Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · TÓTH WANDA: BORBÁLA

TÓTH WANDA: BORBÁLA
I.

A harmadik szobából tisztán és fájóan csendült meg a dal.

- "Du Doppelgänger, du bleicher Geselle"...

Kinn ébredezett a tavasz. A szürke kőtengerben csak valami fájó szenvedésképp, mintha titkos vágyak kifelé késztetnek a tél mozdulatlanságából - tenni, élni...

- "Was äffst du nach - mein Liebesleid"...

Borbála kicsit összerázkódott pamlagán. Borzongások kínozták mostanában, fázott és mégis forró volt a bőre valami rejtett, könnyű láztól, mely mintha elsorvasztotta volna tavasz felé. Hirtelen lefogyott és a szeme alá mély karikák kerültek. Lecsúsztatta a könyvét és felegyenesedett a párnák közt, Schubert tovább zokogott odaát.

- "Was äffst du nach..."

Szerelmes bánatok? Húga hajlékony, könnyű szopránja szinte kiáltott odaát, olyan szenvedélylyel, amit még nem is érthetett és ami neki is egyszerre összeszorította a torkát.

- "So manche Nacht - in a-alter Zeit..."

A zenétől gyakran tele lett a feje zűrzavaros félelemmel, rég elmúlt suttogás foszlányaival, végig nem gondolt mondatokkal.

Ilyenkor tavasszal néha eszébe jutott az ő régi, úgynevezett szerelme.

Az volt-e igazán? Vagy most, vénlányos vágyódással nézte-e annak, hogy neki is meglegyen a maga fiatal boldogsága, mire gondolni hosszú évek üres óráiban. Nem volt az soha más, mint a nagyon fiatal test vágyódása a másik ifjúság után, vissza sem parancsolva, mert meg sem értve. Hiszen akkor mindnyájan szerelmesek voltak.

Tizenhét év! Ahogy jött, elmúlt észrevétlenül; ma már alig emlékezett annak az embernek az arcára és nem érdekelte, hogy az már rég boldog férj valahol. Valaki egészen más, mint ő... de ki törődött akkor szellemi harmóniával, érzés és szokás közösséggel? Talán el is fogadta volna szívesen az alakító kezet. Míg ma, mikor már egyéniség az ember. A 28 esztendős én abban a tükörben.

Belebámult a szép, csendes, mintha kicsit könnyes szürke szemeibe, szelíd és szabályos arcába, melyen az a furcsa, szinte meghatóan gyermekes kifejezéssel kevert hervadás ült, mit a mindig családban élő, soha egészen ki nem fejlődő nők arca fejez ki. Milyen csukott lett vékony és íves szája, hogy senkinek sem nyílhatott ki soha. A tekintete aztán lejjebb csúszott a diszkrét sötét selyem fedte vállakra, a gyenge kebelre, mely a blúz alatt szinte egészen elveszett már, a kivilágló vékony, fehér gyerek karokra...

Hova lett a szép kis Borbála, Istenem hova lett?

Szempillája alul hirtelen kicsúszott a könny. Elpirult és a könyvbe nézett. Ritkán engedte át magát az ilyen ellágyulásoknak? valami furcsa idegenkedéssel mindég visszahúzódott mindentől, ami nagy emóciókat hozhatott. Mintha sietett volna, hogy készen legyen maga magával, elnyomja vágyait, szépségét, siettesse fölöslegesen fiatalsága elmúlását.

Miért? Miért félt mindig annyira az élettől? Ő is csak éppen úgy kezdte, mint mindenki más. Kicsit csöndesebben, bátortalanabbul talán. Azután jöttek az évek; apró kellemetlenségeinek olyan kevéssé tudott mindig ellenállni: apja zsarnokoskodása, amit a kiszolgáltatottság keserű és gyáva érzésével viseltek, mit oly gyakran brutálisan használ ki a férfi s mi megrontotta az ifjúság kis örömeit is és elvette a jövőbeni bizodalmukat.

Most már majd két éve, hogy meghalt. És ők szabadok. Túlélték a hosszú gyászt is valahogy, ami oly kegyetlenül akasztotta meg fiatal húga életkedvét. Levetették a fekete ruhákat, kinn tavaszodik és ő azt tehet az életével, amit akar.

Odabenn már elhallgatott a zene s a kis lány bejött hozzá.

- Megígérted, hogy sétálni megyünk, - mondta.

A lány felállt. Néha nevetséges megerőltetésébe került magát elhatározni, hogy kimozduljon. A feje üres és zavaros volt. De ránézett a húgára és elmosolyodott: a hangja szinte megremegett valami titkolt gyöngédségben.

- Jövök, kis Klára.

Lementek az utcára, ő sötét ruhájában szinte anyáskodva a húga tizennyolc esztendeje mellett. A nap már melegen sütött, Klári magasan tartotta fejét új kalapjában, jókedvűen és gyorsan mentek a városerdő felé; mosolygott és néha megérintette kezével a nénjeét, hirtelen gyöngédségben, még a kesztyű alatt is lehetett érezni a melegét.

