Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 15. szám
Mondhatnám-e ezt: szerencsém, hogy nem születtem igavonó állatnak, vagy ezt: kár, hogy nem lettem, fejlődtem festővé, matematikussá. Az én vitális érzésem más szervezetben lehetséges volna-e? Az én-érzésről beszélek, az élés-, a létérzésről, egészen függetlenül a meghatározó mellékképzeteitől, amilyenek: ember vagyok, férfi, magyar, beteg, stb. Arról az érzésről, amellyel érzem, hogy vagyok, élek, (ha alszom is, szóval tudatos voltomtól egészen absztraháltan), hogy én élek, én veszek tudomást a világ dolgairól, látok, érzékelek, szóval testem anyagának léte nem az a tudattalan, amilyen az életem előtt volt, sem amilyen a halálom után lesz. Példával illusztrálván ezt: csakugyan én exisztálnék-e most, (érezném a hangokat, a fényt) ha engem születésem után közvetlenül idegen emberek magukhoz vesznek és fölnevelnek? Talán más modorral, érzéssel, gondolattal, tehetséggel, de tényleg én-e? Én tudnám-e, hogy van világ, vagy másvalaki? Talán lényegben én volnék az, csak minőségileg más egyén? Vagy más apától származván, én élnék-e most? Ha a fogantatásom későbben történik, én élek-e most? Ha születésem után egy perccel meghalok s az ikertestvérem életben marad, én élek-e most? Bizonyára nem. Szükségszerű, vagy véletlen-e tehát, hogy én élek? A létezésem ténye szükségszerű-e?
Ha kutyámmal szembe ülök, az érző, élő állatot énnek érzékelem, mely lényegileg hasonlatos az enyémhez: érzi hogy van, hogy ő van. Képzelhető-e, hogy létezésem tudata egy más fajta szervezetben is lehetségessé vált volna? Örülhetek-e annak, hogy énem a felsőbbrendű emberi szervezetben exisztál, nem pedig állatéban, Vagy kasztok vannak az élőlények fajtái között és az egyik faj én-érzése nem kerülhet át a másikra? Talán mert a fajok primitív létezési érzése különböző? Vagy mert én-érzésem minőségem összetevőinek az eredője csupán, És minőségemmel énem is megszűnik? Hiszen a redukált és primitív élet-érzés létem minőségétől függetleníthető! (Őrültek, extatikus állapotúak és bizonyos betegségek folytán meghülyültek: hiszen ha most agyhártyagyulladás után eltompul az agyam és gondolataim összes konzekvenciái elpusztulnak és tehetségeim is, beszélő képességem is?...) És végül, ha szervezetem harmonikus égése megszűnik, következésképpen primitív én-érzésem is ? Vagy pedig...
Második főkérdés: ha tényleg élek, minőségileg azzá lennem, ami vagyok, szükségszerű-e, vagy véletlen dolga? Mikor 1. akarok, 2. az akaratomat egy másik akarattal korrigálom, ezt tényleg én akarom-e, vagy pedig kell akarnom a szervezetemből, vagy nevelésemből folyó és ugyanabban létező gondolat- és akaratlehetőségek folytán? Ha félek a bűntettől, mert egy mélyebb pillanatban képesnek éreztem magam rá és erősen küzdvén a gondolat befészkelődése ellen, küzdenem kell-e jobb hajlandóságomnál fogva, vagy akarok-e így tenni? Amit gondolok, azt kell gondolnom? És mikor azt hiszem, hogy akarok gondolkodni, ez sem akaratomból folyó, hanem szükségszerű? Nekem feltétlenül idegbajossá kellett lennem, vagy fejlődhettem volna másképpen is? Csak az juthat-e az eszembe, ami bennem van, ami belém került, bennem összetevődött és fejlődött valamilyen módon? A gondolat itt következő belső bírálata, mely az intelligencia mértékének sok tekintetben meghatározója és mely fokokra, körökre osztható, tőlem irányítható-e, vagy természetemből következőn önként folyik:
1. Én élek, látok. (Nem tudok róla. Primitív élet-érzés.)
