Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: A REPÜLŐGÉP KÖRÜL

Verseket kell róla írni, fantasztikus történeteket kell kanyarítani köré, azután hallgatni és várni. Mert nem tudhatni, milyen fává növekedik a kicsirázott mag és sejteni is alig lehet, milyen gyümölcsöket fog hozni. A repülőgép ugyanis egyelőre csak a fantáziánkat dúlta fel, de sem a közlekedést, sem a sokat emlegetett vámvonalakat. Általában, hozzá nem ért még a gazdasági élethez, nem adott arra okot, hogy kereskedő, aki tojást exportál, vagy gabonát közvetít, foglalkozzák vele. Ami nagyon számba veendő mérték az emberi zsenialitás szülöttének - pillanatnyi - jelentőségéhez. Igaz, az exportőrök Heine Henrikkel se törődtek. A repülőgéppel pedig valaha nagyon is fognak törődni. Annál jogosabban izgul tehát minden, valamennyire érzékeny fantázia. Blériot érdekesebb ember ma a legkiválóbb derby-győztesnél és nevezetesebb is, bár a szerencsének nem kis része van hírneve megalapozásában. ha nem volna olyan sivár a feltételes bizonyítás, érdemes volna elgondolkodni rajta, vajon az egész világ ugyanolyan izgalommal rajzana-e most a repülőgép körül, a csatorna áthajózására kitűzött nagy díj nélkül, mely elvégre az emberiség története szempontjából vagy teljesen jelentéktelen, vagy ugyanolyan jelentőségű, mint Cleopatra orra. Valószínű, hogy a repülés ügye azért nem állna hátrább, csak egy, most szerencsés, magas csúcson trónoló név ülne valamivel alacsonyabban. Egyébként északon és délen egyformán fúrnának, faragnának tovább az ezer esztendős problémán, szögeznék a könnyű és erős léceket és nem változott volna a repülés chance-a sem, melyet olyan elfogadhatóan állapított meg ezen a helyen megjelent cikkében Bresztovszky Ernő: hogy - mondjuk a legközelebbi évtizedben - az automobil mai helyét foglalja el a repülőgép. Mihelyt nem lesz nehezebb megtanulni az egyensúlyozását, mint ma a biciklizést, megvásárolja minden valamire való pénzember, lesz divatos sporteszköz, jut némi praktikus szerephez is. Hiába erőltetjük meg rövidlátó szemeinket, nem tudjuk tovább követni sorsát. Igazi, nagy nekilendülését a véletlentől, a csodálattól, attól a valamitől várjuk, mely ajándékozta nekünk a bámulat nélkül soha nem szemlélhető telefont, a telegráfot, a fonográfot. Az új idők igazi varázsszerszámait. A repülőgép, amilyen zseniális, a maga ősi múltjával épp oly kevéssé varázslatos. Hiszen éppen a bűvös szerszámra: a könnyű motorra vár, hogy nagy teherrel is szabadon repülhessen vizek és hegyek felett.

Mindezt valóban nem kellene megismételni Bresztovszky meggyőző következtetése után. Puszta véletlen az is, - de nagyon érthető véletlen - hogy az ő cikke is utal a jövő közlekedési eszközével szemben a mi mai közlekedési eszközünkre, a vasútra, még pedig, az én érzésem szerint, bizonyos, bár közkeletű igazságtalanságok kapcsán. Ami persze nem fáj a vasútnak, nem csökkenti a részvénytársaságok és az állami üzemek hasznát; de mégis, mintha valami kíméletet érdemelne tőlünk a derék, öreg és egyelőre pótolhatatlan gőzmasina. Ez a masina, igaz, nem olyan csodálatos, mint például az emberi igába fogott villám. De elődjével, a gyorskocsival szemben, van olyan nagyszerű, mint amilyennek a leglobogóbb fantázia a repülőgépet képzeli, a vasúthoz viszonyítva. A mi korunkban, a mi időnknek kétségen kívül ez a legjellemzőbb alkotása. Mikor az ember olyan helyeken bolyong, ahol több, kevesebb épségben maradtak meg az elmúlt századok alkotásai, hajlandó azt hinni, hogy nem is változott a világ és nem is elképzelhetetlen számunkra a régi miliő. Ilyenkor a vasút figyelmeztet oktalan kishitűségünkre. Nélküle polgári sorsú halandó, diák, újságíró, tanár, ugyancsak kevéssé köthetne ismeretséget idegen földekkel. A sok száz emberrel és sok száz tonna teherre rohanó mozdony nagylelkű jótevője az emberiségnek. A nyolcvan-száz kilométeres sebesség nem jelentéktelen munka a repülőgépek elképzelhető jövendőjéhez képest sem. Pedig a vasút egyáltalában nincs a fejlődésnek azon a fokán, amelyen lehetne. Talán éppen az automobil - az utolsó évtizedben - most meg a repülőgép vonja el szolgálatából a mérnöki tudomány legkiválóbb elméit. Már ez is megakasztja fejlődésében a vasutat. Megakasztja azt is, hogy mi, a tizenkilencedik és a húszadik század emberei, megtanultunk már hinni a csodákban, de nem tudjuk még a csodákat megbecsülni. Érthető és fontos és nagyszerű az a lázas igyekezet, mellyel annyi ezren dolgoznak az új légcsavar, az új repülőszárny, kormány, motor tervén. De nem érthető, hogy már némiképp kialakult szerszámokat nem igyekszünk tökéletesíteni, hogy nincsen minden államnak, társaságnak, amely vasutat igazgat, külön, tudó laboratóriuma, ahol hozzáértő, kitűnő szakemberek egyebet se csinálnának, csak azt kutatnák, milyen módon lehetne ezt a meglévő és egyelőre legjobb közlekedési eszközt gyorsabbá, biztosabbá, olcsóbbá tenni.

