Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany

Móricz Zsigmond: Sárarany
- Regény - (Folytatás)
XI.

Erzsi csak akkor eszmélt rá tulajdonképpen, mit mondott az unokabátyja, mikor az már eltűnt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy megfenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lékekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága, csodálatos következetessége valami félelmetes volt neki magának is.

Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!...

Úristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja kimondani. Hiszen már végigjárta az egész kálváriát. Van még hátra stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?

Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy még ahhoz is hozzá férkőzzék.

Mi neki hát ez az ember. Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza, már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát, ha meg itthon van, szólni se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.

Erzsi keserves sírásra fakadt.

Meggyújtotta a lámpát.

Éppen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Úgyis ragaszkodott hozzá Erzsi, mintha ez volna az igazi anyja. Az ő házukban, otthon, minden ilyen állandó, az élet, a napirend, az edények s az emberek. Erzsi ebben az új életében, ahol naponként szédítően gyarapodnak valamivel s fájdalmasan vesztenek minden percben valamit, nem tudott meglenni.

A vén asszony sok mizserálással tette le az öléből a már alvó kisebbik fiút és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s megérezte, hogy anyjának buja van s vidám arcocskája elszomorodott nagy, sötét szemei tágra nyíltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja szokta, igenelést integetve.

Erzsi úgy járkált, mint az alvajárók, nem is tudta, mi történik.

- Jaj, de elfáradtam eccer, - nyögött fel a vén asszony.

- Mit dolgozott Mari néném?

- Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog, hogy nem lehet másképp előre menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakosgatja. Ebbe fáradok én legjobban el...

Erzsi álmodva nézett rá, alig értette el a tréfát.

- Mi újság otthon?

- Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van már jó ezen a világon? Már még az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje, hogy nem húztam el a számat.

Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szívéből komolyodik. Erzsi nem nevetett. Búsan kérdezte, a torkát fojtogató szomorúságtól alig bírva egy-egy szót ereszteni:

- Mi történt?

- Összekaptak eccer.

- Kik? - rémült meg Erzsi.

- Arra járt ez a vén Túri.

Erzsiben elfulladt a szó. Egy pillanat alatt, mintha gyufával meggyújtják a kazlat, lángralobbant benne a rettenetes halommá felgyűlt düh az ura családja ellen.

- Mit mondott?

- Azt hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt csinált az ő fia a lányából.

Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.

Szólni nem bírt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.

Egy ideig kínos csönd volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem bírta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy megtette.

- Hát úgy volt az, - kezdte kis idő múlva, magyarázva, békítve, - hogy arra járt a vén Túri, ott ment el a kapu előtt, aztán az anyád kikiáltott neki, hogy álljon meg. Amiatt a nyavalyás tető miatt van ez mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén Túri megállt. Aztán azt mondja az anyád: "hallja e nászuram, megint csorog az a tető". Az meg gorombán szólt. "Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár csorogna, mintha vödörből öntenék, mert kék a kukoricára." "Azért kell most csinálni meg, azt mondja az anyád, amíg itt nincs az eső. Mert akkor aztán mit csináljunk, ha befolyik?" "Tegyenek alá dézsát, meg teknőt. Ha nincs elég, kérjenek a lányuktól. Van ott. Mert a nagyasszony..." Akkor jött ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén kutya Túri, ha már zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Aztán azt mondja az apád: "Hallod-e nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy rádbecsültetem!" Nahát lett akkor ott égiháború. Az a csúfszájú vén! nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajaj, csak azt az egyet sajnáltam, hogy csak egyszer volt e világra kénköves eső. Most kellett volna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett volna. Akkor mondta a vén gazember, hogy "köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ő fia nagyasszonyt csinált a lányából.

Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.

- Hát mit mondasz erre Erzsus? mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember, az egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó gazdára!... Mit szólsz ehhez!...

A fiatal asszony összébb húzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a vállát.

- Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy ilyeneket hord egy háztól a máshoz.

Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb húzta az arcába s az mély árnyékba takarta vonásait.

Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.

Aztán felállt a vén asszony.

- Jajh, de menjünk mán... Egísz íccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt már, elbújt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszony hogyne törődne el... Jó íccakát Erzsus!...

- Isten áldja.

S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bújt ki a lámpavilágról, bele az odakinti sötétségbe.