2. Én észreveszem, hogy látok s megítélem, jól-e, rosszul-e? (Ha rosszul, ezentúl gyakori igyekezetem után jobban fogok látni. Tehát korrekció kezdetleges én-érzésemen. Tehát fejlődik vagy egy kettős, vagy egy második én-érzés.)
3. Én észreveszem az ítéletemet (magamtól?) és felülbírálom, helyes-e?
4. A felülbírálat helyes-e? Stb., de nem a végtelenségig.
Vagy a külső tények bírálata honnan származik?
1. Én élek, látok. (Nem tudok róla. Primitív élet-érzés.)
2. Én tudomásul veszem, hogy látok s megítélem, jó-e, rossz-e, szép-e az, amit észrevettem... S ez nincs tovább.
Tőlem függ-e külső és belső szemléletem intenzitása? S az, hogy bennem egyáltalában fölbukkanhatott a korrigálás, vagy a külső dolgok milyenségének élénk észrevétele? Elhatározhatom-e, hogy mától fogva erős belső szemlélettel, önkritikával élek, vagy ezt: ezentúl erősebben figyelni fogom a külső dolgokat? Azután: melyik szemlélődés lehet inkább az akaratomtól függő, vajon a primitív létemhez közvetlenül kapcsolódó (látok + látom, hogy milyen) és született hajlandóságomból eredő külső szemlélet, vagy a nevelődéstől is, megszokásból, külső behatásokból származható és létrejöhető belső bírálat? És legvégül közelebb érvén tulajdonképpeni célomhoz: a két szemléleten alapuló kétféle művészet, (írásművészet,) 1. miben különbözik keletkezését illetőleg (hogyan és mért válik a kétféle ember kétféle művésszé) és 2. miben különbözik egymástól lényegben ez a kétféle művészet?
A kérdések meddő özönéből most csak az utolsó érdekel. Tehát először: szükségszerű-e vagy akaratától függő, avagy véletlen-e, hogy két fajta íróművésszé válik valaki? és hogyan válik azzá?
1. Megszülettem, élek, látok. 2. Látom a dolgok minőségét, hogy milyenek, külsőleg miben különböznek egymástól. Némely dolgok bizonyos érzékelhető tulajdonságaikban egyformák. A lényegi különbségek a külső formán gyakran csak apró nyilvánulásaikban mutatkoznak és a nem eléggé figyelmes szemnek elenyészők. A lényegbeli különbségek külső életben való érvényesülésének élénk észlelése, határozott alakban való észlelése, a különbségeknek egymáshoz való viszonyulását és arányát megfigyelő látás a külső szemlélet erős jellemzése. (Megfigyelés. Ennek egy távoli ellentétes, vagy hasonlatos képzettel való váratlan, humoros, vagy szép társítása: az ötlet.) Példával illusztrálva a kérdést: az élő akt izmainak egymáshoz való viszonya más, mint a halotté; a többféle élő aktok arányai is mások: a jó szemű szemlélő látva a különbséget, hogy más kevésbé jó szemű is élénken észrevehesse ezt, a test ábrázolásánál esetleg mellékes tényezők elhagyásával, az arányszámok növelésével, az arányt rontó tökéletlenségek elhagyásával a különbségek hangsúlyozott egységét adja erősen érzékelhető formában.
Tehát: 1. élek, látok, 2. minőséget, különbséget látok, 3. ha a kezem rajzolásra termett, rajzolni hajlandó vagyok, a kezem képes rá, tehetséges, és ha olyan környezetbe nem kerülök, mely éppen e tehetségem ellen működő, ezt elnyomó, (pl. levágják a kezem), akkor létezésem minősége kezem hajlandósága felé fog fejlődni és: a kívülről szemlélt dolgok ábrázolását adják rajzaim.
