Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · FIGYELŐ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ÖREG SZAVAK

Élnek még? Ó, én még gyakran találkozom velük. Olykor-olykor mint az öreg koldusok mankóikkal kopogtatják meg az ajtónkat. Úgy tetszik, hogy még csak egy pár pillanat és összeszedik sátorfájukat és elvánszorognak a legelső keresztútig, békésen és alázatosan meghalni. Aztán újra visszatérnek. Halálos betegen jönnek búcsút mondani. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. De majdnem minden nap elém biceg egy-egy öreg szó, kiérdemelt cselédje a nyelvhasználatnak, falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel, arcán és testén apoplexiás foltokkal s minden mozdulatok a szenilitásról és egy utolsó csökönyös nekirugaszkodásról beszél. Ezek a szavak egy évtized múlva valószínűleg már csendes halottak lesznek. Mi a haldoklásukat nézzük végig. Némelyikük már nem is mozdul, de még nem is halt meg egészen. A másik most vonaglik utolsót. Ez sem lesz hosszú életű. Egérrágcsált sárga aktákon látjuk csak s hangzása hivatalok bús rendjét és áporodott iroda-porzók savanyú illatát juttatja eszünkbe. Azok meg állami nyugdíjat kapnak, a régi intézmények menhelyein, sohasem olvasott vezércikkekben húzódnak meg, mint a szavak öreg honvédjei, akik becsülettel küzdötték végig egy jobb kor csatáit s most bénán csoszognak el a fiatal nemzedék előtt és távol az élettől az állam szegényes kenyerét eszik. Sokan vannak. Az egyik a lábadozó, a másik a gyógyíthatatlan beteg, a harmadik a szívós hadastyán. Az agg Miszerint, a fontoskodó, lengő szakállú öreg? Igen, még ő is él.

Nem azokról a szavakról akarok írni, amelyeket a múlt század nyelvszokása nyűtt el. Inkább arról, hogy nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent, a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje. Sok émelygősnek, sok komikusnak sok ízléstelennek tetszik. A "kebel"-t például ma már alig merjük leírni. A "hon" egyszerűen nevetést kelt. De humoros mellékíze van a "dicső"-nek, a "lánglelkű"-nek, a "pást"-nak és az "ifjú"-nak is. Ha egy budapesti ember a "meghitt" barátjáról beszél, bizonyosan tudom, hogy az ellenségét szapulja. A "bú, a "mű", a "férfiú" a "hiv cimbora" többnyire csak arhaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyv-szagú tanár, vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába illő. A "lantos" és a "dalnok" meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.

Sok-sok ilyen szó kopott el, rozsdásodott meg és devalválódott mostanában, régente váltópénze a gondolatnak, ma pedig értéktelen és csillogó cafrang csupán, mellyel a kávéházakban az irodalom fenegyerekei, a humoristák tantuszoznak. Egykor valószínűleg nagyon divatosak voltak. Majom-szeretettel becézték és agyonnyaggatták. Érzelmes költők versiben unos-untalan visszhangoztak, míg eljutottak korai és dicstelen halálukig. Megfigyeltem, hogy néhányat a rossz fordítások járattak le. A régimódi angol, francia és német "műfordítás"-nak megvolt a maga siralmas tolvajnyelve. Innen ered az ominózus "mi közben" és az eget és földet rázkódtató, mindent betetőző és túllicitáló szó, a harag dörgedelmes szuperlativusának testet öltése a "cenk", melynek jelentése egészen a humorba billen át. A nyelv azonban ezáltal nem szegényedett el. Az új szavak mechanikusan kiszorítják a régieket; amit az egyik oldalon veszt a nyelv, visszanyeri a másikon. Olyanforma művelet ez, mintha egyik zsebünkből a másikba csúsztatjuk a pénztárcánkat. Vagyoni egyensúlyunk azért nem inog meg. Ma kapkodunk ugyan és fáradságos parafrázisokhoz kell folyamodnunk, ha véletlenül egyik "honfitárs"-unkról írunk, de például az "üdv"-vel a dagályos iróniának oly elfinomultan különös tónusát ütjük meg, amilyenre legkevésbé sem voltak képesek azok, akik egy félszázaddal ezelőtt komoly arccal és hívő szívvel írták le. A "nő" árnyalata is megváltozott. Vesztett valamit színpadi pose-ából és templomi egyszerűségéből. Évelgő, kedélyes és kissé cinikus szó lett belőle. Nem lehetetlen, hogy rövidesen oly átalakuláson megy át, mint a francia "fille", amelyet párizsi szalonokban kimondani becsületsértés és mosdatlan illetlenség. De a legtöbb öreg szót még humoros árnyalatában sem érezzük. Csak kong és bong, ostromolja a fülünket, dobhártyánkon túl azonban nem jut. Semmi ingere nincs már ránk. Az ízlésünk a kritikánk, a szeszélyünk nem engedi tovább. Új és friss szavak kellenek, talán egyszerűbbek, szürkébbek és kevésbé lelkesek, melyek a szokatlanság erejével hatnak, vagy új és friss emberek, akik másképpen tudják leírni. A kapcsolatokkal hasonlóképpen vagyunk. Emlékezem, hogy a poétának alig tíz évvel ezelőtt már fél-sikert jelentett, ha a "nagy éjszaká"-ról, vagy a "lázas ajak"-ról beszélt. Most a nyárspolgárok beszélnek erről. Fanyar banalitásnak érezzük és nevetünk rajta.

