Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Szomory Dezső: Alice, a jó gyilkos

Szomory Dezső: Alice, a jó gyilkos
I.

Hol töltötték az estét, micsoda kocsmák és kávéházak mélyén az Örömvölgy-utcában s a Rákóczi-úton, lehetetlen pontosan meghatározni. Az este szürke és sárga volt mint a rongy; és átlátszó, könnyed ködpárákban magányos gázlámpák őrködtek csavargó nők körül, akik szelték az utakat mint a sirályok és tollas kalapjuk volt.

Mégis, a Rókus előtt, a bús feszület környékén mely éjszakai mártíromságban a harangszót hallgatta, hirtelen megálltak ők ketten, egyedül és kissé fáradtan és mintegy tanácstalanul ők ketten: Alice és Bérly Valdemár.

- Ittam, - szólott Valdemár - érzem, hogy kitűnően ittam, mert tele vagyok mámorral és egyéb effélékkel, akarom mondani semmit sem tudok és minden lényegtelent elfelejtettem s csak azt tudom, hogy boldog vagyok.

- Ez nagyon jól van így, - felelt Alice - ámbár én kevesebbet ittam, sőt kevesebbet ettem is mint ön, kedves Bérly úr, mert ön magának többet enged meg és többet fizet mint nekem minden tekintetben. Ami nekem jut, mi az kérem? Szent Krisztus nevére kérdem, mi az kérem? Itt-ott egy egész pohár sör, legtöbbször csak a maradék a poharak mélyén, kihűlve, megállva, elpetyhüdve, sárgán, zölden, vékonyan, vagy kocsonyásan mint a szenny.

- Óh! - tiltakozott Bérly Valdemár - hogyan lehet ilyen utálatosan beszélni ebben a gyönyörű éjszakában? Mondd csak, Alice, nem vagy te intellektus, finom intellektus vagy kultúrember, ahogy azt mondani szokás. Különösen, ne panaszkodjál. Abból neked is igen jó dolgod akad, ha én kitűnően ittam.

- Óh én, én, - dünnyögte - mit jelent az, vagy mit nem jelent! Én, én: az egészen szenvtelen valami, mit mondjak, rosszat mondjak vagy azt, hogy Heliogabalus. Minden fogamból a nyomort piszkálom elő és úgy állok itt mint egy nagy darab lepény, aminek keze s lába van.

- Óh gyermek! - rebegte Valdemár.

- El vagyok keseredve.

S egy gázlámpának támaszkodott. Ellomposodott s mégis könnyed alakja, a maga vékony s heves vonalával tűnt elő a fényben. Elnyűtt kalapja alatt, a formátlan karima alatt a szeme csillogott zöldes tüzekben. S amint két kezét a mély zsebekbe gyűrve, unottan kanyargatta magát a gázlámpa rúdjának dőlve, egészen különös jelenség volt, harmonikus és rikító, gyöngéd és gyűlöletes a kicsi szőke bajuszával a piros ajkak fölött. A fogak sárgán villogtak. Az orr, merész és fürkésző hajlású, megnyúlt s a földnek meredt. Az egyik lába, tömören és megpuffadva a roskatag cipőben, némi kis fűszálakat gyötört, ami az elaggott járda kőkockái közt élt és sorvadt az éjszakában. Óh ő is itt volt az éjszakában, a Rókus mentén, az elaggott járdán, a kőkockákon, Kurcz Alajos vagy mi az ördög, inkább Alice, ahogy a rokonérzés és szerelmi dal elegánsan megkoszorúzta. De amint mind mélyebbre gyűrte a kezét a zsebében, valami zord és harsány víziója támadt, valami rettenetes mámora az izzó józanságban.

- Elmegyek, - szólt hirtelen - nagyon messzire elmegyek. A világ végére megyek és voltaképpen egészen mindegy hova megyek. Mert nekem nincs lakásom.

Máskor is mondta volt ezt s nem mozdult, nem ment, várt. A Valdemár keze vállon érte s csöndesen útnak indította. Akkor ismét mentek, szelíden és megbékülten, a falakat súrolva, mint az árnyak. S olykor, egynémely szegény hölgycirkáló, feldúlt kalapban vagy hajadonfővel, fásultan rájuk meredt és még csak nem is mosolygott többé. Két nagy és külön világ volt ez, ők ketten ott s a hölgyek szegények, két nagy s külön szerelem s az egyik a másikat utálta s mintegy átköpött egymásra, mindegyik a túlsó partról, ahol a gyalázatuk kertje volt.

- Nem értem, - szólt Bérly Valdemár és sárga fejét a sárga szemekkel az égboltnak szegezte.

A hold ezüst talárja fénylett itten s körülötte mint az elhintett kicsi pénzek, a csillagok tündököltek.