jelentéktelen daraboknak is észrevette olyan szépségeit melyek mellett mások egy visszautasító kézmozdulattal mentek el. Eben a tekintetben, ha nem is programszerű eltökélés eredményeképp, de egyénisége mineműségéből kifolyólag egyik első alkalmazója volt nálunk a kritika új szellemének, szemben a hagyományossal, a ma is még uralkodóval. Abból indult ki, hogy a kritikusnak, amennyiben van pedagógiai célja, csak az lehet, hogy megtanítsa az olvasóját élvezni. A kritika nem az írónak szól, mint a régiek hitték s nem az a feladata, hogy az írót figyelmeztesse, miben mennyit hibázott, hanem az olvasónak szól s az a feladata, hogy megmutassa mi szép a műben s hogyan kell ezt öntudatosan élvezni. A kritikus ne legyen ellenőre az írónak, hanem legfogékonyabb és leghálásabb hallgatója.

Szüry Dénes az volt; ha észrevette is egy darab fogyatékosságait, nem azokat tette bírálata központjába, hanem a szépségeit. Ezeket aztán kitűnően tudta kiemelni. S mert ilyen nagy élvező volt, természetszerűleg be kellett neki is állni a Shakespeare-imádók közé. Nagyon kevesen ismerték és élvezték nálunk úgy Shakespearet, mint ő. Nem a filológus aprólékosságokon bukdácsoló akríbiájával, hanem az igazi irodalom-értő penetratiójával, amely éles szemmel be tud hatolni a szavak mögé, nem nézi külön a művet s részleteit s külön a hátterüket, hanem egy tekintettel befoglalja a művet, a végleteket és a hátteret. S a maga szemével nézett mindent, ezért még tévedéseiben is érdekes és tanulságos volt. Nem olvastam el most újra Hamletről szóló tanulmányát, de emlékszem rá, hogy akkor, mikor megjelent, nem bírtam elfogadni azt az eredeti és elmés magyarázatot, melyet az irodalom e legnagyobb rejtelmének adott, mégis úgy hatott rám fejtegetése, mint a legértékesebb dolgok egyike, melyeket magyarul Shakespeareről olvastam. Sokat tanult és sokat tudott, a Shakespeare-irodalom rengeteg útvesztőjében a legjáratosabbak egyike volt, de a saját látását nem homályosította el, amit mások könyveiben olvasott. Sohasem a többé-kevésbé elmés tudós fejtegetések anyagát látta Shakespeareben vagy bármely más irodalmi műben, hanem a legszebb és legnemesebb élvezetek forrását. Nagy élvező volt, aki nem érte be azzal, hogy impresszionista módon befogadta magába a művészi élvezetet, hanem öntudatossá tette magában s az élvező ember közlékenységével közölte másokkal. A fődolog neki mégis a maga élvezete volt.

S ezzel jutunk el ahhoz, ami életében irodalmi munkájánál is becsesebb és jelentékenyebb volt s amit magával vitt a sírba: egyéniségéhez. Abból a fajtából való volt, amely mindig és mindenütt a legszebb és legbecsesebb kultúrtermék: az igazi amatőrök fajtájához. Az angolok s utánuk sokan nálunk is literary-gentlemannek hívják ezt a típust. Az irodalmat, a művészetet, általában a szép dolgokat teljes lélekkel élvezni, ezt az élvezetet öncéllá, az élet legfőbb dolgává tenni, fontosabbá az érdek, a hiúság, a külső boldogulás minden ösztönzésénél. E szerint az elv szerint rendezte be életét Szüry Dénes is, úgy mint mindenki az ő fajtájából. Érdeklődése középpontjában az irodalom állott, de nagyon tudata élvezni a képzőművészetet is. Az újabb és újabb élvezetek keresése vezette arra is, hogy megismerje a világirodalom úgyszólván minden területét s újra meg újra bejárja azokat a tájait, amelyeken egykor már élvezetekre talált. Ily módon igen nagy anyagát halmozta fel magában az irodalmi ismereteknek. Ezek azonban nem eleven élmények, amelyek az emlékezetben is újra meg újra élvezeteket szereznek. Szüryt nem fenyegette soha azoknak a veszedelme, akik nagyon sokat foglalkoznak irodalommal s épp azért lassanként a költői olvasmány is merő tudás dolgává lesz számukra, tudományos ismeretek substratuma, akár a természettudományi könyv. Ő mindenbe belevitte a maga szubjektivitását, lélekkel olvasott, olvasás közben ölelkezett az író szelleme meg az övé. Ezért az olvasmány neki nemcsak élvezet volt, hanem megtermékenyülés is.