Ez, a kézrajzra vonatkozó tétel vonatkozik a külső látás írásban való ábrázolására is, avval a különbséggel, hogy az írásnál, annak sajátos természeténél fogva, a fejlődés harmadik pontja, azaz az út a látástól az ábrázolásig többfélébb, a keresztülvitel (a Durchführung) összetettebb. A rajzhoz való képesség itt több tényezőre oszlik, melyek közé sorozható: 1. Az okosság, a látott dolgok logikai összefüggésének megítélésére. (Okok és következmények.) 2. Mesét konstruáló képesség, azaz a látottaknak anyagilag egy emberi érdekű és érdekes, szerves központ köré való kötése. 3. Rendszerezési képesség, azaz a látottaknak formában egy pont köré való csoportosítása és felosztása. (Alaki felosztás.) 4. A látott dolognak érzékelés szerint a legjobb formában való megjelenítése, azaz a főképpen beszédnek érzékelt dolognak dialógusban (stb.) való visszaadása. 5. Nyelvérzék, nyelvtudás és ritmusérzék. 6. Meglátásban és rajzban való bizonyos negatív tudás: mit nem szabad már meglátni és hányféleképpen nem szabad már ábrázolni; mi a csúnya és visszatetsző. (Ízlés) Pozitív: azaz a szemléletben bármily formájú szépnek, (akár értelmi szépnek, akár érzelminek) látása és témában vagy formában való visszaadása... stb.: ezek a részlet kérdései már, melyek többé-kevésbé a kézi rajznál is létezők és a belső szemlélet írásművészetére is vonatkozók. - (Azt hiszem elegendő, ha az illusztrálás kedvéért a külső szemlélet egyik legkarakterisztikusabb jelenségére: Zolára mutatok. A börzeemberek, a bányászok között él, látja őket élni, mozogni, stb.)
A belső szemlélet művészete az önbírálatból, (az u. n. önkínzásból), a folytonos és körök szerint befelé haladó s elfajulásában sokszor több én-érzést produkáló önmegfigyelésből, önítélkezésből származik. A külsők megfigyelése helyett tehát ön-figyelés. Az önmagát megismerő, a folyton önmagával foglalkozó, ha hajlandó magát utánozni: így fejlődik íróvá. Közel áll tehát, hogy az énjét erősen kultiváló művésszé lesz. Az út a látástól az utánzásig ugyanolyan, mint a külső szemléletnél, (3. pont), tehát: okosság, nyelvérzék stb. A belső szemlélet a primitív létezéshez, - amint erről már szó volt - nem olyan közelálló, mint a külső látás. Ha vannak akaratomból is eredhető tényeim és nem minden cselekvésem, gondolatom szükségszerű: a belső szemlélet akarattal, szokással, külső nevelő behatások folytán, főleg pedig nevelődéssel inkább elsajátítható, mint az intenzív külső látáshoz való hajlandóság. Vannak belső szemléletű írók, akik megfigyelni egyáltalán nem képesek. A belső szemlélő gondolkodván, nevelődvén a körülötte történő dolgokat magára vonatkoztatja: ő a központ; a külvilág eseményeit szemlélet helyett átéli, tapasztalat helyett gondolatban tapasztal, ideológus, s míg a külső szemlélő empirikusan megismeri a világot, (ennélfogva tehát praktikus oktatásban lehet tőle részünk; gondoljunk Zolára), addig a belső szemlélő a világ tapasztalati szemléletében sokszor naiv, tényleg a világot nem ismeri: filozofikusan azonban mindennel tisztában van s gyakran ad reflexiót, lírát. (Így természeténél fogva az ilyen író témáiban kevésbé a külső élet körülményeit, bajait ábrázoló, mindinkább a belsőét. A forrongás korában pedig hajlandó volna belső életét egészen feltárni.) Az embereket és cselekményeiket: az eseményeket nem olyanoknak rajzolja, amilyeneknek látja, hanem amilyeneknek átéli azokat, amilyen hatással rá vannak. Ez a szemlélet tehát élmény, amelyet is közvetett nézés követ, nem a dolgokra irányuló, hanem a