Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: A művészet könyve
(A műveltség könyvtára, Kiadja az Athenaeum)

"A képzőművészetek történeti és technikai fejlődéséről" írt új könyvében a pleinair jegyében indult modern festőművészetről, a fény, szín és a levegő adta impressziók megfigyelőiről írja Lyka Károly a legszebb sorokat. A nyugalom és a könyv céljaihoz illeszkedő mérséklet alól minduntalan előbukkan itt a meggyőződés heve, a harci tűz, a lelkesedés és a lírai ellágyulás. A felszabadulást megelőző idők mesterségesen felfújt nagyjaival szemben sem tud hűvös történetíró maradni, hanem éles és lesújtó megjegyzéseket hullat el, nemrég még nagyhatalmú, sőt ma is uralkodó nagyságokat rángat le trónjukról. Harci emlékekkel telített részletek ezek. Újra, elevenebben hozzák szemünk elé az alig múlt éveket, mikor még immár - elvben - győzelmes ideákért kellett küzdeni kicsinyléssel, gúnnyal és hivatalosan lajstromozott ízléssel szemben. Ha azt mondanánk, hogy Magyarországon Lyka Károly egyedül küzdött e nehéz napokban, nem volna nagy túlzás. Mert sokszor állt egyedül és vagdalkozott minden irányban. Hitében fanatikus volt. Fegyverzete tökéletes. Nem hiába volt maga is festő: az ujja hegyéig érezte az új utakat törő talentumok igazságait és bámulatosan logikus módon tudta átszármaztatni az igazságot mások, ellenséges, vagy közönyös, érzéktelennek mutatkozó emberek lelkébe. Komplikált, misztikus esztétizálástól mindig ment. Inkább a saját lángolását is elnyomja, de nyilvánvaló és átlátszó elemi tanításokra építi fel elméletét, mindig adott, mindig ellenőrizhető példákhoz kapcsolt elméletét. Új ember-rétegeket szerzett Lyka az új művészet számára, új tömegek előtt rombolta le a művészet rejtelmes és köznapi elmével megközelíthetetlen voltáról terjesztett tévhitet. A műveltség könyvtárában megjelent kötetének is egyik nyilvánvaló tendenciája, hogy világos és közérthető legyen azok előtt is, kik most olvasnak először képről, szoborról, építészetről, iparművészetről. Ezért előtérben áll az oktató, a magyarázó, az erős művészet-pedagógus, aki egy-egy jól megválasztott példával mindig meg tud világítani komplikált, homályos részleteket. Soha nem tolakodik, nem válik lételemmé Lyka oktatása. Viszont sehol, ahol szükség van rá, el nem marad. Alig vesszük észre, milyen küzdelmes, milyen töretlen úton jár, amikor minden helyzetben számol az egészen avatatlanokkal. Az anyag feldolgozásának ezt a nehézségét még eggyel tetézi. Nagyon egyszerű dolga lett volna, szemben az egészen elemi ismeretekre szoruló publikummal is, ha szimpla történetet ír, ha kezdi azzal, hogy már a régi görögök is faragtak szobrokat és végzi úgy, hogy napjainkban is faragnak. Ez a szokott sablon. Ez az a formula, mely magába ölel mindent, német könyveket és százéves közhelyeket, a klasszikusok dicsőítését, esetleg modern szószt. E megállapodott és megunt iskolakönyv-rendszerrel szemben Lyka könyve igazi fejlődéstörténet. Nem megy vissza a múltba csupán az évszámok kedvéért. Gyökereket keres. Az egységes szükségletből kialakult egységes képzőművészet gyökereit. A kézművességet, az építkezést, olyan formában, mely egyaránt hord képírást, szobrászatot és iparművészetet. Nem méri ki az időt századok szerint. Az új esztendő még nem fordít a világ folyásán és új évszázad maga még nem változtatja meg a föld képét. A művészet óriási anyagát összetartó fogalmak szerint csoportosítja Lyka. Az ő középpontjai: a minden kultúrát létrehozó szükség; a puszta szükség mellett a formák másik tényezője, az anyag; a szükség és anyag szerint kialakuló stílus; a munka-megosztás szerint lassanként megkülönböztethető egyéniség, a művész; a hűbérrendszeres középkor világberendezésének megfelelője, a mecénás; azután a nyűgöktől és támaszoktól egyaránt megszabadult, a kapitalista liberalizmus érájában küzdő, harcoló művészet.

Rég elporladt emberek lelkének problematikus értékű boncolgatására Lyka nem hajlandó. Az elfogadható valóság számára keres megfelelő keretet. Nyilvánvaló összefüggéseket, társadalmi hatásokat, anyagi reflexeket. Megkonstruálja a tényezőket és ha megelégszik is a legnagyobb vonásokkal, ha nem is kutat kínosan részletek után, amit elfogad, amit megtart, abba azután lelket önt, azt megeleveníti. Technikáját az annyira szerette impresszionista festőkével lehetne összehasonlítani. A teljes tudású ember nyugalmával hanyagol el számtalan olyan részletet, melyet szorgalmasan tűzne gombostűre minden jól nevelt adatgyűjtő, könyvkompiláló. Már elolvastuk a könyvet, a lebilincselő és izgató olvasmányt s akkor vesszük észre, milyen kevés évszámmal találkoztunk, mennyire nem tudjuk megállapítani hányban született Tiepoló és hol halt meg. Ez a könyv nyilvánvalóvá teszi, milyen kevéssé tartoznak hozzá szervesen e száraz adatok a művészet képéhez. Váltógazdaságról beszél Lyka s valahol, hát a művészetben érvényesül a váltógazdaság elve. Nincs régi és nincs új. Egyéniségek támadtak mindenhol, de irányok csak felváltották egymást, eltűntek és felbukkantak. Mindig voltak szabad farkasok és soha sem hiányoztak recipe szerint dolgozó tudákosak. Kár, hogy Lyka, aki a legutóbb lehanyatlott maniristákat olyan találóan bélyegzi meg, elnézőbben bánik őseikkel, a régebbi korok üres lelkű zsonglőreivel. Ha valami: annak megállapítása hiányzik a könyvből, hogy nem mind arany, amit a történetírás aranynak fémjelez. Hogy hosszú ideig a régiség a kiválósággal azonos fogalom volt és a műtörténelem számos hőse megérett az újjáértékelésre. Érezhető ez a hiány, mert hiszen ki állhatna elfogulatlanul a halott régiekkel szemben, ha nem Lyka, aki az élő bálványoknak is oly bátran nekik támadt, akinek néhány rövid év oly fényes igazságot szolgáltatott. Talán ez a hiány okoz bizonyos egyhangúságot is. De ez a mérsékelt hang nagyon megbecsülendő. Sok lelkes áradozás, szavak színes sziporkája mögül rí ki a meg nem értés és a megértetni nem tudás. Ezzel szemben Lyka nyugodtan, látszólag talán szárazon, de végtelenül mély érzéssel, szinte szerszámmal a kezében magyaráz. A megcsinálás, a teremtés örömét ő teljesen átéli és vele együtt éli át az olvasó. A közönyös, a művészetekről mit sem hallott, aki kezébe veszi ezt a könyvet, mint üres napokat kitöltő olvasmányt: végezve vele, kell, hogy rokonérzés, vágyakozás támadjon benne egy újonnan felfedezett világ, a képzőművészet iránt.