Mert lehet. A mai leggyorsabb vonatok sebessége még legalább negyven, ötven százalékkal fokozható. Mondjuk százötven kilométerre. És ha Budapestről Bécsbe két óra alatt juthatunk el - ami elképzelhető haladás, - közben ebédelve, dolgozva, az üzletfeleinkkel tárgyalva, haza telefonálva, hát ez léghajó ide, léghajó oda, nagyon tiszteletre méltó eszköze a helyváltozatásnak. És hogy ez a gyorsaság még nem reális, annak nincs egyéb oka, mint a célszerű, tudományos, következetes vasútfejlesztés hiánya. Ez hiteti el Bresztovszkyval is, hogy a földön közlekedő járóművek fejlesztése már nehéznek bizonyul és hogy a gyorsasággal szemben az utazók életét nem lehet eléggé biztosítani. Dehogy nem lehet. Persze, kerítést kell vonni a vasút mellé, két vágányon kell közlekedni és semmiféle utat a vasút szintjében át nem engedni. Hiszen a vasúton való áthajtás, csak valamennyire forgalmasabb vonalon is, egy pillanatig se létezhetne bűnös hatósági könnyelműség nélkül. A kétvágányú elkerített, aluljárókkal és fölüljárókkal ellátott vasút, ahonnan - ez se lehetetlen - a késést kioperálták: az elképzelhető legbiztosabb közlekedési eszköz. Talán nem nagyon népszerű nem eléggé valószínű ez a kijelentés most, amikor minden nap megörvendeztet bennünket valami vasúti katasztrófa hírével. Véres tetemek, csonka emberi tagok riasztanak el bennünket a vasúttól. Amiben az a felháborító, a kétségbeejtő, hogy nem okozza egyéb a szerencsétlenséget, mint a lehetséges, a rendelkezésre álló intézkedések, berendezések hiánya. A vonatok késése, mely csaknem abszolút beszüntethető, a szűk állomások, melyek miatt vonatok kénytelenek a nyílt pályán vesztegelni, veszedelmeknek kitéve. És az a rendszer, mely momentán emberi belátásra, okosságra számít, holott nem a lélekjelenlét, nem a mozdonyvezetők annyiszor megénekelt bátorsága, hanem éppen az eshetőségek teljes kizárása, a tökéletesen sablonok, szigorú témák szerint berendezett forgalom teszi biztossá a vasúton utazók és dolgozók életét.

Persze még az elhanyagolt, régi állapotában meghagyott vasút biztonsága is ideális az automobiléhez képest, melyről mindinkább bebizonyul, hogy kellő sebességgel csak külön, gépkocsiknak fenntartott, gondosan őrzött úton használható, eltekintve a városi közlekedéstől, ahol, mérsékelt sebesség mellett, kitűnően beválik. Nos, ez a külön automobil-út már veszedelmesen hasonlít a vasúthoz, a maga szigorúan megszabott vágányaival. Ez a találkozás egyébként rá mutat az őt megszabott voltának igazi jelentőségére. Az elképzelhető léghajónak valóban meg nem mérhető előnye, hogy nem kíván drága pályát és nem kénytelen szigorúan ragaszkodni útjához. Ennek az előnynek is vannak azonban határai. Aki aeroplánon sportol, az boldogan röpül jobbra-balra. Akár a regattisták a vízen. Mihelyt arról van szó, hogy egy pontról meghatározott helyre kell jutni akár automobillal, akár léghajón, akkor már nem csupa előny a szabad pálya. A tenger hajósa például, aki két kikötő között jár, nagyon boldog volna, ha mindig, vakon egyazon úton mehetne, akár a vasúti vonat. Soha sem fenyegetné akkor - például - a zátony veszedelme. Igyekszik is mindig betartani az ismert vonalat. Ha ez nem sikerül, hamar kész a veszedelem. Alighanem ilyenforma lesz a repülőgép helyzete is. Lesz kikötője és meghatározott útvonalon lehetőleg be kell tartania majd az irányt is a magasságot is, nehogy egyéb légi társaival kössön kellemetlenül közeli ismeretséget. Az állandó közlekedés tehát mindig a fix irányok felé halad, ha nem is készít légi, vagy tengeri vezetéket, a vasúti vágányok módjára. Ez az irány állandósulás, kikötőhelyek meghatározása - mert egy hatalmas légi madár minél fejlettebb, annál kevésbé ereszkedhet le akárhol a szabad mezőn - kiábrándít bennünket abból a hitből, mintha a tökéletesített léghajózás a vámokat megszüntetné. Szó sincs róla. Csak a napokban lőttek rá orosz határőrök egy gyanús német léghajóra. Ha sűrűbben röpködnek a léghajók, majd sűrűbben lövöldöznek a határőrök, majd maguk is léghajóból vigyáznak a gránicra. Azzal, hogy a léghajó keresztülment a határon, vámtól, finánctól még nem menekült meg. Bárhol leszáll, rajta ütnek, követelik igazolását, származási bizonyítványát, mielőtt még értékesíthetné az áthozott árut. A hajók is átszelik a tengerek elméleti határait. A kikötőkben azonban készen várja őket a finánchajó, akár légi utódaikat a pénzügyi repülőgép. Csempészni, persze, hogy fognak léghajón. De hát ma is csempésznek. A sorompó, az országhatár nem enged olyan könnyen a jussaiból. A világot átalakította a vasút is. A határokat azonban - már látjuk - a léghajó se fogja eltörülni.