Egy fiatalember megfordult egyszer és utánuk nézett. Klára már megszokta az ilyesmit és csintalanul nevetett. Borbála rá nézett. Mondják, ő is volt ilyen szép, ha hűvösebb és szelídebb is. Hova lett minden? Ámbár az ilyen forró tekintetet nem igen ismerte, sohasem adatott meg neki, hogy nagy és tán brutális vágyakat keltsen. Talán azért maradt ő is eddig távol minden ilyen gondolattól, érett fejjel gyermekesebb sok gyereklánynál.

Kiértek a fák alá. Egy fiatal férfi jött szembe, mosolygott és köszönt. Bólintottak. Borbála sajnálta, hogy nem illik magukhoz hívni ezt a fiút, kihez mostanában olyan meleg érzéssel volt. Klárára nézett, aki könnyen elpirult.

- Mikor jön Albin megint? - kérdezte tőle.

- Holnap, muzsikálni. Olay Gábor is fel akart jönni, de nem hívtam... És szóltam Dénes Kázmérnak is, ha nem haragszol...

- Nem... de mégis, beszéljünk nyíltan. Mit akartok?

- Te türelmetlen vagy...

- Nem vagyok, de végre is, látnom kell, hogy mama meg te mindenfélét kitaláltok, hogy Dénessel összehozzatok. Igazán azt hiszed, hogy ő elég jó nekem?

- Elég jó, óh istenem, Borbála... hiszen mi semmitsem akarunk, minthogy kicsit közel engedd magadhoz, megismerd, gondolkozzál s akkor még mindig elküldheted, mint a többit...

- Igen, a többit, különbet, fiatalabbat... mégis úgy van, megvénültem, itt az ideje meggondolnom kilátásaimat.

- Én csak azt gondoltam, hogy nem utálod, úri, okos, komoly ember, hogy hozzá lehet menni... hogy ne mondjam érdekből... de... de...

A kis lány belezavarodott. Borbála szívét valami ostoba ijedség szorította össze. Ez a beszéd bizonyosan számtalan rokoni tanácsnak volt a leszűrődése, mindenki siettette az elhatározását, míg nem késő. Hiszen Klára se fog soká késni és ő egyedül marad.

- Hát te... férjhez tudnál-e így menni? ...óh ne is tedd, a világért sem kicsikém.

A szökőkúthoz értek. Klára a napernyőjével birizgálta a fényes cseppeket.

- Még igazán nem gondoltam rá... nincs is most kedvem, olyan jó így és nem is tudom... de azt képzeltem, hogy te szereted az eddigi életedet, önállóságodat és talán jobban megfelel a természetednek, ha olyasvalakit választasz, aki nem nagyobb, mint te és aki mellett valahogy az maradhatsz aki voltál. Érzem, hogy rosszul esne meghajolni... azért szívesen megteszel érte mindent, lesz házad, gyereked, urad... ez nem számítás...

- Ne... ne mondd tovább, - kérte Borbála.

Hazafelé indultak.

- Olyan idegen... - mondta később. Miért beszélt most egyszerre mindenki erről az emberről, akit pár hónapja még nem is ismert, akivel semmi sem kötötte össze. Megtenné-e azért, hogy tovább is így élhessen... jó, becsületes, nyugodt életet. A mostani már úgyse hozhat semmi újat: szabad és független maradna tőle legbelül... tán épp ezt akarná, ezt szeretné. Csak egy kis bátorság kell hozzá.

Mire várna még? Önzően valami különös örömökre, élvezetekre? Mire tulajdonképp? Tompa és hűvös fantáziája nem is tudott semmit sem elébe adni. Miért ne lehetne minden színlelt szenvedély nélkül egyesülni és boldogan, becsületesen élni?

Másnap csakugyan eljöttek az urak. Borbála az ablakmélyedésben ült Dénessel és lenéztek az utcára. A lány kicsit hűvös volt, kellemetlenül hatott rá, hogy a többiek annyira respektálják ezt a véletlen tęte "ŕ tęte-t. A férfi abbahagyta beszédét és zavarodottan várt egy kicsit. Még egy pár perc és talán elmondja azt, amit régen akar. Szinte dühös volt most rá ezért a hideg, kényelmetlen csöndért és egész szokatlan izgatottságáért. Még alig nyitotta ki a száját, már valami közönyös mondattal vágott a szavába. Mind a ketten elhallgattak.

- Pardon... - mondta idegesen a férfi.

- Maga akart valamit...

- De... kérem...

Borbálának folytatnia kellett. Saját hangja idegesítően hangzott a fülébe, mint két kavics csattogása... és mégis tovább beszélt, semmiségekről, csakhogy ne engedje bekövetkezni a súlyos csendet, az elhatározó pillanatot.

Végre felállt Dénes. - Már elmegy? - kérdezte elfogultan - nélkül, hogy neki módjában legyen megkísérelni, tudna-e igent mondani. Ezt nem akarta.

- El... el kell utaznom egy időre.

A lány tán elsápadt egy kicsit, mert a férfi mégis folytatta. - Azt hiszem tudja mire akartam kérni. Gondolja meg, míg visszajövök, véglegesen. Eleget ismerjük egymást, nem vagyok fellengző gyerekember, de boldog lennék... hálás...

Meghajtotta magát és kiment. A lány intimidálva maradt ülve. Milyen határozottan beszélt... hányszor haragudott barátnői férjeire ezért a hangért. Hallotta magában a hosszú napokon míg visszatértére várt... lassan megőrölte, megtörte ellenállását határozottságával...