hatásra, melyet az átélőre és szemlélőre gyakoroltak. (És itt ismét eszembe jut az akt-ábrázolás. A külső szemlélő festő a tényleg létező különbségek, arányok karakterének élénk visszaadására törekszik. A belső szemlélő meglátja a testet: ez benyomást ad, melynek alapján kifejlik a belső kép: pl. az akt egyiptomi stílusban és arányokban. vizsgálva tehát a keletkezett belső képet annak megfelelően ábrázol: adja az aktról való belső szemléletét. itt különben tanulságos párhuzamot lehetne vonni az impresszionista festőkkel, munkáik keletkezését és elméleteiket illetőleg.) - A belső szemléletű írók tehát önnevelődők. Céljuk, élőstúdiumuk művészetükhöz ez: mindennemű emberi érzés (és gondolat) megértése. A mások érzései számunkra pedig csak akkor érthetők, ha mi is átéltünk hasonlókat. Mindennemű szituáció és érzés tényleges átélésére azonban nincsen alkalom: ehhez rövid az életünk. Átéljük tehát úgy, hogy szituációkba beleképzeljük magunkat, azaz állandóan intenzíven élünk. Olvasunk és az olvasottat átéljük, hallunk az életben tragédiákról, átéljük és ha írunk: hőseinket is átéljük. Hőseink a mi élményeinket élik, melyeken akár tényleg átestünk, akár gondolatban, képzeletben. Élményeink a valóságnál sokszor intenzívebbek, sokszor kevésbé intenzívek, állandóan egyéniek azonban: minthogy mi éljük azokat. Így hát az életről való képzeteink legtöbbször a valóságtól elütők és mindig egyéni ízűek. Az ember csak azt teheti és gondolhatja, ami, vagy aminek összetevői benne már megvannak. Csak ilyen gondolat bukkanhat föl akár véletlenül vagy szándékosan. És minden benne van a belső szemlélőben: az egész külvilág belső egyéni képekben. megvan tehát a lehetőség, hogy minden hősének minden eszébe jusson, az író egész belső élete, minden élménye. Ebből magyarázható, hogy a belső szemlélők emberei rendesen határozatlan, bizonytalan, tág: nem biztos vonalú és nem biztos határú jellemrajzúak és mindig hajlandók arra, hogy az írót egészben tükrözzék. (Gondoljunk Jób Dánielre, Szomory Dezsőre.) Cselekvéseink előtt a számtalan szempont ismerete és mérlegelése és az ezek szellemében való nagymérvű és többoldalú belső kritika habozóvá tesz, gyönge jelleművé. Minél több szempontot ismerek, annál több irányú az önbírálatom, annál többel kell megküzdenem cselekvésem előtt, annál ingadozóbbá tesz ez a küzdés. A belső szemléletű írók hősei rendesen komplikált lényüknél fogva ingadozók.
A külső szemlélő indulása tehát: a világot megismerni; a belsőé: önmagát megismerni. Emberek egyformák vagyunk külsőnk és természetünk lényegében, viszont legbelsőbb tulajdonságainkban egyénenként változók, variánsok. Ennek a különbségnek külső életünkön nüánszokban megnyilvánulásai vannak. A finom érzékű külső szemlélő a finom nüánszokról tudomást vesz. A belső szemlélő hőseiben mindig saját titkos variánsát tárja fel. Bizonyos tulajdonságainkban egyformák vagyunk: amikben megegyezők, abban típusok. A belső szemlélő az állandó belső rajz következtében önmagát ismétli, alakjait hasonlóságuknál fogva tipizálja. - Az irodalmi haladás vonala távozóban lévén az általános emberitől, a mindenki által megérthetőtől a részlet felé, az egyéni felé, a kevesebbek és csak hasonló értelmiségi fokúak, hasonló természetűek által megérthető felé indul. Közeledünk a teljesen egyéni variánsok felé: talán némely egyéni ízű vallomás csak pár száz hasonló ember megértésére számíthat. Így a haladás most a belső szemlélet irányának kedvező. (Jöhetne költő, akinek nüánszait csak ő maga érti?)