Természetesen a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni. Egy ismerősöm ugyan ezeket a szavakat tekinti az írásművészet kritériumának s íróit és poétáit a szerint választja, hogy talál-e írásaikban ilyen kimustrált ódonságokat vagy sem? Ez kétségtelenül egyoldalúság. A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből. Herakleitos mondása semmire sem áll inkább, mint a nyelvre. Minden folyik, hullámzik és megújhodik. A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez, melyet megrögzíteni lehetetlenség, hisz múlt és jövő között örökös mozgásban halad előre s stabilitása legföljebb ahhoz a repülő nyílvesszőéhez mérhető, melyet a fényképész rögzít meg egy ügyes pillanati felvételen. Pár évvel ezelőtt a "bú" szót - úgy látszott - örökre kompromittálta egy budapesti utcasarki népdal. Még sem veszett el. Néhány balog, kedvesen szentimentális szavunk is csak a naturalizmus hatása alatt vált unottá, melynek egy szellővé halkult árama mi hozzánk is átfújt megtépázva, illúziónkat és érzelmes szókincsünket, szilárd erőt, nyugodt, józanul hideg szavakat követelve úgy a prózaírótól, mint a poétától. Sok szó azóta már ismét új erőre kapott. Abban az időben, amikor Heltai Jenő pompás szezon-verseit kezdte írni, a poéták, akik legalább nem akarták, hogy verseiken mosolyogjanak, feltűnően kerülték a "méla" a "lenge" és az "eped" szókat, az affektált félmúltat és az édeskedő, nyafogó, elernyedt tónust, amelyet Heltai Jenő először tagadott meg, elsőnek mutatva rá arra, aminek jönni kell s ami ma talán már meg is érkezett. De most újra felbukkannak ezek a szavak.

Ez az érdekes jelenség nem áll elszigetelten. Minden téren kadenciát találok rá. Nem méricskélünk és selejtezünk már többé. Mindnyájan egy intuitív világ-szemlélet alapján állunk, bátrak és naivak merünk lenni, akár képet, akár verset írunk, akár laboratóriumokban görnyedünk, akár pedig a szavak fölött tartunk szemlét. A naturalizmus elvégezte seprő munkáját, amely részleteiben lehet igaztalan, a maga egészében azonban hasznos és üdvös volt. De a tagadás után állítanunk kell nemcsak tudományban és művészetben, hanem a nyelvészetben is s ha az előbbi kor a kritikáé, a mostani az alkotásé, az igen-mondásé és a nyelvújításé. Dehmel újnémet nyelve felér egy nyelvújítással. Rictusé és Strimlbergé is. Itt leljük meg kulcsát annak, miért tér most vissza néhány diszkreditált szavunk az új veretű kifejezések gazdag táborába s az újmagyar líra, párhuzamban a külföldivel, miért használja fel a múlt idomát is, amely halottnak látszott, de csak tetszhalott volt. Újra örömmel látjuk a félmúltat, az inverziókat, amelyek néha oly kedvesen selypítenek be modern verssorainkba, már nem a verselés és a rímelés buta kolduskényszeréből, de öntudatosan, újszerűen, a művészi akarat fölényes bátorságával. Egyik pompás mongol zamatú szavunk a "hölgy" amely egy időben már majdnem divatját múlta, otthonos nemcsak írásainkban, de köznapi társalgásunkban is. Lehet, hogy holnap jön egy fiatalember, aki az általam kimacskakörmözött szavakat egytől-egyig életre galvanizálja és oly kapcsolatot talál, amely soha nem hallott zengésre hangolja s forradalommá és erővé varázsolja a kopott értékeket. Az ő érdeme nagyobb lesz, mint a szégyenem, hogy a fáradságom és az észrevételem hiábavalónak bizonyul.