Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · KÁDÁR ENDRE: SZÍV

KÁDÁR ENDRE: SZÍV
II.

A nő: És az orosz tudta róla ezt?

A férfi: Hogyne.

A nő (elgondolkozik): És jól éltek?

A férfi (türelmetlen, de nem mutatja): Nagyon.

(Hallgatnak; a nő nagyon lassan vetkőzni kezd. A férfi az asztalnál ül és arra gondol, hogy holnap kilenc órás tárgyalása lesz, ahonnan biztos el fog késni. Magával sincs megelégedve, pipogyának tartja magát).

A nő: És lett gyermekük?

A férfi: Volt. (hogy magát csitítsa) De milyen szép keble van magának...

A nő (elgondolkozik): Nekem is volt. Kis fiam. Pistukának hívták. Meghalt!

A férfi (már ingerült, de illő kíváncsisággal): Meghalt?

A nő (a tükör előtt, ingben, nadrágban; a cipő is rajta még; a haját rendezi és az arcát nézi): Két éve. (odafordul) Ugye, rosszul nézek ki?

A férfi (rá akar szólni): Ne... (nem tudja eltalálni a hangot, kényszeredetten belemegy a témába.) Olyan a teste, mint egy lányé. A keble olyan, mint egy lányé.

A nő: Igazán? (szinte öntudatlanul, a vállán kigombolja az inget) - Nézze! - Az uramnak is az tetszett...

A férfi (magában káromkodik, de nincs lelke szólni): Igen?!

A nő (a cipőjét fűzi): Az uram postatiszt volt...

A férfi: Leütötte a hajókötél? (Rögtön megbánja.)

A nő (elbámul; nem érti): nem. Megfázott, influenzában, sokáig feküdt (elhallgat; a lámpába néz; arca mind szomorúbb lesz. A kezei mozdulatlanul maradnak cipőjén.

A férfi (figyeli az éjszaka hangjait; szomorú dolgokra emlékezik s elfelejti, mily szándékkal jött ide; ki van merülve s otthon szeretne lennie; feláll): Isten vele!

A nő (felnéz rá; döbbenettel): Elmegy? És...

A férfi (kesernyésen, int a kezével): Ne féljen. Azért ne féljen! (egy aranyat tesz az asztalra; nagyon csalódott, letört és szomorú) Isten vele!

A nő (elámul; ijedten és alázatosan néz): Elmegy?

A férfi (visszamegy és megcsókolja a nőt): Isten vele...

A nő (átöleli; lassan megered a könnye, szava alig van): Maradjon...

A férfi (határozottan): Nem.

A nő (átszorítja a nyakát): Maradjon! Maradjon!

A férfi (meg van elégedve a gavallérjával, határozottan): Nem.

A nő: Miért?

A férfi: Mert...

A nő: (könyörögve ránéz):

A férfi (kényszeredetten): Nem... Semmi... Nem maga miatt... De oly szomorú!... Nekem van szívem...

A nő: (elbámul).

A férfi: (kimegy; a szíve hevesen dobog, meg van elégedve önmagával s örül, hogy így végződött az éjszakai kaland, majd menni akar, de előbb azt gondolja, megnézi, mit cselekszik a nő. A kulcslyukhoz hajol).

A nő (az aranyat nézi, felveszi és újra leteszi):

A férfi (csitítva szíve dobogását): Ne... Ez a nő tényleg szép... Nagyon szép...

A nő: (elteszi az aranyat):

A férfi (még mindig a kulcslyuk előtt): ...és az arany úgyis oda... (feláll, hallgatódzik és egyszerre keze nyomán, lassan, majd hirtelen bezúdul az ajtó):