Fontos és szembetűnő különbség a belső és külső szemlélet elválasztásánál az emberjellemzés eltérő módja. A külső szintetikus, a belső analitikus. A különbséget így látom: A keletkező és fejlődő egyéniség állandóan szintetizálódik fejlődése közben. A gyermek lelke külső és belső tényezők hozzájárulásával válik megállapodott ember-egyénné. A hozzájárulás, az összetevők összeállása, az egyénné válás szintézise a megállapodás, a megértés után is folytatódik kisebb mértékben. Legyen azonban az egyén megállapodása bármelyik fokán, létének már van minősége, mely hosszabb-rövidebb ideig stagnáns. Az ember stagnáns egyéniségének ezt a minőségét tetteivel és egyéb külső megnyilvánulásaival teszi a világ számára ismeretessé. Tetteiben, szavaiban stb. fejti ki, analizálja egyéniségét: amit tesz, az egyéniségéből következik. A megismerő külső szemlélő számára pedig jelleme tetteiből összetevődő. A külső szemléletű író tehát olyan sorrendben, amint hősét cselekedni látta: cselekedeteiből előttünk, a szemünk láttára összeteszi alakját. A külső szemlélet eszerint a látás és visszaadás sorrendjében szintetikus. - A belső szemlélő az átélt alakot belülről megtervezi és a megtervezett, kész alakot tetteiben, szavaiban, vagy magyarázattal kifejti. Ő tehát a lelkéből cselekvéseire következtet, alakja tetteivel bizonyítja, okolja meg annak belső mivoltát; a külső a hős cselekedetéből következtet a lelkére, innen jut a belső tulajdonságok megítélésére. (Gondoljunk megint Zola munkáira és azok ellentétére, pl. Leonid Andrejev: "A gondolat"-ára.)
Ennyit a jellemrajzról és az eseményről a művészetben. Szükséges röviden szólnom a festő-leírásokról: a kívülről látott tájképnek, miliőnek, aztán a képnek felfogott eseményeknek belső szemléleti leíró-rajzáról. A külső szemléletű a valóban látott kép lehetőleg jól érzékelhető lényegét adja (költői képei, hasonlatai a valóság lényegének élénkebb illusztrálására szolgálnak); a belső pedig annak a képnek, amit a külső benne okozott: ezt igyekszik költői eszközeivel élénkíteni. (Jussanak itt eszünkbe Jób Dániel egyes leírásai, vagy Maeterlinckéi. Jussanak eszünkbe továbbá Maeterlinck némely esemény-leírásai, melyek az ábrázolásban nem is események, hanem azon belső és egységes, - néha nem is időrendben érzékelt, - képnek rajzai, melyet a látott vagy elképzelt események az íróban előidéztek. Röviden: ezek események, képnek érezve és ábrázolva.) Erős és ellentétes példát adhatunk azonban két költői leírás szembeállításával. Legyen az egyik. Arany János: "este van, este van" verse, a másik Hoffmannsthal: "Ballade des äusseren Lebens" verse. Az elsőnek külső szemléletéhez nem kell magyarázat. A második is a külső élet szemlélete: de olyan emberé, aki eddig mindig befelé nézett s most egyszerre fölpillant. ilyent megható és kedves furcsaságokat lát az: hisz most sem arról beszél, amit látott, inkább arról az egyéni ízű élményéről, a képről, ami benne a külső szemlélet idején származott. És itt lehetne szólni a lehetségesről, mely a külső szemlélet leggyakoribb jellemzője. Arról a romantikáról, mely objektív; azaz az emberek többsége számára lehetséges, de nem valószínű és az egyéni romantikáról, mely a belső szemlélő gondolat és érzés-rengetegéből egyik romantikus variáns és amely a vele egy értelmi rangban állók számára is lehetséges, de