Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám

Lengyel Géza: A láz

A fák között, a domb csúcsán volt a ház. Tetején, félig a padlásra építve, a szobrász lakása. Az ablakon benéztek néha a lombok. Sivár, nagy nyomorúságot láttak, meztelen szegénységet, melyet már takargatni sem volt érdemes. A nagy műterem sarkában tűzhely állt. Füst, ételszag keveredett össze az állott, vizes agyag nehéz párájával. Az ablak előtt ült a szobrász és dolgozott. Modell nélkül arckép után gyömöszölt össze egy mellszobrot. Egy lapátszakállú, tekintélyes férfit, akinek jubileuma készül és a fényes ünnepen alárendeltjei áldozatkészségéből meg fogja kapni saját képmását. A fal mellett sorba felállított, piszkos, porlepte gipszek. Mind megjárták már a tárlatokat és mind visszakerültek, langyos sikerek, vagy teljes észrevétlenség után. Csupa nőalak, azon egy modellről. Az asszony állt, ült és feküdt hozzájuk, változatos pozíciókban. Az elsőn még lány, menyasszony, könnyű, hozzátapadó ruhában, alig kifejező szemekkel. Azután akt következik, azután az anya a gyermekével, végül, az utolsón már frissségét vesztő nő, akinek arcáról a fájdalom és a szenvedések nyomait alig bírta eltüntetni a művészet.

Most már ellomposodtak a mozdulatai, a széles csontokon kevés volt a hús, a szemek túlságosan mély gödörben ültek. Míg főzött a műteremben, két kisgyerek kapaszkodott vásott szoknyájába. A szobrász modell nélkül volt teljesen, egy év óta nem is állított ki semmit és a mellszobrocskákból, a plasztikus arcképekből élt. Csendesen, ellentmondás, lázongás nélkül tűrte a sorsát. Élt, mint egy másik küszködő, nyomorgó mesterember, mint alattuk a pincében a csizmadia, aki segédjével, inasával, négy gyerekével tanyázott együtt műhelyében.

A mintázófával rendbehozta a jubiláló úr szakállát és leült ebédelni a terítetlen asztalhoz. Az asszony kiosztotta az ételt. A két apróság az ujjával szedegetett egy közös bádogtányérból. Két kicsi lány, három éves az egyik, a másik négy és minden nyomorúság ellenére pufók arcúak, vidámak, hangosak. A kisebbik mohón szedi magába az ennivalót, a nagyobb most unott, kelletlen. Az ebédnél észre se veszik, hogy valami baja van. Délután meghúzódik egy sarokba és ott ül esetten, szótlanul a gyerek, aki máskor egy pillanatig se maradt nyugodtan. Eleinte örülnek, hogy jól viselkedik és csak a kisebbikkel van baj. Később azonban feltűnik, aggasztónak tetszik a csend. Kifaggatják a kislányt.

- Nem kell semmi?

- Nem.

- Fáj valamid?

- Nem.

Az anyja megfogja a kezét: ijesztően forró. Meleg és ernyedt az egész kis test. A karjára veszi és a gyerek elkezd csendesen sírni. Most már nyilvánvaló, hogy beteg. Az asszonynak kedve volna együtt sírni vele. Ágyba fekteti. A férfi abbahagyja a munkát és komoran áll a kis beteg előtt. Új gond, új meglepetés. Annyi meglepetés és egyik fájdalmasabb, emésztőbb, mint a másik. Az asszonyt doktorért küldi, ő maga elnyomja a keserűségét és folytatja a munkát. Hogy készen legyen másnap és még a héten pénzt kapjon érte.

Következtek a betegség kínos napjai. Sokáig húzódott a szenvedés és tartott a láz konok egyformasággal. A szobrász nem kezdett új munkát. Ült az ágy előtt és nézte órák hosszat a szenvedő, vonagló testet. Vizsgálta, hogyan rombol a titokzatos kór. Hogyan nagyobbodnak a szemek, hogy csap ki belőlük a zavaros láng. A nyitott ablakon át ömlött be a meleg levegő. A beteg gyerek lehúzta takaróját és kezével, lábával kalimpálva, ott nyögött tehetetlenül. A szobrász ült az ágy előtt. Közben megnyugodott kissé a beteg. Elaludt. Az apja önkénytelenül a vázlatkönyve után nyúlt. Rajzolt. A szenvedéssel teli arcocskát, az összeeső kis testet vetette papírra. A tehetetlen, ernyedt nyugalmat és a lázas órák kétségbeesett mozdulatait. Bealkonyodott, mire letette a ceruzát. Másnap folytatta a kínos megfigyelést. Az asszony csendesen sírva járkált a szobában.