Hogy írjon, mindig szüksége volt valami megtermékenyítőre. Amit írt, az mind vagy egy-egy szép tájékra vonatkozott, amelyet látott, vagy egy kiváló egyéniségre, melynek közelébe került, vagy egy irodalmi műre, amely föllelkesítette. Egész eredetit, olyant, amihez az ihletet önmagából merítette volna, tudtommal nem irt soha. Úti rajzok, reminiscentiák kiváló emberekre, irodalom-fejtegetések - ezek voltak az ő műfajai. A benne rejlő írói ösztönön kívül kellett még valami más is, ami mozgatja tollát, hogy írni tudjon vele. Az inspirálóhoz aztán hozzá tapadt s belőle szívta ki, amit irt róla. Nem alkotó művésze volt, hanem reprodukáló, aki a maga egyéniségét is csak már egyéniségeken, vagy valami más közegen át tudta kifejezni. Az irodalomhoz tehát nemcsak az élvezés vágya fűzte, hanem az is, hogy csak a segítségével tudta önmagát a saját egyénisége tartalmát kifejteni.

Ha visszanézek erre a kissé téveteg körvonalú vázlatra, melyet itt Szüry Dénesről rajzoltam: azt kell látnom, hogy nem annyira Szüry Dénest rajzoltam meg, mint inkább az intellektuális amatőr író tipikus képét. Ennek talán van a magam fogyatékosságán kívül mélyebben rejlő oka is: Szüry csakugyan típus volt s ha rágondolunk, azokat a sajátságait látjuk legelőbb és legjobban, amelyek tipikusak. Emberi tulajdonságai: lényének szeretetreméltó finomsága, humánus jósága, mindenkivel szemben tanúsított gyöngédsége, magán-ügyek; azoknak, akit ők ismerték és szerették, drágák és kedvesek, a nyilvánosság szempontjából másodrendű érdekűek. A fődolog benne mégis az volt, hogy olyan emberrajt képviselt, amely nagyobb és gazdagabb kultúrákban gyakori, nálunk még ritka, de reméljük, előbb-utóbb el fog szaporodni s amely az alkotó szellemi munkásnak, írónak, művésznek, tudósnak az igazi publikuma. Egy olyan olvasó, amilyen Szüry Dénes is volt, többet ér az írónak, mint száz olyan, aki művében nem lát egyebet olcsó szórakozás forrásánál. Az effajta emberek adják az írónak azt a rezonáló felületet, amelyre szüksége van, hogy a szava kellően érvényesülhessen, az ő figyelmük megértésük, lelkesedésük inspirálja, sarkalja és kényszeríti önmaga minél teljesebb kifejtésére, a benne levő képességek minél tökéletesebb értékesítésére. Az irodalmat nemcsak maga az író csinálja, hanem a közönség is, amely a sikert, a hatását adja s amely a maga ízlésével vagy ízléstelenségével vezeti vagy eltévelyíti az írót. Amely irodalom közönségében sokan vannak a finom, fogékony és művészlelkű megértők és élvezők, azt az irodalmat nem fenyegeti az elsekélyesedés és ellaposodás veszedelme. Szüry Dénes az ideális olvasók egyike volt, akik már azzal a ténnyel is, hogy vannak és olvasnak, fejlesztően hatnak az irodalomra.