nem valószinű. Lehetne szó továbbá arról, hogy az objektív lehetséges csak a külső szemlélőre kötelező megszorítás, a belsőre nem, lévén a külsőnél az a fontos, hogy mit lát és azt jól utánozza-e; a belsőnél: hogyan látja. Elintézetlenül marad itt ez a kérdés is: vajon mért nem hajlandó a belső szemlélő a mérsékelt realizmusra, vagy naturalizmusra, mért inkább a túlzott fantasztikum, avagy a stilizált idealizmus és a túlhajtott materializmus, szóval szélsőség és pedig rendesen egyéni szélsőségei felé törekvő? (Ez talán az eddigiekből is érthető.) Kellene még itt foglalkozni több más kérdéssel, így: a belső szemlélet egy-két primitívebb fajával, a kétféle idealizálással, régi korok festőművészeinek kezdetleges idealizálásával; régi népek primitív szép-fogalmairól kellene itt szólni s a korról, mikor még nem jutottak el a természeti szép utánzásának gondolatáig, hanem a szépnek különleges és követendő mértékegységét konstruálták meg, melyet is a természeti szépnél szebbnek véltek s mindennemű ábrázolásban elengedhetetlennek... Érdekes volna szemügyre venni: melyik fajta művészettel indult meg az emberi utánzás, melyik származott előbb s hogyan váltották fel egymást... Tanulságos volna látni a helytelen és rossz szemlélet némely példányait... de minderre már hely nem jutott.
Itt még egyetlen kérdésről szeretnék szólni: a külső és belső szemlélet szerencsés vegyülékeiről, a legnagyobb mesterek dolgozási módjáról. (Hiszen határozott és biztos válaszfalat felállítanunk a művészek e két csoportjában úgyis lehetetlen: a látás kétféle eleme egyiknél-másiknál többé vagy kevésbé elvegyülten érzékelhető.) S ha a vegyülés jelenségeit Shaksperenél kezdjük vizsgálni, jól kezdtük, bár Shaksperenél néha a külső és belső szemlélődés differenciálódva is feltalálható. (Így pl. tisztán a megfigyelés külső szemléletéből ered a Júlia fecsegő dajkájának alakja. A belső szemlélet mesterműve pedig: Hamlet.) De a különválás nála ritkaság, legtöbb alak a két látás erőteljes vegyítéséből származik. És a drámaíróknak ez a dolgozási mód különösen ajánlható. Hogy mért? Ez maga tárgya lehetne egy másik értekezés-félének. Mégis, rövidesen, hogyan látom a Shakspere dolgozási módját! Azt hiszem Shaksperenek voltak megfigyelésre modelljei az élők és olvasmányai között. A kívülről meglátott alakot képzeletileg rekonstruálván, kikerekítvén és megtervezvén: a látott és elképzelt alak jellemébe így mondom: beleélte magát. (A fejlődés tehát ilyen lehet: 1. látok, 2. látom, hogy milyen, 3. megítélem, hogy jól láttam-e: milyen, 4. fölülbírálom az ítéletemet.) És beleélve a nagyravágyó király alakjába, (hiszen a belső szemlélő előtt az emberi érzések bármelyike sem lehet idegen: a belső szemlélő a lehető legtöbb emberi érzést, szituációt már átélte, magára vonatkoztatta,) saját magát belehelyezve a tervezett alak korába, miliőjébe, jellemébe, szempontjaiba - cselekedteti: 1. Egyrészt saját magán keresztül, olyképpen, hogy ha Macbeth haragszik, Shakspere is haragszik (primitív példával élek), haragszik az elképzelt jelenet átélése folytán és mert az a saját hasonló és tényleg tapasztalt jeleneteire emlékeztető, amelyeket most írás közben átöltözve felhasznál és újra végig él... (Ez volna tehát a belső látás.) 