A beteg változatlan fájdalmak között hánykolódott. Délután agyagot vett elő a szobrász és mintázni kezdett. Szinte lázas volt maga is, úgy csapta oda reszkető gyorsasággal az arcocska, a párolgóan forró arcocska agyagmását. Mikor készen volt, másikba kezdett. Félig befejezett, egy-egy vonással összetartott agyagvázlatok sorakoztak egymás mellé. Az egyiken a lázas álom, a másikon a delírium, harmadikon a tűrhetetlen fájdalom.

Néhányat összegyúrt közülük, egyhez hozzáállott, hogy befejezi egészen. Megfékezte az izgalmát, nyugodtan szedte le a fölösleges agyagot, tisztán igyekezett megmintázni a hús reszkető gyöngeségét. Mire a munka a vége felé járt, a kicsike elcsendesedett, a láz eltűnt, elszállt. A lélekkel együtt.

*

Nem változott semmi. Kivittek egy kis koporsót. Egyelőre kevesebben voltak, de már vártak egy új jövevényt. És közöttük csakugyan ott volt az elköltözött emléke. Ott volt, nedves takarók alatt egy csomó hideg agyagban. A szobrász összeszedte a vázlatokat és lopva fejezte be az egészet míg a felesége odajárt, mert az asszony nem tudott a bánatban fogant műre nézni hangos, jajveszékelő sírás nélkül. Amikor készen volt, sietve vitette el hazulról.

A szobor, a lázas gyermek, ősszel a tárlaton okozott lázat. Amilyen közönyösen mellőzték eddig, olyan hirtelen fedezték fel. Érmet kapott, díjat kapott és kétszer kellett márványba faragnia a mintát. A nyomorúság tanyájáról elköltöztek és szegényes fotográfiák helyett gazdag asszonyokról készített a szobrász drága portrékat. A nevét ismerték, érvényesült, boldog volt. Az asszony néha sírt a halott kicsi után és azt mondta, volnának inkább a régi nyomorúságban, csak élne.

A szobrász hallgatott és borzadva gondolt arra: ha csakugyan teljesülne ez a kívánság.

A következő tárlaton egy sorozatot állított ki. Az volt a címe: a láz arcképei. Gyerekfejek, tanulmányok, a beteg kicsike kegyetlenül megfigyelt, irgalmatlan biztonsággal visszaadott képmásai. A siker óriási volt. Megírták élettörténetét, mindenki tudta, milyen nyomorúságban küzdött eddig, mindenki ismerte a kis halottat, a szobrász beteg modelljét.

Azután variálta még ezt a témát, a siker fel-felújult, de egyre halványabban. Megrendelései voltak, állami meghívásokat kapott. Jólét vette körül, csak az ihlet makacskodott. Amit közben csinált, az jelentéktelen, köznapi volt. Alig három-négy év múlt el, a jövedelmei egyre növekedtek, az igazi siker azonban fogyott. Elfáradt. Az asszonyt a gyerekek foglalták el - kettő volt megint. Kínosan, szinte beteges gonddal vigyázott rájuk. Reszketett a baj gondolatától is, más gyerek közelébe nem engedte őket, csak hogy be ne kopogtasson még egyszer a bánat. Jött azonban egy hosszú, hideg, nedves tél. Szinte a levegőben röpködött a baj és eljutott a fehérre festett, kínosan elzárt, ragyogóan tiszta gyerekszobába. Mikor a kicsit ágyba fektették, sikoltozva rohant be az asszony a műterembe. A szobrász feküdt a pamlagon cigarettázva. Mikor megértette, miről van szó, elhalványodva sietett a gyerekszobához. A hófehér ágyacska mellett kétségbeesve állt a feketeruhás dada. A kis beteg kerekre nyitotta szemeit és sírva, hánykolódva, érthetetlen szavakat kiabált. orcái égtek, reszketett, megdöbbentő volt, szívbemarkoló, akár rég elmúlt kis testvére ott a nyomortanya vackán.

A szobrász nézte sápadtan, rémülten, kétségbeesetten. Minden vagyonával, hírével, nevével olyan tehetetlennek érezte magát, mint akkor, annál a másik betegágynál. Lehajtotta a fejét, csendesen ment ki a műterembe.

Orvosok jöttek, gyógyszer halmozódott fel. Semmi se használt. Harmadik nap már eszméletlenül, hörögve feküdt a kis beteg. A halálos rém egyre közelebb ért hozzá. Fehér bóbitás ápolónő hajolt fölé. Az anyja a szomszéd szobában ájuldozott. A férfi kiment a műterembe és csendesen, szinte lopva egy vázlatkönyvvel tért vissza. Leült, szemben a haldoklóval és dolgozni kezdett.