Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- regény - (Folytatás)
III.

Kiskarán másfél század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel, tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta egyszerű vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint búzát, búzát, búzát. A gabona olyan a szemes terményben, mint a tót az emberben. A kukoricából elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprűnek, néhány sor napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek, egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán búzát, búzát.

Olyan egyszerű, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a hold újul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni. Nyaranta folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort; idő előtt megszakítja magát a munkával.

De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem tudja képzelni senki, miről lehetne gondolkozni. A gazdagságról? ...Ott él valamennyiük lelkében, önkéntelen, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási áhítatta, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak sejtelmük sincs; ezer esztendő csak éppen felöltöztette új ruhába, a kereszténység keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szívek legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett a saját, néven nem szólított, de örökkön úristenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik formában is a kirgiz puszták kemény típusát őrzik, jól ismerik a király tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését, s ha a kútból vizet húznak, vissza loccsantják a fölit, ki tudja már miért: a földben lakó örök isten tiszteletére.

A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.

Állhatnak a kormány élén bár kicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos éra, - ide úgy szűrődik át valaminek a híre, mint valami távoli zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyílnak a szép tavaszi napok, bele kell akasztani az ekét a földre.

És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak különös forradalom ütött ki.

Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.

Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjuktól kapott tiszta öntéses földbe repcét vetett.

Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki hallott olyat: új veteményt találni ki! nem szabad a földből komédiát csinálni!

- Bolond ez a Túri Dani!... Nem bolond az, hanem tékozló. Elvesztegeti a földet!... Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon, elvesztette a fejét.

Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán szinte embernagyságra nőtt a kövér, húsos levelű repce, mikor nagy, üde sárga virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot eresztett a Dani zsebébe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az embereket.

Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik évben megint sikerült a repce. Harmadik évben már az egész Tisza part sárgállott a repceföldektől.

A lassú parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott... Szerették volna kitölteni rajta a haragjukat, hogy eddig mindig magának tartotta azt a sok jó pénzt...

Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a földön Túri Dani, ez a jókedvű, szépbajuszú, asszonyszerető fiatal gazda, aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak szokva, hogy a meglett ember, a földtúró gazda savanyú kedvű, mély, barna barázdás arcú, közömbös, tempós mozgású, nem tudnak mit mondani rá, csak azt, hogy

- Egye meg a fene ezt a Danit, ennek minden beüt...

Káposztát ültetett Dani a Tisza parton. Éppen abba a földbe, ahol első esztendőben olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem bírta volna munkáltatni rajta kívül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak menjen neki napszámba káposztát kapálni.

Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméséért, ahol százötven, kétszáz forint ára búzánál több nem terem meg. Remek volt a káposzta, torzsatlan, tömött, sima levelű, mint a hártya. Ahova vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.

És most már, ezen a télen az egész falu asszonya odaadta neki magát, csak egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapos partot adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitűnő megmunkált búzaföldeket.

Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért, hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakítja magát a munkával.

Új terveken, új kísérletezésen törte a fejét. nem minden sikerült, de rá sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a munkás-cselédje.

Alig négy esztendős házas volt Dániel, mikor egyszerre csak szűk lett neki a kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne lehetne onnan földet hódítani?

Mikor fölvetette a szót a télen, a többi nagygazdák szokás szerint komoran, szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az úr. Mert bérbe volt adva az egész uradalom.

Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat: mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év múlva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden csínyját-bínnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg, amely a bérlet kötéskor még víz alatt volt, a Tisza egy hatalmas szögletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf új bérletet kötni, hanem eladja. Csak az volt a nagy baj, hogy a mostani úr, gróf Karay Mihály, ahogy emlegették "Miska gróf" mintha csak őseinek magyar gyilkos politikáját akarta volna folytatni, szóba sem állt a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bízott benne, hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy potyán, örökáron eladja neki. Dani már nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre kelljen a "Liscsánnyal" ahogy parasztnyelven hívták a kemény fiatal bérlőt.

Az elmúlt napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf Karayaknak egy csinos várkastélyuk Kiskara végén, ahol ötven esztendő óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hosszabb időre, vagy csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a méltóságos asszony...

A paraszt úgy gondol a nagyúrra, mint magasabb lényre, mint az isten helyettesére. Valósággal fohászkodik hozzá és rá apellál, ha az alantasokkal baja van. A magyar nép boldogtalan sorsának egyik oka valóban az, hogy nagyon messze vannak fölötte az urak, megláthatatlan messzeségben. Ha tudnák a léha és haszontalan és minden emberi iránt közönyös nagyurak, micsoda áhítattal veszi őket körül a naiv nép, - természetesnek találnák és még jobban elhinnék magukat.

- Beszélek a méltóságos asszonnyal! - Hajtogatta magában Dani, - hej csak egyszer kedvemre kibeszélhessem neki magamat!... De megmondom neki!...

És már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a fele határuk. Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együttvéve.