2. És cselekedteti a hőst úgy, ahogyan a modelljét cselekedni látta hasonló szituációban, megfigyelve a királyhoz vett mintát és élénk, erős érzékkel bír az egymástól eltérő emberek jellegzetes különbségeinek megfigyelésére... (Ez volna a külső.) És színészi ösztönnel beleél ilyen meglátott alakjába, cselekedeteibe is (nemcsak az elképzeltekbe), és az előtte álló történeti adatok szerint viszi tovább a cselekményt... És a történet jeleneteihez is (pl. gyilkosság), az életében meglátott eseményeket használja mintául, - nemcsak a tervezett jeleneteknél, - (azoknak rá tett hatására is emlékszik), és a keletkezési tényezőknek ebből a komplexumából előre megtervezett jellemet előttünk cselekvéseiben analizálja. A nézők szemében pedig a jellemből folyó események szerint rakódik, állítódik össze, szintetizálódik az ember: mint az életben. Ilyenképpen igazi alapja van ennek az érzésnek: megérzem, hogy Shakspere minden alakja mögött, a nőalakjai mögött is ott rejtőzik maga Shakspere: ő maga az és mégsem. Dialógusban dolgozva pedig szükséges, hogy embereinek szempontjába, mihelyst beszélteti őket, rögtön belehelyeződjék, - (tehát gyakran épp az ellenkező jellemébe, gyakran a nüánszaiban eltérőébe), - így változtatnia, váltakozva kapcsolnia kell magát pozitívra, negatívra, a beszélők egyénisége szerint. A kívülről látott ostoba ember énjébe is belehelyezkedik, úgy, hogy annak a maga mértékei szerint, a természete szerint igazsága van. (Polonius.) És itt szembetűnővé válik a különbség: a nagy Wedekind ostoba tanárjai (Frühlingserwachen) nem ilyen tényleg élő ostoba emberek, kik a saját észjárásuk igazát saját következtetéseikkel bizonyítani képesek: ezek a kívülről látott tipikus tanári ostobaságoknak Wedekindben fejlődött karikatúrái. Aminthogy a Wedekind egész művészete a reálisnak meglátott (az éles külső szemlélet), belső romantikus képeinek sorozata. amint komoly és ünnepélyes képpel uszítja ránk a függöny mögül (kötélen rángatja őket a nagy bábjátékos) a kívülről jól meglátott és belül átformált embereit, képeit, a szörnyűségeket kegyetlen és játékos kedvvel, mondván: ez mind lehetséges volna ám az életben, mit szóltok: ez mind, mind előfordulhatna?! Rémüldöztök úgy-e ? Ilyen szörnyen furcsa és ostoba lehet ám az élet... - Ő a külsők egyéni belső képeit adja, viszont Leonid Andrejev belső élményeit meglátott modellre dolgozza, ellenben Gorkij inkább külső szemlélő (- a Luka alakja mégis meglátott is, átélt is, -) s hőseit élénk külső különbségeik szerint vési emlékezetünkbe, mikor így szól: a lapos orrú ezt mondta... a pápaszemes válaszolt...
...Ennyi volna vázlatban, amit a belső és külső szemléletről sokkal bővebben mondani szerettem volna. S a vázlaton is evvel a tudattal dolgoztam: tudom, a szétboncolás, az analízis sem az eszköz, mellyel bármit is határaiban, terjedelmében teljesen és megdönthetetlenül megismerni lehetne. Nem határoz meg semmit, nem dönt meg semmit, nem tesz valamit is bizonyossá. Mégis a szétfejtés, az elemekre bontás értékes, talán a legértékesebb emberi gondolat: hiszen sejtet is valamit, némely teremtő erőket a teremtmény mögött. Meghatároz például ennyit: ez is nagyon szép, az is, de némely tulajdonságaikban különbözők, így hát egyszerre meg sem ítélhetők... Sok érdekes és fontos kérdés mellett futva elhaladtam: fájó szívvel, de gyorsan kellett beszélnem, mert fenyegető halálom arra int, hogy siessek.